Elég sok posztban megjelent már az, hogy sokan csalódtak a honfitársaikban külföldön, de konkrét történet viszonylag kevés érkezett. Ezért éreztem érdekesnek megosztani Zoltán Facebookon érkezett írását, akinek egy olyan honfitárssal gyűlt meg a baja, akinek ráadásul ő segített a munkavállalásban. Mindemellett ír arról is, neki hogyan sikerült a beilleszkedés.
„2011-ben döntöttünk úgy, hogy elhagyjuk Magyarországot, elegünk lett az ottani keserves életből. Sokat nem gondolkodtunk rajta, a cél Anglia lett, elhatároztuk, gyűjtünk némi pénzt és indulás!
Karácsony környékére össze is jött a némi pénz és meg is vettük a repjegyeket. 2012. február, indulás!
Előző nyáron a nevelt lányom kiköltözött a Londonban élő barátjához, de mi nem akartunk odamenni, így a cél inkább Oxford környéke lett. Már csak azért is, mert a párom régi ismerőse arra lakik és sok jót hallottunk tőle. Meg aztán Londonban nagy a nyüzsgés, elég volt belőle Pesten.
Előzetesen próbáltunk még otthonról intézni pár dolgot, de ez a távolság miatt nem volt egyszerű! A lakáskérdést tartottuk a legfontosabbnak, hiszen az utcán nem kezdhetünk karriert. A Vőm és a Lányom sokat segítettek, s találtak is egy lakást egy Oxford melletti kisvárosban.
Agyamra ment az ügyintézés
Egy probléma volt, hogy csak az érkezésünk után egy héttel lehetett költözni, mert a lakás még nem volt teljesen készen. Nagylelkű oxfordi barátaink felajánlották, hogy addig lakhatunk náluk. Egy héttel később beköltöztünk és kezdődött az új életünk.
A rengeteg ügyintézés már az agyamra ment és a pénzünk is rohamosan fogyott. Itt a lakbér, az utazás nem olcsó dolog, egyszerűbb, ha kocsival jár az ember, de nekünk nem volt még, ám a sok intézkedés miatt sokat kellett utazni Oxfordba.
Angliában az ügyintézés nem egyszerű feladat, minden hónapokig tart! Talán a két gyerek iskolába íratása volt a legegyszerűbb, egy héttel azután, hogy megérkeztünk, már jártak iskolába!
Itt nem kell mindenféle füzetcsomag, meg könyvcsomag, mindent az iskola ad az utolsó ceruzáig (csak az egyenruhát kellett megvenni). Igaz, az oktatás sem olyan magas színvonalú, mint Magyarországon.
Az emberek segítőkészek
Nekem semmi bajom az angolokkal, de azt azért illik tudni, hogy Anglia nem Londonból áll, mint azt talán sokan hiszik! A főváros lakosságának több mint a fele bevándorló, olyanok, amilyenek, nem ismerem Őket, de nagyon kevés echte angol lakja!
Errefelé más a helyzet. Az emberek segítőkészek, mosolyognak, a mindennapi problémákat, ha akadnak is, otthon hagyják. Nyilván köztük is van, aki nem nézi jó szemmel a bevándorlókat, de engem személy szerint nem ért atrocitás.
A munkakeresésről még annyit, hogy sok időt pazaroltam arra, hogy a szakmámban találjak valamit (gipszkarton- és álmennyezet szerelő vagyok), de többek között a nyelvtudás hiánya miatt nem sikerült, így más után kellett nézni.
Miután egyáltalán nem beszéltem angolul, nem maradt más hátra, mint a mosogatás.
Keményen dolgoztam és egyre többet értettem
Csináltunk egy hirdetést és vártunk. .. Majd jött egy válasz, az egyik, nemcsak Angliában, hanem az egész világon híres Palota (a nevét sajnos nem írhatom le) főszakácsától, hogy ők keresnek mosogatót.
Írtunk, hogy nem beszélek angolul, de érdekel az állás. Azt felelték, hogy nem baj, menjek interjúra. Fel is vettek. Kőkemény munka, nem kell irigyelni, de nulla angollal kifejezetten jó!
