Van egy olyan pillanat a legtöbb, egyedül útnak induló, a szeretteit, családot (akár csak ideiglenesen) hátrahagyó határátkelő életében, amikor elgondolkozik azon, vajon helyesen döntött-e, és mit keres ő egyáltalán ott, ahol van. Tapasztalatom szerint ez szinte független attól, hogy az ember milyen munkára szerződött és melyik országba érkezik – bár nyilván nehezebb, ha nem vagy csak kevéssé ismeri a nyelvet vagy azt a helyet, ami az új otthona lesz. Mai történetünk hőse, András már sokadszor vág neki, azaz rutinos határátkelő, ám még így is eljött számára ez a pillanat. Akkor írta meg a mai posztot.
„Amikor még pár hét van egy elindulásig egy külföldi munkába, addig az ember tervezget, eltervezi a jövőt, eltervezi mit fog tenni az első fizetéssel, eltervezi azt, hogyan fog hazajárni és eltervezi azt, hogy a család miként megy majd utána. Reményekkel vág neki, tervekkel, mosolyogva.
Aztán eljön az utolsó este otthon, könnytől átitatott szemek, tudjátok, amikor még az a könnycsepp nem csordul ki, de a szemben már ott van. Összebújás az ágyban, egy szerelmeskedés, majd egy álmatlan éjszaka. Nagyon lassan eljön reggel, elindulsz, búcsúcsókok, ölelések, pár telefon azoktól, akik szeretnek.
Hosszú út, idegen emberek egy autóban, gondolkodás azon, hogy kell-e ez az egész, hogy miért kell az, hogy az ember több száz vagy épp több ezer kilométere keresse azt az életet, amivel magát és a szeretteit is boldoggá tudja tenni.
Egy idegen szállodai szobában
Aztán megérkezel, megint egy idegen hely, idegen főnök, idegen nyelv, lefekszel, ki tudja hol, ki tudja ki a szobatársad és ki tudja mi lesz másnap. Nálam ez a másnap ma van, egy idegen szálloda szobájában.
Németországban ülök és gépelek, tegnap indultam Magyarországról, este értem ide, és nézzétek, itt vagyok, írok, megpróbálom magamból kiírni a gondolataim, hátha könnyebb lesz utána.
Nem először léptem át a határt, szerintem nem is utoljára, de sajnos át kell, nincs mit tenni, nem igazán van más lehetőség.
Életem legnagyobb hibája: Írország
Dolgoztam Írországban, életem legnagyobb hibája volt, tanultam belőle, és mit? Kevés nyelvtudással nem szabad neki vágni, és ilyen messzire menni, azóta a nyelvtudást javítottam.
Itt most hadd következzen egy kis kitérő, mert úgy gondolom, írországi tapasztalataim másoknak is hasznára lehetnek.
Tehát néhány évvel ezelőtt gyakorlatilag semmi angol nyelvvel nagy fába vágtam a fejszém, egy barátom, kollégám csábítására megkerestem egy budapesti állásközvetítőt.
Elküldtem nekik egy önéletrajzot, behívtak egy beszélgetésre, lecsekkolták a gyakorlatilag semmi nyelvtudásom, és közölték velem, hogy mehetek Írországba, igaz nem szakácsnak, hanem konyhai kisegítőnek. Ha már jól megy majd a nyelv, akkor beállhatok szakácsnak (olyan végzettségem, és természetesen gyakorlatom van).
Épp csak le nem köpött
Elvileg egy Corkban található belvárosi szállodába mentem volna dolgozni. Megvettem a repjegyet, szerencsére open ticket-et, mert valahogy bennem volt az, hogy nem stimmel valami.
Leszálltunk, a reptéren várt egy magyar fiatalember (a hotel főpincérre) és nem én voltam egyedül, akit várt. Jött egy másik fiú is. Beültünk az autóba és közölte, hogy nyugodtan vegyük le a kabátokat, mert autózunk kb. 100 kilométert.
Nem hogy belvárosi szállodába mentünk, hanem egy olyanba, ami messze-messze volt mindentől. Első éjjel a hotelben aludtunk, másnap reggel már dolgoztunk. Ír chef volt, épp csak le nem köpött azért, mert ott vagyok, mindenki lenézett – beleértve a régebb óta ott dolgozó magyar kollégákat is.
Szörnyű volt nyelvtudás nélkül, igazából visszaszólni sem tudtam. Lehajtott fejjel dolgoztam heteken át, a magyar főpincér közölte velem, ha netezni szeretnék, az percenként 1 euró, miközben ő bátran nyomta a recepción ingyen.
Útlevél, bankkártya mindig zsebben
Papírokról semmi hír nem volt, de legalább a fizetést megkaptam. Olyan 3-4 hét után elegem lett, szóltam reggel a főnöknek, hogy szeretnék felmondani. Aznap amikor visszaértem a szállásra munka után, az ajtóm nyitva, a szekrényem pedig felnyomva találtam - valószínűleg az útlevelem keresték, mert semmi nem tűnt el, pedig a laptopom is ott volt. Az útlevelem mindig a zsebemben hordtam, szorosan a bankkártyám mellett...
Másnap reggel összepakoltam és eljöttem. Körülbelül 90 kilométert stoppoltam a szakadó esőben. Végül egy kedves ír pár vitt ki a reptérre. Repülőjegy-foglalás vissza, pár nap Corkban, és hazajöttem.
Senkinek nem ajánlom, hogy nyelvtudás nélkül nekivágjon, nagyon komoly nehézségeket okozhat már egy francos buszjegy megvásárlása is, nem is beszélve a komolyabb ügyintézésekről. Ezek az én élményeim, biztos sokan vannak, akik jót tapasztaltak, vagy épp még rosszabbat. Nem általánosítok soha, lehet, hogy csak én futottam ebbe bele.
Olaszország, a csodás élet
Írország után következett Németország, ahol, igaz, hogy nem a saját szakmámban dolgoztam, de élveztem. Tetszett a kihívás, és az hogy beszéltem a nyelvet - ez hatalmas lehetőség volt.
Ezek után Olaszország következett, csodás és vidám élet, kedves barátok a világ minden irányából, esti borozgatások, és végtelen beszélgetések. Nem titkolom a célom, ami párommal együtt az olaszországi élet lenne, de ehhez egy kicsit jobb helyzetbe kell hozni anyagi életünket.
Ezért vagyok itt most. Egy szép helyen, a felhők felett, egy négycsillagos hotelben várom a 11 órát, hogy megtörténjen az eligazítás, a papírok aláírása, és hogy én is munkába állhassak. De addig még rengeteg gondolat fordul meg a fejemben, rengeteg negatív és pozitív érzés, ami mindig és minden határátlépésnél megvolt...
Remélem ezeket a gondolatokat is megoszthatom veletek, és elmesélitek ti is, hogyan élitek, éltétek meg ezeket a pillanatokat."
Az utolsó 100 komment: