A mai poszt szerzőjének meghatározása szerint sikertörténet a mai, hiszen Alexander és barátnője egy hatalmas adóssághalmaz és munkanélküliség közepén döntöttek úgy, hogy elindulnak. Mindent eladtak, amit tudtak és nekivágtak...
„Rengeteget gondolkodtam, hogy megírjam-e a történetem, hogy érdekelhet vajon mást is, miként fordult az életem jobbra, ha már csak egy embernek tudok segíteni a döntésében, már megéri.
Több mint másfél éve élünk új választott hazánkban. A költözés meglehetősen gyors volt és határozott. Két hónapunk volt mindent elintézni otthon. Nem mondok újdonságot, ha azt írom nehéz volt összehozni a kellő indulótőkét.
Mivel otthon több mint egy évig kerestem állást, és nem találtam, így egy fizetésből éltünk, hatalmas adóssághalmazzal, negatív hozzáállással, kétségbeeséssel. Ez talán nem új.
Eladtunk mindent, ami mozdítható volt
Régebben sokszor beszéltünk arról, hogy máshol kellene élnünk és dolgoznunk, de sosem jutottunk el ennél tovább. Aztán egy nyári estén, amikor már úgy tűnt mindennek vége, és nincs tovább, jött az elhatározás. Akkor igazán érvényes volt, a "Most vagy soha!".
Két hónap alatt a barátnőm felmondott, eladtunk mindent, ami mozdítható volt. A számítógépet, ajándék notebookot, nyomtatót, ékszereket. Semmink nem maradt. Kis segítséggel nehezen, de összehoztuk az induláshoz elegendő pénzt. Busszal indultunk neki, mert olcsóbb volt, és több bőröndöt tudtunk magunkkal hozni.
Sosem felejtem el az indulás pillanatát. Édesanyámat kellett otthon hagynom, az a fájdalom... nem lehet leírni azt az érzést. Mindeközben az járt a fejemben, hogy mi lesz. Mi vár rám? Vajon találok állást? Elég lesz a pénzünk a fizetésig?
Londonba érkeztünk, de mivel este volt, nem tudtunk tovább menni. Így egy barátunkkal töltöttük az estét. Másnap ismét buszra szálltunk és ismét három óra buszozás következett. Megérkeztünk estére. Már el voltunk ájulva Londontól is, tetszett a változás.
Másnap már dolgoztunk
Mivel mi egy nagyobb vidéki városba jöttünk, reméltük ez is tetszik majd. Ismerősöknél szálltunk meg, ami hol jó ötletnek bizonyult, hol a legrosszabbnak. Másnap elmentünk regisztráltunk egy ügynökséghez, és rá egy napra már dolgoztunk is!
Gyárba küldtek ki minket, igaz hét napból hatot dolgoztunk, de örültünk neki, végre jött az a bizonyos felfelé irányuló vonal, ami megszakadt január-februárban. Mondták, hogy kevés olyankor a munka, de nem gondoltuk, hogy egyenlő a nullával.
Vettünk autót is, de el kellett adnunk, hogy fizetni tudjuk a szobánkat. Aztán barátnőmnek segített az akkori lakótársunk bejutni egy szállodába, így ő azóta ott dolgozik. Örültünk, hisz egy full-time már volt.
Én még mindig az ügynökséggel dolgoztam, bedolgoztam magam, így ha volt munka, mindig engem hívtak. Tudták, ha hívnak, megyek, de kiverte a biztosítékot, amikor hajnal fél1kor csörgött a telefonom.
Mivel kihoztuk az autónkat otthonról, így elkezdtem keresni nagyobb körzetben munkát.
Emberként kezeltek
Egyszer csak jött egy email. Vendéglátósként leginkább ezt az ágat próbáltam megragadni. Behívtak egy személyes interjúra. Nagyon ideges voltam előtte, hiszen eladni magam angolul nehéznek bizonyult, hiszen bár beszélem a nyelvet, még nem vagyok tökéletes szinten. (Mikor kijöttünk semmit nem értettünk, ennyit az otthoni nyelvoktatásról.)
No, de 30 km az út, és én megtettem azon a pénteki napon, annak reményében, hogy enyém lesz az állás, és végre nem csak az angolom fejlődik, hanem a pénztárcám is.
A főnök nagyon szimpatikus volt, éppen előtte nyaralt Magyarországon a feleségével egy neves szállodában, aminek a láncánál dolgoztam. Ezen felbuzdulva lelkes lettem, és az interjú átcsapott baráti hangulatú beszélgetésbe. A negyven percből tíz szólt kizárólag a munkáról. Úgy váltunk el, hogy jelentkezni fog majd.
Én boldogan léptem ki az épületből, éreztem, hogy ez nagyon jól sikerült. El voltam képedve a saját angolomtól, az angol udvariasságtól, hogy emberként kezelnek egy munkavállalót, rég nem volt ilyenben részem.
Ha akarom, ha nem, fejlődik a nyelvtudásom
Még aznap egy email fogadott, hogy nagyon élvezetes volt velem az interjú, és nekem ajánlaná a munkát. Beszélt a HR-sel is, de szükségem van Worker Cardra. Csináltassam meg nyugodtan, ők megvárnak!!!!!!!! Na, ettől ledöbbentem, hogyha két hét, akkor is tartják a helyem. Na, ez igen!
De mi az a kártya? Utánanéztem jó alaposan, és kiderült, hogy nekünk, magyaroknak nem is kell. (Hát ezért nem hallottam róla.) Megírtam neki, linkeltem a nagykövetség honlapját is. Végül megoldottuk. Mondanom sem kell mennyire boldog voltam!
A következő héten szerdán már kezdtem is. Egy kis konyhán vagyunk, 85% angolokkal és 15% más nemzetiségű. Ennek kifejezetten örültem, hiszen itt, ha akarom, ha nem, fejleszthetem a nyelvtudásom, és még fizetnek is érte!
Mindennek volt értelme
Mindenki nagyon kedves volt az első napomon, megmutattak mindent, elmagyarázták mi, hol van. Ha látták, hogy nem vagyok biztos, hogy jól értettem-e amit mondtak, akkor elmagyarázták újra vagy másképpen. Elképedten mentem haza első nap, és boldogan meséltem a barátnőmnek, hogy megtaláltam eddigi munkahelyeim paradicsomát!
Türelmesek, segítőkészek, nem akarnak kitúrni, nyugodt hely, nem sok a munka, jól fizetnek. El sem tudtam képzelni eddig, hogy van ilyen. És van! Habár part-time-ba vettek fel, mégis full-time az óráim száma, talán jól dolgozom, ki tudja. Lelkesen számolom a béremet, hiszen nem minimálbért kapok.
Alaposan megszenvedtünk és megdolgoztunk érte, de végre látjuk, hogy mindennek volt értelme. Eddig küszködtünk és nehéz volt, de most már csak jobb lesz. Nálunk a kerítés napról napra több kolbászból épül fel.
Én csak bíztatni tudok mindenkit, nem könnyű az elején, sőt kifejezetten nehéz, de ha valamiben hiszünk, és pozitívan állunk hozzá, akkor már pedig sikerülnie kell! Sok sikert mindenkinek, bárhová is megy!!!!"
Utolsó kommentek