Itt mindenki kedves volt velem, sokat segítettek, bár valóban egy szavukat sem értettem. Volt velem két nagyon fiatal angol srác, akiknek most is nagyon sokat köszönök, talán ha Ők nincsenek, egy hónapig sem bírom! Annyit még itt megjegyeznék, hogy mint ebből is kiderül, az angolok is elvégzik az ilyen típusú munkát. Keményen dolgoztam és egyre inkább értettem őket, megszerettek engem.
A magyarországi ismerős
Amiért azonban ezt az egészet leírtam, az egy engem mélyen felháborító történet, amit szerettem volna megosztani.
Az egész akkor kezdődött, amikor tavaly hazamentünk Magyarországra szabadságra. Egy koncerten találkoztunk egy nagyon kedves barátom barátjával, akivel ugyan ismertük egymást, de nem voltunk barátok, afféle haverok inkább. Megkért, hogy ha tudok, segítsek neki kijutni Angliába, mert itt már nincs remény, lakáshitel, kevés munka, stb.
Akkor azt mondtam, nem ígérek semmit, amit tudok, megteszek, ha visszamentem Angliába, beszélünk Skype-on. Kérdeztem, hogy tud-e angolul, mire Ő azt mondta, középszinten igen, megérteti magát! Mondtam neki, hogy felejtsd el... semmit nem fogsz érteni, mi nem Londonban lakunk, mifelénk az echte angolt beszélik. Így váltunk el.
Majd ahogy ígértem, fel is vettük a kapcsolatot 1-2 héttel később. Elkezdtük szervezni a kiutazását. Majdnem minden nap beszéltünk, elmondtuk a költözés minden csínját-bínját, mik a buktatók, mire kell számítani, mennyi pénzt hozzon, stb.
Kerestünk neki szállást. Mondtam, hogy megkérdezem, van-e felvétel ott, ahol dolgozom. Szerencséje volt, mivel az egyik srác épp előtte ment el, így reménykedtünk.
Majd ahogy közeledett az utazás napja, kiderült, hogy neki nem lesz annyi pénze, amennyiről korábban szó volt, csak 600£. Ugyan önmagában a lakbér ennyi, de nem baj, majd valahogy megoldjuk.
Felhívtuk a tulajt, aki belement, hogy ha a 300£ lakbért, meg a 300£ kaució felét leteszi, akkor költözhet és a következő hónapban is csak 450£-ot kell fizetnie.
Ügyintézés másodszor is
Október közepén megérkezett az emberünk. Leszállt Lutonban. Megbeszéltük, hogy nem megyek érte, jöjjön el busszal Oxfordig, majd oda bemegyek érte. Így is spórol egy kis pénzt.
Így is történt, megjött, elmentünk, lerendeztük a szállást, vittük a Vőmet tolmácsnak, mert mint kiderült, az emberünk valóban nem értett egy szót sem! Másnap bevittem a konyhára és megkérdeztem a főnököm, hogy felveszi-e? Felvette, de csak november 1-vel.
Nem baj, addig nyitunk bankszámlát, amire ugye, időpontot kell kérni. (Nem Magyarország, hogy besétálok és 10 perc múlva számlatulajdonos vagyok!) Emberünk megkért, hogy menjek már vele fordítani, Én, aki alig beszél angolul... Megoldottuk ezt is, az időpontra már a Vőm ment vele, mégiscsak jobban beszél, mint én.
Kértünk időpontot az NI-számra is, mert anélkül nem vállalhat munkát, persze a Vőm telefonált oda is.
Közben kiderült, hogy az emberünknek elfogyott a pénze. A nevelt lányom kitalálta, hogy tanítsa az emberünk a Vőmet gitározni, óránként 10 £-ért, így legalább kajára lesz pénze!
Eljött a munkakezdés napja, és vele a feketeleves!
Semmi sem volt jó
Ahogy telt az idő, egyre inkább világossá vált, hogy az emberünk nem szeret itt dolgozni, alapjában véve minden baj.
