A mai történet több mindenre is példaként szolgálhat, ám nekem a legfontosabb tanulság az, amit Anikó is levont az írása végén: akármennyit is kellett neki a skóciai Glasgowban harcolnia azért, hogy eljusson oda, ahol most tart, a Magyarországon maradt család segítsége nélkül aligha sikerült volna.
„A történetemet főleg azért írom le, hogy ezen keresztül is köszönetet mondjak annak a rengeteg embernek, akinek önfeláldozó segítsége nélkül nem jutottam volna el idáig.
Egyértelműen sikertörténetnek mondható, bár voltak nehéz időszakok. Tanulsága nincs, legfeljebb annyi, hogy vannak jó emberek, és hogy a szerencse és a kemény munka kombinációja néha meghozza a gyümölcsét.
Otthon angol szakra jártam, de külföldre akartam menni, elsősorban nyelvtanulási célból. 2007 szeptemberében költöztem Glasgowba, a húgom néhány hónappal később csatlakozott hozzám.
Szerencsés kezdet: ingyen szállás
Már a kezdetek kezdetén hihetetlenül kiváltságos helyzetben voltam, hiszen egy ismerősöm – „fogadott skót nagymamám" – ingyen biztosított szállást kettőnknek a vendégházban, amit üzemeltetett.
Így nem maradtam teljesen család nélkül, és a lakbérrel sem kellett foglalkoznom, bár a megélhetés így is gondot jelentett, mert releváns tapasztalat nélkül nem vettek fel sehova dolgozni, pedig millió helyre jelentkeztem. Az egyetemi óráim mellett persze el sem tudtam volna vállalni akármit. A húgom egy Pizza Hutban kapott állást, gyakorlatilag ő tartott el, bár ezt később visszafizettem neki.
Az egyetem csodálatos élmény volt az otthoni állapotokhoz képest. EU országokból érkező diákok nem fizetnek tandíjat, az oktatás magas színvonalú, van jól felszerelt, éjjel kettőig nyitva tartó könyvtár, a tanárok és az adminisztrátorok emberként bánnak a diákokkal, nem úgy, mint például az ELTÉ-n. (Persze jó tanárok ott is vannak.) Elememben voltam az egyetemi környezetben, szívtam magamba a tudást, mint egy szivacs, és nem akartam elhinni, milyen szerencsés vagyok.
Közbeszólt a szerelem
Az eredeti terv az volt, hogy egy év után visszamegyek Budapestre, és ott fejezem be a tanulmányaimat. Nyár elején haza is költöztem a húgommal, de közbeszólt a szerelem, és ősszel visszajöttem Glasgowba, hogy legalább még egy évig itt éljek és tanuljak.
Megint szerencsém volt, mert egy ismerősöm bentlakásos takarítót keresett, így házimunkáért cserébe beköltözhettem a vendégszobájukba. Nem lett volna pénzem lakbért fizetni, úgyhogy ez nagyon jól jött, bár rettenetesen nehéz időszak volt.
A kapcsolatom nagyon hamar rémálomba csapott át, és otthon sem volt túl rózsás a helyzet: nagyon problémás fél családdal laktam együtt, a szülők érkezésem előtt nem sokkal különváltak, a kamasz srácnak Asperger-szindrómája volt, az apukának pedig nulla szociális és higiéniai érzéke (szóltam neki egyszer, hogy meztelencsigák vannak a konyhai mosogatóban, erre azt mondta, őt csak a kertben zavarják, mert megeszik a veteményt).
Egy sánta kutya is élt velünk, szerencsétlen egy ketrecben lakott az előszobában, és könnyfakasztó bűzt árasztott. Furcsán éreztem magam, mert maga a házimunka nem lett volna baj, de egyszerre voltam személyzet és „családi barát", úgyhogy azt is elvárták tőlem, hogy „barátkozzak", beszélgessek, töltsek minőségi időt a családdal, stb.
