Már elég régen fontolgatom, hogy érdekes lenne utánajárni, vajon mi motiválja azokat a külföldieket, akik határátkelésre adják a fejüket, miért indulnak el és mit várnak az új élettől – végül pedig érdekes, hogy az előzetes elképzeléseik beigazolódtak-e. Úgyhogy a mai egy különleges poszt, hiszen nem egy történetet olvashattok, hanem több rövidet egymás mellett – az már a kommenteken is múlik majd, találunk-e közös pontot bennük.

Kezdjük Európában, ahol a gazdasági válság több országban, régióban is új helyzetet teremtett. Ezek közül az egyik legfontosabb a kontinens déli része, elsősorban Görögország és Spanyolország.

Ami korábban nem volt jellemző, az mára olyannyira renddé vált, hogy már a BBC is foglalkozott vele az év elején: szakképzett spanyol munkavállalók (például nővérek) indulnak el Németországba munkát vállalni.

A riporter kérdésére, jelesül, hogy mi hajtotta őket Németországba, a megkérdezett öt ápolónővér azt felelte, hogy a munka, szeretnének elkezdeni végre dolgozni, új életet kezdeni. Akad köztük olyan, akinek minden hozzátartozója Spanyolországban maradt. Közös bennük, hogy egyiküknek sincs visszafelé szóló jegye.

A spanyolok kétharmada elindulna

Körülbelül egy évvel ezelőtt készült egy felmérés a spanyolok körében, melyben arról kérdezték őket, hajlandóak lennének-e másik országba költözni, ha ott állást (és biztos megélhetést) találnának.

Nos, a válaszadók 64 százaléka felelt igennel (érdekes módon csak 62 százalék felelte ugyanezt országon belüli költözésre). Az indokok között szerepel (a munkalehetőség mellett) az ország romló gazdasági helyzete, a jobb életszínvonal reménye, a szakmai tapasztalatszerzés és a nyelvtanulás.

Megkérdezték őket arról is, mennyi ideig lennének hajlandóak külföldön maradni. Közel felük (47 százalék) mondta azt, hogy legkevesebb 5 évig, másik 24 százalék pedig 3-5 évet vállalna, azaz a megkérdezettek bő többsége (még ha van is átfedés a két halmaz között) legalább középtávon gondolkodik a költözésen és nem alkalmi munkát keres.

A főbb célországok a már említett Németország, de Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok is előkelő helyen szerepel.

Németország, a népszerű célpont

Van persze ellenpélda is, egy amerikai házaspár például még 2003-ban eldöntötte, hogy nem bír tovább az Egyesült Államokban élni. Így aztán a házukon kívül mindenüket pénzzé tették, és bár retúrjegyet vásároltak (mert így olcsóbb volt) Spanyolországba, a retúrjegyet el is hajították. Egyáltalán nem akarnak visszatérni, csak esetleg családlátogatás céljából. Egy fordító irodát vezetnek, és a gazdasági válság ellenére kényelmesen és elégedetten élnek.

És ha már az előbb Németországról volt szó, egy ausztrál férfi tartja élete legjobb döntésének, hogy összepakolt és Európába költözött. Mint írja, inkább pincér Németországban, mint bármilyen szakmában dolgozó Ausztráliában.

Szereti az életstílust, az embereket, az illatokat, az ételeket, az sört, a fogpiszkálót, az órákat, a fagyit, a fákat, a borokat, a tisztítószereket, a kutyákat...mindent Németországban, inkább mint a kényelmet és biztonságot Ausztráliában. Mindent meg fog tenni, hogy ott is maradhasson.

Menekülés a stressz elől

A retúrjegy hiánya a jellemző a legtöbbekre, akik az Egyesült Államokban élve döntöttek úgy, hogy máshol kezdenek új életet, és csak odafelé szóló jegyet vettek.

Az egyik beszámoló azt írja, nem szerette a munkáját, mert úgy érezte nincs jövője, ugyanakkor tanult is mellette, ami komoly stresszt okozott. Így inkább minden holmiját raktárba pakolta, és elindult a világban, véletlenszerű állásokat vállalva utazgatott.

Ismeretségeket kötött, majd néhány év bolyongás után úgy döntött, hogy az egyik korábban megismert helyen telepszik le. A sors persze már csak olyan, hogy éppen ekkor kapott egy remek állásajánlatot. A tanulság (mármint amit ő levont saját magának) az az, hogy nem kell ragaszkodni egy olyan élethez, amiben valaki nem érzi jól magát, hanem lépni kell, ő legalább is boldog, hogy ezt megtette.

Megismerni az óhazát

Van, aki a kanadai Vancouverbe költözött 15 éve és ott alapított családot, most pedig azt tervezik, hogy családostul átkelnek az óceánon, hogy egy kicsit ott is éljenek, ahonnan az ősök érkeztek. Mint írja, az élet túl rövid ahhoz, hogy egy helyen éljük le.

Egy diák azt írja, hogy pár hét múlva Malawiba utazik, egy kis faluba. Mindenki azt hiszi, hogy csak néhány hétre megy, kutatni, de csak egy irányba vette a jegyet és nem kíván visszatérni.

Van, aki nem is hagyta el az Államokat, hiszen az önmagában is éppen elég nagy, így csak átutazott a másik végébe dél-keletről észak-nyugatra. Ezt a döntést 27 évesen hozta meg, mindenét eladta, mint írja voltak nagyon sötét és magányos időszakok, de életének eddigi legjobb dolgai is megtörténtek vele ez alatt az idő alatt.

Egy másik variáció, hogy valaki dolgozik egy ideig, akár két munkahelyen is, összespórol annyi pénzt, amennyit lehet, majd nagyjából ugyanannyi időt utazással tud tölteni, mint amennyit dolgozott. Ezt az illető háromszor csinálta meg életében, de hazatért időről-időre újra pénzt keresni. Viszont mint írja ez inkább a fiatalok „játéka" lehet.

Az egzotikusak

Végezetül két, megszokottnak igazán nem nevezhető történet. Az egyik főhőse egy ma már 59 éves férfi, aki 1992-ben döntött úgy, hogy otthagyja San Franciscót és Mexikóvárosba költözik.

„Három napon belül már angoltanárként dolgoztam. Több mint hat évig éltem Mexikóban és minden pillanatát imádtam. Aztán 2000-ben Brazíliába költöztem, ami szerelem volt az első látásra. Több mint tíz évig éltem ott, vettem egy kis házat és megnősültem. Most ismét San Franciscóban élek (Brazília nagyon olcsó volt és nagyon drága lett ezalatt a tíz év alatt a túlértékelt valuta miatt). Idén leszek 59 éves és mér készülök arra, hogy harmadszor is külföldre menjek és ott alapítsak új otthont magamnak" – írja.

Az utolsó történet Észak-Karolinában kezdődik, ahol egy egyetemistát győzött meg a tanára (aki tudta, hogy szeretne külföldön élni) arról, hogy menjen és próbálja ki magát.

„Én pedig mentem. Elutaztam Costa Ricába, ahol egy elég rosszul fizetett tanári állást szereztem, és végül képes voltam elfogadni, hogy meleg vagyok. Aztán a Békehadtesttel voltam Mikronéziában, aztán visszatértem Los Angelesbe, de a szívem Costa Ricán maradt. Végül visszaköltöztem és már hat éve itt élek" – szól a történet.

A magam részéről két tanulságot vonnék le (akár vitaindítóként is) a fenti történetekből: az egyik, hogy a határátkelés, az új élet keresése nem ördögtől való dolog, és aki annak akarja beállítani, az nem sokat ért a világból. A másik (amit valamelyik kommentelő is megjegyzett az egyik cikk alatt), hogy a határátkelés a legjobb orvosság az előítéletek ellen.