Még jó pár évvel ezelőtt voltam egyszer egy konferencián, amin a brit egészségügyet mutatták be Budapesten. A sok dicséret hallatán elgondolkoztam, mert akkor már volt személyes (és nem túl jó...) tapasztalatom egy neves londoni kórházról. Mindezt csak azért írtam le, mert Zsófia mai története is megerősít abban, hogy a kétségtelenül jobb körülmények nem feltétlenül párosulnak szakmailag is jobb teljesítménnyel.
„Az alábbiakban a londoni és a magyar kórházi ellátást szeretném összehasonlítani. Nemrégiben ugyanis sajnos igen közelről volt alkalmam megtapasztani mindkettőt egymás után néhány héten keresztül. A dolog pikantériáját az adja, hogy jómagam is orvos vagyok, így esetleg olyan dolgok is kiszúrják a szememet, amelyek egy átlagos jóhiszemű páciensét nem. A konklúzió pedig sokak számára meglepő lehet.
Próbálok csak a lényegre szorítkozni, mert rengeteget tudnék írni különböző kisebb és nagyobb műhibákról - az angol oldalon. :) Lényeg a lényegben, hogy négy napot feküdtem Londonban de nem is akárhol, hanem a University College Hospital egyetemi kórházban, ahol ezen idő alatt, teljesen egyértelmű tünetek alapján se diagnosztizálni, de kezelni nem sikerült egy mezei vesemedence-gyulladást.
Annak ellenére sem, hogy én magam is mondtam nekik, hogy úgy gondolom, ebben szenvedek vagy vesekőben, vagy mindkettőben. Megvizsgált sebész, nőgyógyász, végül nagy nehezen egy urológus is (vesetáji fájdalmakkal feküdtem), majd csináltak egy hasi CT-t, amiről azt mondták teljesen negatív, mint ahogy az érkezés után levett labor is, ne szimuláljak. Úgyis csak morfinért jöttem be. Ez utóbbit nem mondták, de érezni lehetett. Az nem érdekes, hogy a labor az első fél órában persze, hogy nem mutat semmit.
Mikor még négy nap után is ragaszkodtam ahhoz, hogy komoly fájdalmaim vannak ellenben semmilyen morfinszármazékot nem voltam hajlandó bevenni, mert folyton hánytam, jött egy másik urológus, aki azt mondta, a CT mégsem negatív most, hogy újra megnézte, hanem kiterjedt gyulladást lát a jobb oldalon a vesében és az ureterben. Ellenben most már haza is mehetnék, mondta.
Meg is fogadtam a tanácsát, és mivel nem éreztem jól magam, vettem egy repjegyet Budapestre. Antibiotikumot egyszer adtak Londonban, amikor megérkeztem, de hogy mit, azt nem tudom, mert a zárójelentésbe (ami jóindulattal 3 sor volt) nem írták bele.
Budapesten a Szt. László kórházban hajnalban, amikor megérkeztem, a magyar ügyeletes orvosnak anamnezis és fizikális vizsgálat alapján körülbelül 3 percbe került, hogy a diagnózist felállítsa és a betegséget kezelje, megkaptam a vénás antibiotikumot, amelyre már másnapra lényegesen javult az állapotom, pár nap alatt pedig teljesen rendbe jöttem.
Tanulság? Angliában nagy bajban van a közegészségügy és az egyetemi oktatás. Akkora privát kórteremrész jut egy betegre, hogy szinte már szállodában érzi magát az ember, két nővér és három orvosi team jut minden betegre.
Az ebédet egy négyfogásos lunch menüből választja ki az ember, amin csak az nincs jelölve, hogy mondjuk a vesebeteg mit ne válasszon inkább. Mindezzel együtt egy ordító vesegörcsöt felismerni lehetetlen, még CT segítségével sem lehetséges.
Labort összesen egyszer vesznek, de csak abban a félórában, amikor még tutira nem mutat semmit. Ellenben a szerencsétlen, lenézett, kelet-európai (ki tudja, milyen orvosokat képeznek ott!) kisdoktor a két kezével meg néhány ampulla Rocephinnel többre jut.
U.i.: Csak hogy azt ne gondolja valaki, hogy ez a szomorú eset csak velem esett meg, leírom még, hogy a londoni sebészeti osztályon az egyik mellettem fekvő betegnek medencetörése, a másiknak bélperforatiója (átlyukadt bélfal) volt.
Először mindkettőnek azt mondták, megműtik, ám végül az egyiknek gyógytornát, a másiknak diétát javasoltak, és mindkettőt hazaküldték."
Utolsó kommentek