Szendvicsen és csokin éltem
Rossz volt a házban a hangulat, és magányos is voltam. Igyekeztem a tanulásra koncentrálni, és a hétvégéket is a könyvtárban töltöttem. Egy idő után kerülni kezdtem a háziakat, és amikor otthon voltam, többnyire a kis szobámba húzódtam vissza, még enni is.
Költőpénzem nem nagyon volt, hetente egyszer jártam ismerőshöz takarítani, anyukám pedig kisebb-nagyobb összegekkel támogatott, de nem rendszeresen. Igyekeztem minimalizálni a költségeimet, szendvicsen meg csokin éltem, mert az volt olcsó, és az egyesével csomagolt sajt nem romlott meg könnyen.
Elvégeztem tehát a második évemet az egyetemen angol-keltisztika szakon, és ismét hazamentem nyárra. Harmadszorra is sikerült kedvezményes szállást találnom, ezúttal az egyetemen keresztül: meghirdettek egy pályázatott, amire Gaelic-ül tanuló diákok jelentkezhettek (ez egy Skóciában beszélt kelta nyelv).
Összeraktak hármunkat egy lakásba, hogy gyakoroljuk a nyelvet, és a rendes lakbérnek körülbelül a harmadát fizettük ezért. A nyelvvel elég sokat küszködtem, pedig ez volt az ötödik idegen nyelv, amit tanultam.
Ne betegedj meg!
Az egyetemet viszont továbbra is élveztem, és 2009 októberében végre munkát is kaptam egy könyvesboltban. A következő pár hónap munkáról és tanulásról szólt, másra nem volt idő. Közben nagy nehezen rávettem magam, hogy kilépjek a vergődő kapcsolatomból, és onnantól az életemnek ez a része is könnyebb lett.
Karácsonykor beteg lettem, nem tudtam bemenni dolgozni, betelefonáltam, hogy szerezzenek valaki mást arra a műszakra. Amikor legközelebb bementem, a főnököm behívott az irodájába, nem kérdezett semmit, hazugnak nevezett, és megfenyegetett, hogy ha még egyszer betegséget színlelek, kirúg.
Még egy napig bírtam azt a légkört, aztán közöltem, hogy nem jövök be többet. Mivel gyakorlatilag teljes állásban dolgoztam, sikerült annyit félretennem, hogy kibírjam, amíg találok más munkát.
Közben megírtam és leadtam a szakdolgozatomat. Két hónapig nem volt állásom, utána felvettek egy közértbe csemegepultra, először heti 12 órában, de sokszor volt túlóra-lehetőség, nyáron pedig sikerült hivatalosan is megduplázni az óráimat.
Szemeteszsákban a holmi
2010 júniusában ki kellett költöznöm az egyetemi lakásból, de egy barátnőm hazautazott nyárra, és átadta nekem a szobáját, csak a rezsit kellett fizetnem. Meg volt beszélve egy másik barátnőmmel, hogy együtt bérelünk lakást ősztől, de az utolsó pillanatban visszakozott, úgyhogy lakótárs nélkül maradtam.
Amikor a szobát vissza kellett adnom, barátoknál húztam meg magam, egy hétig vigyáztam egy ismerős pár macskájára, aztán magyar barátoknál aludtam a kanapén. Kezdtem hozzászokni, hogy szemeteszsákokban tárolom az összes holmimat.
Megvolt a diplomám, de nem akartam hazamenni, mert bár hiányzott a család, otthon rajtuk kívül nem várt semmi. Anyukám odaadta az ő szüleitől örökölt pénz egyharmadát egy mesterkurzus tandíjára (már korábban tudtam, hogy erre felvettek, de nem volt rá pénzem).
A csemegepultos munkám stabilnak tűnt, úgyhogy egy másik lánnyal együtt kibéreltem egy lakást egy ingatlanközvetítőn keresztül. Bár nagyon kellett spórolnom, viszonylag kellemesen éltem. A lakás szép volt és meleg, pici szobám volt, de saját fürdőszobával, úgyhogy ez lett a birodalmam.