Nálunk reggel 8-tól, este 7-ig van nyitva a konyha és kétféle műszak van, az egyik 9-től 17-ig, a másik 11-től zárásig. Az emberünknek ha reggel kell jönni, az a baj, ha délután az. Ha kevés a munka az, ha sok, akkor meg az, de hozzá kell tennem, hogy olyan időszakban jött oda, mikor holtszezon van.
Folyton feszült, ideges, mogorva, megjegyzéseket tesz a menedzserek háta mögött, persze magyarul, hogy ne értsék! Volt rá példa, hogy nekem szóltak a személyzetből, hogy vigyem már oda neki a mosatlant, mert Ő nem meri! És itt követtem el a végzetes hibát, mert szóvá tettem neki.
Próbáltam elmagyarázni, hogy miként kell viselkedni a munkahelyen! Ennek az lett az eredménye, hogy jól összevesztünk. Ezek után nem volt kedvem még hozzá szólni sem, tettem a dolgom tovább.
Ebből Ő csak annyit látott, hogy jövök-megyek a konyhában, és megálltam az egyik szakáccsal beszélgetni. Hozzá kell tennem, hogy a konyhán mindenki jókedvű, sokat viccelünk egymással, jó a hangulat.
Emberünk ezt ugyancsak nehezményezte és megkérdezte tőlem, hogy „Te nem dolgozol ma? Már a 8. trolival viszem a mosatlant!" Erre én, kissé indulatosan, azt válaszoltam, „dolgozni jöttél ide, akkor dolgozz!"
El kellett volna jönnöm
Ezt követően óriási káromkodás közepette odament a Head Chefhez, és mint egy kis óvodás jelentést tett, hogy én nem dolgozok! Természetesen a szakács kérdőre vont engem.
Csak utólag tudom, hogy ott abban a pillanatban el kellett volna jönnöm a konyháról, mindent hátrahagyva, de nem tettem. Viszont az emberünkre nagyon megharagudtam!
Este az egyik közösségi oldalon írtam neki egy levelet, hogy a biciklit, amit még a kezdet kezdetén adtam a szerencsétlennek, hogy tudjon mivel dolgozni járni, hozza vissza! Ezek után oldja meg a bejárást, ahogy akarja, nincs tovább segítség!
Másnap reggel a főnököm a Palota udvarán várt engem, mert az emberünk írt neki egy levelet, miszerint az említett ok miatt késni fog egy órát. Ez volt mindennek a teteje, innen elindult egy lavina. A közösségi oldalon a szájkungfu, viták a munkahelyen, stb.
Így teltek a hetek.
A végzetes fotó
Majd egy nap, amikor két nap szabi után visszamentem, olyan kosz várt, hogy nem hittem a szememnek! Sajnos csináltam egy fotót róla, és még nagyobb butaság volt, hogy kiraktam a közösségi oldalra, hogy így dolgoznak a kollégák, ha nem vagyok ott!
Ezt a fotót az emberünk bevitte a főnöknek azzal, hogy megsértettem a személyiségi jogait, pedig nem volt megjelölve rajta senki. Ezek után kaptam egy szép fegyelmi tárgyalást a nyakamba, mivel posztoltam egy fotót a munkahelyemről, amit ráadásul a szerződésem is tilt. Ezen a tárgyaláson megkértek, hogy kérjek bocsánatot az emberünktől. Én akkor közöltem velük, hogy nem kérek.
A tárgyalás eredménye az lett, hogy kirúgtak, azzal az indokkal, hogy az emberünkön látják a békülési szándékot, rajtam meg nem! Mindez összeférhetetlenséget eredményez, amit a cég nem engedhet meg magának.
Ezt a kis történetet azért írtam meg, hogy hadd tudja meg mindenki, milyen emberek vannak, hogy ilyen csodálatos módon tudja megköszönni egy család segítséget!
Utoljára tettem, az biztos!!!
Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen megtörténhet velem, nagyon elkeserít a helyzet. Most keresnem kell egy új munkát, ami itt sem könnyű, hiába Anglia. Bárcsak kolbászból lenne a kerítés!"
Az utolsó 100 komment: