A kettő együtt Svédországot, azon belül is Stockholmot adja ki. Akik követik a blogot, biztosan emlékeznek Rékára, aki Svédországban felnőtt magyarként költözött egy időre Budapestre, majd vissza északra. Története ma a svédországi visszatérésnél kezdődik, és kiderül, miként tudott beilleszkedni Stockholmban egy félig odavalósi fiatal. Annyit elárulok, hogy még neki sem volt könnyű. (A képekért ismét csak köszönet illeti, aki nem elégszik meg önkényes válogatásom eredményével, az itt nézegethet még.)

„Legutóbb ott hagytam abba, hogy elhatároztam, hogy hazaköltözöm Svédországba (ez a "haza" relatív, mert "hazamegyek Malmöbe", "hazamegyek Budapestre/Gyömrőre", "hazamegyek Kolozsvárra" és most már "hazamegyek Stockholmba" is játszik). Úgy terveztem, hogy egy rövid időre a szüleimnél fogok lakni, onnan munkát és lakást keresni Malmö-Koppenhága környékén.

Amikor felmondtam a budapesti munkahelyemen, a cég stockholmi irodája megkeresett: ne hagyjam el őket, menjek inkább Stockholmba, konzulensnek. Az ajánlatra hamar rábólintottam, pedig nem tudtam többet a munkakörről, feladatokról, körülményekről, mint ti most. Ez végzetes hibának bizonyult, mindjárt el is mesélem, miért.

Ha jól emlékszem, 2008 májusában érkeztem meg az országba és néhány hétig pihentem a szülői házban, ezután elérkezett az idő. Emlékszem, egy kisebbfajta bőrönddel, egy fotós- és egy laptoptáskával buszoztam fel Stockholmba, ahol másnap kezdtem az új munkahelyen. Néhány napig a stockholmi Magyar Ház vendégszobájában laktam - hogy azután hol hajtom álomra a fejem, azt egyelőre homály fedte, erről a kálváriáról szól a lakáskeresős poszt.

A munkában

Július közepén kezdtem a munkát. Rajtam kívül alig páran lézengtek az irodában, mindenki szabadságon volt, a főnököm is. Senki nem mutatta meg az új feladatokat, nem tudtam, mi a dolgom, tétlenül malmoztam néhány hétig, aztán berobbant egy kolléganőm, aki mellé odaszegődtem amolyan kisegítőnek, egy hatalmas projekt közepén tartott éppen.

Azonban hamar kiderült, hogy nem nekem való az állás, illetve én nem vagyok a megfelelő ember: sem a helpdeskes tapasztalatom, sem a személyes tulajdonságaim nem tettek alkalmassá az IT-tanácsadói munkára. Azt a mai napig nem tudom, a főnököm ebből mennyit érzékelt, elég az hozzá, hogy két éven át jártam be dolgozni úgy, hogy tulajdonképpen semmit nem tudtam csinálni, mert nem tudtak nekem megfelelő feladatokat biztosítani.

Ezt az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy tízévest betesznek az apja mérnöki asztalához, hogy nesze, rajzolj házat. A tízévessel ellentétben én átéreztem a helyzet abszurditását. Iszonyú lélekromboló dolog volt, nagyon sok szinten és szempontból leamortizált lelkileg, idegileg. Próbáltam más munkahely után nézni, de a helyzetem miatt az önbizalmam a padlón volt és még egy normális önéletrajzot sem voltam képes összerakni.

Jött a megoldás

Az olvasó bizonyára furcsállja, hogy miért nem rúgtak ki? Svédországban azonban ez nem megy ilyen könnyen. Ha valakit véglegesítenek, azt nem lehet csak úgy kitenni. Munkahiányra hivatkozva elküldhettek volna, de mivel nem én voltam az utolsó belépő, a kötelező sorrend miatt az újabb kollégáknak kellett volna először felmondani.

Ráadásul a főnököm is átérezte, hogy neki is felelőssége van abban, hogy nem a megfelelő embert vette fel, ezért nem zaklatott, hanem hagyta, hogy ahol tudok, kisegítsek és az apróbb munkákat elvégezzem.

2010 tavaszán aztán nagyobb megszorítás történt az irodában és ekkor közös megállapodással felmondtunk egymásnak: öt hónapig megtarthattam a munkavállalói jogviszonyt és a teljes fizetést, csak a munkavégzés alól mentettek fel. Ezt az ajánlatot elfogadtam és így véget ért a kálvária. Soha még olyan megkönnyebbült ember irodát nem hagyott el, mint én 2010. április 30-án!

Az állás-coach

A nyarat intenzív pihenéssel és még intenzívebb munkakereséssel töltöttem. A munkaügyi központban némileg kivételes helyzetben voltam, hiszen nem voltam hivatalosan munkanélküli, a központos nénik nem is nagyon tudták, mihez kezdjenek velem.

Aztán végül elküldtek a munkakeresőknek biztosított térítésmentes képzésre egy "állás-coach"-hoz, aki lényegében megtanított munkát keresni. Ezt a rendszert sokan kritizálják, mert a coaching cégek, ahhoz képest, hogy milyen iszonyatos lóvét akasztanak le az államtól, állítólag nagyon kevés embert segítenek munkához, amolyan felnőttmegörzőként üzemelnek.

Nekem szerencsém lehetett, vagy egyszerűen nem megőrzőnek tekintettem a képzést, hanem tényleg akartam munkát találni, mindenesetre remek jó coach-hoz kerültem, összeraktunk egy menő önéletrajzot, felvázoltuk a céljaimat, erősségeimet, és hetente megbeszéltük, hogy hány állást pályáztam meg és milyen eredménnyel.

A legjobb tipp, amit kaptam tőle, az volt, hogy minden jelentkezés beküldése után 1-2 nappal telefonáljak oda a cégnek és érdeklődjek, megkapták-e a pályázatot, van-e kérdésük. Hogy halljanak egy hangot is a jelentkezéshez és emlékezzenek rám. Miután ezt a technikát bevezettem, azonnal kezdtek interjúra hívni.

Minden hepi volt

Augusztusban pedig felvettek egy telekomcéghez: a kiemelt céges ügyfeleket kiszolgáló ügyfélszolgálaton kezdtem dolgozni. Első perctől imádtam a munkát, elememben voltam, az ügyfelek is szerettek, a telekom is érdekelt, minden hepi volt. A fizetés a régi jövedelmem 70 százaléka volt, tehát eléggé lejjebb adtam az igényekből, viszont lássuk be, az első években durván túl voltam fizetve és ennyit igazán megért, hogy végre olyasvalamit csináljak, amit tényleg szeretek.

A speciális helyzetemből kifolyólag nem tudok sok általános érvényű dolgot mondani a svédországi munkakeresésről, azonban egyvalami feltűnt, éspedig az, hogy az effajta irodai munkát szinte kizárólag kölcsönző cégeken keresztül hirdetik meg.

Persze ilyen cégből van hatvanezer, és mindegyiknek a weboldalán ki kell tölteni a terjedelmes jelentkezési ívet ÉS csatolni a csatolnivalókat, ezért fejvadászozni roppant időigényes meló. Ha a fejvadásznak tetszem, behív interjúra, de az állást végül egy olyan fejvadász-kölcsönzőcégnél kaparintottam meg, akik a munkaügyi központban tartottak tömeges villáminterjút: egy főre kb. 5-7 perc jutott és onnan rostáltak pár tucat embert egy hosszabb személyes interjúra, a következő lépésben már a kirendelt cég képviselőjével beszélgethettünk.

A kölcsönző cég lett a munkaadóm, ők fizették utánam a járulékokat. A cél persze általában az, hogy idővel az a cég alkalmazzon, ahol tulajdonképpen dolgozom, ez nekem másfél év után valósult meg, azóta a telekom cég végleges alkalmazásában állok és azóta egy másik részlegen dolgozom, amit nem kevésbé szeretek csinálni. Nem állítom, hogy akár most is heveny túlfizetettségben szenvednék, de kényelmesen megélek a béremből, futja hobbira, utazgatásra és lehet félretenni is.

A beilleszkedés

Könnyű volna azt gondolni, hogy könnyű dolgom volt a visszatelepedéssel, hiszen az országban nőttem fel, beszéltem a nyelvet, ismertem a társadalmi rendet. Ugyanakkor azokat az éveket, amikor egy fiatal közelebbről megismeri a társadalmi berendezkedést, elkezd érintkezni hivatalokkal, cégekkel, egyáltalán a felnőtt világgal - ezt az időszakot Magyarországon töltöttem és ez idő alatt egyáltalán nem követtem nyomon a svéd eseményeket.

2008 nyarán szinte azt sem tudtam, ki a svéd miniszterelnök. Hogyan működnek a hivatalok? Hogyan kell egy csekket befizetni? Kitől kapom a TB-t? Hogyan fordulok az egészségügyhöz? - megannyi rejtélyes dolog volt számomra. Persze ebben nagy segítség volt a szüleim jelenléte az országban, még ha 600 kilométerre is voltak, gyakran vettem igénybe a telefonos segítséget. Nem volt tehát zökkenőmentes a visszailleszkedés, de nem is jelentett emberfeletti küzdelmet.

A kezdeti kalandok után lássuk, hogy élem meg a hétköznapokat.

Ami nem tetszik

Stockholmot eredendően csúnya városnak tartom, legalábbis építészetileg, ami lássuk be, egy Budapestet imádó embernek napi vizuális kínszenvedést jelent. Eleve több szigetre épült, erről szegény ugye nem tehet, de ezáltal nem volt lehetséges pompás sugárutakat, körutakat építeni, hanem sok apróbb városközpontszerűség tömörül az egyes szigeteken.

A várost keresztül-kasul szelik a rendkívül hasznos és gyakorlatias, ámde bűn ronda beton viaduktok, vasúti hidak, ez alól a belváros és óváros környéke sem mentesült, sőt. A történelmi belváros nagy részét a 60-70-es években lerombolták és roppant lehangoló, NDK-ihletésű monstrumokat emeltek a helyére.

A belvárosi lakóházak zöme funkcionalista stílusban épült, kocka alakú, díszítetlen tömb és a legjobb, ami elmondható róluk, az az, hogy némelyiket szép élénk színűre festették. A svédek rajonganak ezért a "funkis" stílusért és az utóbbi időben az ő szemükkel nézve én is kezdem megszokni, látni benne az esztétikát.

Ezen kívül a város azért eléggé kiesik földrajzilag. Érzékenyen érint, hogy sok helyre csak átszállással lehet repülni, a diszkont reptér másfél óra buszozással elérhető, és a kontinens majd 700 kilométerre fekszik. Ezek időrabló és pénzigényes tényezők; aki eddig pár órás autózással több európai fővárost is elért, annak extra kellemetlen lehet.

A modortalan svédekről már írtam itt-ott korábban is és csak ismételni tudom magam. Sok olyan szokás dívik errefelé, amit Magyarországon neveletlenségnek tartunk. Pl. úgy tartják, hogy a papírzsebkendő nem higiénikus, ezért inkább képesek akár órákon át szipogni-szortyogni. Egy dugig teli metrószerelvényen, egy téli reggelen ez eléggé idegölő tud lenni.

Ezen kívül nagyon durván tudnak tülekedni, már többször is taszítottak fel, löktek meg, mert egyszerűen nincs bennük, hogy próbálunk úgy közlekedni, hogy a másikat minél kevésbé zavarjuk. Az, hogy a metrón előbb kiengedjük a leszállókat, korántsem evidens, a dzsungel törvénye szerint történik az utascsere. Az autóbusznál - ahol elsőajtós felszállás van -, viszont fegyelmezetten sorba állnak, ki érti ezt? :)

Ami tetszik

Stockholmot ugyanakkor nem a szép házak, hanem a szép természet miatt szeretjük, és egy magamfajta természet-romantikus igazán kiélheti minden sétálhatnékját, kirándulhatnékját, kajakozhatnékját és hasonló vonzalmait.

Rengeteg a zöldterület és a víz soha nincs túl messze. Keletre a tenger, nyugatra a hatalmas Mälaren tó (a vízválasztó pont az óvárosnál van). A stockholmiak szeretnek dicsekedni azzal, hogy a Mälaren vize ivóvíz tisztaságú és a lakóövezetek partjain nyaranta a világ legtermészetesebb látványa a fürdőző, napozó svédek csoportjai.

Telente a befagyott tavon korcsolyapályát csinálnak, a helyi "főkefe" gépei rendszeresen takarítják el a havat a jég egy részéről, hogy a helyiek zavartalanul korizhassanak. A havas részeket pedig sétáló, piknikező, sífutó családok lepik el.

Azt is nagyon szeretem, hogy ahol lehetett, mindenhol meghagyták a természetet, ezért mindennapos látvány, hogy két tömbház között kikandikál egy hatalmas gránitszikla. Ez egy délen nevelkedett embernek a mai napig egzotikum és nagyon kellemes változatosságot nyújt a városképben.

Általában azt érzem, a városvezetés törődik a lakosokkal, ez nagyon élhető hellyé teszi Stockholmot. Amint lehull az első hó, azonnal éjjel-nappal szórják és takarítják a havat, a gyalogösvényeken is.

(Persze ezt is lehet rosszul csinálni, tavaly egy kisvárosban kitalálták, hogy ezentúl gender szempontok szerint végzik majd a hókotrást, tehát azokat az útvonalakat takarítják először, amelyeket általában nők használnak: járdák, tömegközlekedési útvonalak, óvodák-iskolák környéke. Az, hogy esetleg a mentő eljusson valahova, már másodlagos volt, hiszen a férfiak által használt, fő autós útvonalak a hagyományos patriarchális rend részének számítottak. A feminista hókotrás viszont még itt is feltűnést és némi derültséget keltett.)

A parkokat, erdőket karbantartják, rengeteg nyilvános grillezőhely, stég van mindenhol, sok helyen szabadon használható tűzifát is tesznek a grillhely közelébe, mivel működik a bizalmi rendszer: mindenki csak annyit használ, amennyire szüksége van, nem viszik haza a kandallóba.

Ha a városban valami elromlik - mozgólépcső, lift, ajtónyitó -, azonnal intézkednek, jön a szerelő, javít, cserél. Nem hagyják lezülleni a várost. A hivatalban, ha valaki mond valamit, arra később lehet hivatkozni és a következő ügyintéző nem fog lehordani a sárga földig, hogy de pedig az nem úgy van - az ügyintézés távolról sem hibátlan, de legalább nem hajtanak el, ha gond van, hanem meghallgatnak és igyekeznek segíteni.

Általában a hangnem sokkal finomabb, ezt az ügyfélszolgálaton dolgozva is észleltem, a legdühösebb ügyfél is úgy nyit, hogy "szóval volna egy kis gond". A főnöknek nem az a dolga, hogy uralkodjon, hanem hogy az alkalmazottak számára megteremtse a lehető legjobb munkavégzéshez szükséges feltételeket.

Ha hiba történik, nem a felelőst keresik, hanem igyekeznek kiiktatni a rendszerből, rutinokból a hibázás lehetőségét. Ebben a légkörben aztán sokkal könnyebb beismerni, ha az ember hibázott, hiszen mindenki tanul belőle és nem kell a retorzióktól rettegni.

Szemléltető anekdota, hogy az adóbevallást az adóhivatal smartphone appján töltöttem ki és küldtem be, kb. 5 percbe telt, az app telepítésével együtt. Amikor új útlevelet rendeltem, az útlevelet kiállító rendőrkapitányság SMS-ben értesített, hogy elkészült az okmány, mehetek átvenni.

Személy szerint az időjárást nagyon szeretem. Ha egyvalamit kellene mondanom, ami határozottan soha nem fog Magyarországról hiányozni, az a kánikula lenne. Itt a legforróbb nyári napon is 30 fok körüli a csúcshőmérséklet és estére kellemesen lehűl, de gyakoribb a 15-25 fokos, változóan esős-napos nyár.

A téli sötétséget azért kedvelem, mert jól be lehet kucorodni otthonra és hangulatos gyertyafényes estéket rendezni, ezen kívül a szikrázó havas téli napokat is megtanulja értékelni az ember. Egyébként Svédországban percre pontosan annyi világos és sötét óra van, mint Magyarországon, csak nem olyan egyenletes az eloszlásuk :) jelenleg éjjel-nappal világos van, az éjszaka közepén is szürkületnyi fény dereng.

Magyarként Svédországban

Sok kommentben megemlítik, hogy "külföldön akkor is csak egy bevándorló leszel", általában negatív felhanggal. Szerintem ez nem feltétlenül negatív dolog, és kifejezetten gazdagnak érzem magam azáltal, hogy két kultúrát mondhatok a magaménak.

Nem próbálok 100% svéd lenni, továbbra is egy magyar csaj vagyok, aki viszont teljesen átlagos, semmiben nem kirívó "Svensson" életmódot folytat. Persze ezt annak is köszönhetem, hogy tényleg átlagos munkám, lakásom, hobbim van, nem sokban ütök el az ismerősök életmódjától.

A jövő

Mint írtam, az eredeti terv kétévi tartózkodás és lakástakarékoskodás volt. Ehhez képest a napokban lesz öt éve, hogy idejöttem és az elmúlt három évben rájöttem, hogy nem rossz dolog itt élni és a pénzt nem mind félretenni, hanem kellemes dolgokra fordítani, úgymint utazás, fotózás és újabban lakberendezés. :)

Nem tudom, végleg Stockholmban maradok-e, de jelenleg jó itt, lett egy szép kis lakásom, van svéd, magyar és vegyes baráti köröm egyaránt, értelmesen és jórészt bosszankodásmentesen töltöm a napjaimat. Az éves budapesti látogatásoknak pedig megvan az a hatalmas előnyük, hogy ilyenkor a legjobb arcát mutatja a város, nem veszem észre a bosszantó dolgokat, csak a szép és a jó jut mindenből. Kisimultak az idegeim és ezt nem akarom egyhamar elcserélni semmire.

Ma úgy érzem, ha költöznék, Koppenhága vagy Bécs lenne a cél, hogy végre ismét szép városban lakjak és ne a kontinens külső széléről kelljen utaznom mindenhova. Egy másfajta karrierhelyzetben és munkakörben jó lenne például évente 2-3 hónapra kibérelni egy pesti lakást és onnan távdolgozni - a globalizáció terjedésével az ilyen és hasonló megoldások már nem számítanak furcsának. Viszont jelenlegi helyzetemben semmi nem késztet arra, hogy végleg elhagyjam Észak Velencéjét.

A budapesti kaland életem legboldogabb és legnehezebb éveit képviseli, semmit nem csinálnék másként. Úgy érzem, azok az évek nagyon hasznosak voltak a világról alkotott képem, önállósodásom és magyarságtudatom szempontjából egyaránt. A nyelvi fejlődésemről nem is beszélve, hiszen 2002-ben, ha nem is törtem a magyart, de nem beszéltem úgy, mint ma.

A magyarországi szálakat ápolom, követem az eseményeket, a barátok életét, mint látjátok, blogolok is, :) jólesik az otthoni barátokkal évente úgy leülni a Szerájban, hogy jóformán ott vesszük fel a beszélgetés fonalát, ahol a múltkor abbahagytuk.

Svédországot bizonyos szempontból sosem fogom annyira magaménak érezni, mint Magyarországot, és semmi nem fogja jobban szimbolizálni a hazatérést, mint amikor a ferihegyi taxi ablakát letekerve kidugom az orrom a gyorsforgalmi szmogjába."