A lakótársam rémesen rendetlen és gusztustalan volt, de ez csak a konyhában zavart, a nappalit teljesen átengedtem neki. Sokat kellett tanulni, de azt éreztem, haladok valami értelmes felé.
Ismét a család segít
2011 tavaszán megismerkedtem valakivel az egyetemen, akivel azóta harmonikus kapcsolatban élek. Lediplomáztam megint, és jelentkeztem PhD-re, ahova fel is vettek, de ösztöndíjat nem kaptam.
Ismét a családom segített: a nagyszüleim felajánlották, hogy a félretett pénzük egy részét az első évi tandíjamra fordítják, én pedig hálásan elfogadtam. Félreértés ne essék, nem gazdag nálunk senki; az anyukám például a pedagógusnyugdíját áldozta fel értem sokáig.
Júliusban teljesen váratlanul jött a hír, hogy felvettek egy évre gyakornoknak az egyetemi könyvtárba, így ott tudtam hagyni a közértet, és ősztől a könyvtárban dolgoztam tovább teljes állásban, közben pedig „estin" elkezdtem a PhD-t.
A munka sajnos sokkal unalmasabb és lélekölőbb volt, mint amire számítottam (végül nem azt csináltatták velem, amire felvettek), de minimálbérnél jobban fizetett. Kutatásra nem sok időm maradt mellette, ráadásul külön lakásba költöztem, amit sokba került fenntartani. Persze így is jobb év volt, mint a korábbiak, hiszen volt munkám, és nem voltam egyedül.
Lett eredménye
Amikor megszűnt a könyvtári állásom, összeköltöztem a párommal, és újraindult a munkakeresés. Végül visszavettek a könyvtárba esti és hétvégi munkára, az egyetemen pedig kaptam tanítási lehetőséget, ami papíron ugyan nagyon jól fizet, de iszonyatos meló, főleg a felkészülés és a javítás.
Így megint nem maradt sok időm a saját kutatásomra, de elkezdtem sok egyebet csinálni: konferenciákon előadást tartani, publikálni, órákra bejárni; még egy tanulócsoportot is szerveztem. Örültem, hogy végre minden, amit csinálok, előbbre viszi a karrieremet.
A sok befektetett munkának meg is lett az eredménye: idén májusban levélben értesített az egyetem, hogy felkínálnak egy ösztöndíjas helyet jövőre. A tandíjat fedezik, és még egy havi fix összeg is jár hozzá, amiből szerényen ugyan, de meg fogok élni a következő három évben.
Ez a hatodik évem itt. Azzal élek, akit szeretek, és azt csinálom, ami érdekel, és amiben jó vagyok. Azt hiszem, ez mindent elmond. Sokat dolgozom, este / éjjel és hétvégén is, de én osztom be az időmet.
Nemsokára megjelenik ír kiadásban egy magyar fordításom, Aliz kalandjai Csodaországban, ősztől pedig egy Méhes György-regényt fogok angolra fordítani.
Haza már csak látogatóba
Nyáron nem lesz fizetett munkám, össze kell húznunk a nadrágszíjat, de októberben elkezdhetek a következő hazautazásra gyűjteni. Előbb vagy utóbb a banki kölcsönt is vissza fogom tudni fizetni, ami közben összegyűlt (kamatmentes, mert itt még ilyen is van. Ja, és a pénzfelvétel ingyenes.)
Vannak itt barátaim és jófej kollégáim, csak rokonok nincsenek. Nagyon nemzetközi ez a hely, főleg az egyetem, és ritkán érzem magam kívülállónak. Szerintem haza már csak látogatóba fogok menni, bár azt minél többször.
Tanácsot nem nagyon tudok adni azon a közhelyen kívül, hogy használd ki a felkínált lehetőségeket. Az, hogy nekem összejött, jórészt nem rajtam múlott, hanem a családomon, akik hihetetlen erőfeszítéseket hoztak azért, hogy én itt lehessek."
Az utolsó 100 komment: