Németországtól Magyarországon át Dublinig ível a mai poszt, ám Rumi írása egyúttal belső utazás is. Kiderül belőle, hogyan lesz egy Németországban született, részben Magyarországon felnőtt, jelenleg Írországban élő emberből magyar, s hogyan marad az, miközben a három ország közül éppen a magyartól kapja a legkevesebb jót.

„Nemrégiben született egy bejegyzés egy két év utáni lezajlott hazalátogatásról. Nem tagadom, ez is inspirált az írásra, ugyanis nemrégiben én is hasonlót éltem át, amikor Dublinba látogattam...

Elsősorban azért írok, mert úgy érzem, az eset kapcsán bennem keletkezett érzések megosztásával hozzá tudok adni ahhoz a beszélgetéshez, milyen is egy külföldön élő magyar hazához fűződő viszonya.

Ez elsősorban nem egy ország bemutató poszt lesz, így előreláthatólag nélkülözni fog mindenféle számot és konkrétumot, ami nem feltétlen szükséges az én és Magyarország viszonyának értéséhez.

A kezdetek

Németországban voltam gyerek, magyar szülők gyermekeként, de mivel bölcsődébe és óvodába is kint jártam, magyart meg értelemszerűen csak otthon beszéltem, gyakorlatilag a német volt az „anyanyelvem". Azért a múlt idő, mert ma már nem a németet tekintem anyanyelvemnek, illetve sosem tekintettem annak, de volt idő, mikor ezen a nyelven beszéltem a legjobban. Az első szavam is német anyám tanúsága szerint. Aztán a 90-es évek elején a szüleim úgy döntöttek, jobb lesz nekünk Magyarországon.

A magyart botrányos német akcentussal beszélő gyerekként érkeztem egy számomra a nyári nagyszülő látogatásokat és a Balatont eltekintve kulturálisan részben idegen országba. Vagyis nem a TV macin és az Omegán nőttem fel.

Egy olyan országba kellett beilleszkedjek, ahol gondolom többek között a külföldiek elenyésző jelenléte miatt is a fiatalkorúak (és valószínűleg az egész társadalom) toleranciaszintje lényegesen eltért a nyugat-európaitól. Ennek ellenére, ha nem is teljesen zökkenőmentesen, de jelentős trauma és maradandó sérülés nélkül, egy-két év alatt, a magyar nyelv felpolírozása mellett azért sikerült beilleszkednem.

Megtanultam magyarnak lenni

Megtanultam nem szeretni a szomszédainkat. Megtanultam, hogy a román az egy csúnya nép. Bár családos erdélyi körutazás kapcsán csak a magyarok húztak le minket egyszer. Megtanultam, hogy a szlovákok verik a magyarokat Kassán, ami igazából Magyarország, csak most épp nem ide tartozik.

Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem ilyen közegben nőttem fel, a szüleim, már csak hosszú külföldi tartózkodásuk miatt is, és mert sokat utaztak, abszolút elfogadóak más nemzetekkel és semmiféle poszt-trianoni trauma nem létezik se a szűk se a tágan vett családomban.

A barátaim sem a szélsőjobboldalról kerültek ki, már csak azért sem, mert jelentős részük szintén Nyugaton nevelkedett '90 előtt. Mi több nem volt olyan év, hogy ne jártunk volna a szlovák Kárpátokban és tapasztaltuk volna meg a szlovákok vendégszeretetét.

Semmilyen hátrányban nem volt részünk, mert magyarok vagyunk. Sőt, soha sehol a világon nem volt még abból hátrányom, hogy magyar vagyok, kivéve otthon persze... de ez több másik történet lenne. (Érdekességképpen egy link, az ott olvasható esethez hasonló velem is megtörtént tavaly nyáron).

Az egészségtelen hazafiasság

Azt is megtanultam, hogy a francia egy arrogáns nép, bár nem voltak emlékeim a franciákról a gyerekként megtett családi nyaralásokról.

És bár küzdöttem az előítéletek ellen, sőt, már korán megtanultam hittanórán, hogy minden ember egyenlő, és személyes negatív tapasztalat híján nem is igazán volt okom nem szeretni bárkit is, a levegőben és a politikai elit szókincsében valahogy benne volt ez az egészségtelen hazafiasság, ami igazából nem a hazaszeretetből fakad, hanem a vélt és valós sérelmeink külső tényezőkre fogásából.

Tegye fel az a kezét (hosszabb ideje külföldön élő nem ér) akiben a román szó nem valamilyen pejoratív asszociációt vált ki akár ma is?

Így olvasva talán picit erősebbnek tűnik az érzés mint amilyen valójában volt, mindenesetre tisztán emlékszem, hogy mindig is benne volt a levegőben a közvetlen szomszédaink iránt érzett inkább elutasítás mint a „jaj de jó, hogy szomszédok vagyunk" érzés. Bár ezzel természetesen nem vagyunk egyedül, Nyugat-Európában sem mindig vannak oda a szomszédért különösen a határ közelében élők.

Dublin

Tehát amennyire csak tőlem tellett, nyitott és elfogadó emberként érkeztem meg Írországba 6 évvel ezelőtt, hogy megtanuljam milyen az a tényleges elfogadás és befogadás. Dolgoztam több multinak, voltak kollégáim a világ minden tájáról, és laktam együtt a világ minden tájáról érkezett emberrel.

Magyarok társaságát nem igazán kerestem, de nem is kerültem. Azzal az akkor még kevés magyarral, akivel összefutottam - és segíteni próbáltam, mint már letelepedett, egzisztenciával rendelkező honfitárs - több volt a károm, mint a hasznom.

Erről is született már egy poszt, magyar a magyartól csak elvárni tud, de hálájában nem sok lesz a köszönet. Persze voltak kivételek és egy időben egy meglehetősen jó fej magyar társaság verődött össze sörözés céljából.

Közben voltak időszakok, hogy belekeveredtem egy színtiszta spanyol társaságba. Voltam a csoport magjának galíciai szülővárosában, és ők is nálam Budapesten. És több helyre is közösen mentünk nyaralni – egyszóval, a barátaimmá váltak.

Volt, hogy csak írekkel laktam, akik egy-egy átsörözött este folyamán engem kértek meg, hogy tolmácsoljak köztük (egy észak-dublini, corki, és tralee-inél ez szinte nem is meglepő). De volt francia társaságom is, ez úgy nézett ki, hogy 7-8 francia, meg én, és ők hívtak mindenhova, és erőltették meg magukat, hogy a jelenlétemben angolul beszéljenek, lévén az én franciám a bonjour, merci és cin-cinre korlátozódik. Ki gondolta volna ezt nem is egy, de egy csapatnyi franciáról?

Az egységes Kelet-Európa

Ugyanakkor, bár rettenetesen jól kijöttem minden nemzet fiával, így a franciával is, - egyikük épp most hívott meg a fia keresztelőjére, - alapvetően a kelet-európaiakhoz éreztem igazán közel magam, velük tudtam igazán kertben sörözős, pipázós, bográcsgulyásos-grillezős estéken megbeszélni az élet nagy kérdéseit. Hiába, egy a hátterünk.

Határozottan tudom állítani, hogy picit messzebbről nézve Kelet-Európa egységes. Míg egy osztrák és egy magyar között elég éles különbség is lehet/van a világhoz való viszonyukban, addig egy szlovák és egy magyar között szinte semmi.

Csak Szlovákiában a szlovák, Magyarországon meg a magyar nem veszi ezt észre, amíg nem mozdul ki természetes közegéből és szív egy pici semleges levegőt. Majd elfelejtettem, bár mondanom sem kell, annyira adja magát, volt román lakótársam és szomszédom is, teljesen rendben vannak.

Életem egyik legboldogabb időszaka az utolsó majd két évem Írországban, mikor egy komarnói magyar, egy bratislavai szlovák, egy cseh és az én személyemben egy magyar alkotta kelet-európai blokkban éltem egy nagy, Dublin jobb részén fekvő, tengerhez közeli házban.

A csapathoz tartozott egy másik ház, szlovák, cseh és lengyel alkotta kombinációban. Mindannyian hasonló háttérrel, felsőfokú végzettséggel (nem mintha ez sokat számítana), már több éve élvezve Írország vendégszeretetét, ha úgy tetszik egy húron pendültünk. (A 20-as éveik végén, 30-as éveik elején járó férfiakról van szó.).

Ők azok a nem csak lakótársak, de barátok is, akik pontosan értették, és értik miről beszélek, nem kell magyarázni, mit érzek, hisz ugyanabban a cipőben járnak. Szeretik Írországot, ahol élnek, ha nem így lenne, máshol élnének, megtehetnék.

Hol a mosoly?

Hány olyan magyarral találkoztam, aki szidott mindent Írországban, az időjárást ugye evidens, de a közös nyomócsöves csaptelep hiányától kezdve „az írek nem tudnak vezetni"-ig mindent. Megjegyzem, ezek mind igazak és engem is zavartak az elején, sőt, én is egy voltam a zúgolódókból.

Mostanra azonban nem csak, hogy az ír kellemetlenségeket megszoktam, de bárhova máshova megyek a világban, nem zavarnak az ilyen jellegű problémák, mert egyszerűen lényegtelennek érzem őket, a boldogságomat semmilyen szinten nem befolyásolják, maximum a komfort érzetemet.

Sokkal meghatározóbb a megannyi emberrel történő, napi szintű interakció, ami Írországban például kimondottan felemelő, Németországban közömbös, Magyarországon meg elszomorító. És ez a nem mindegy, az emberek hozzáállása a másik emberhez.

Ez itt a mosolygós rész helye, illetve a Magyarországon nem mosolyognak az emberek megjegyzésé, amit megint csak egyedül az ért, aki élt már olyan országban, ahol az emberek túlnyomó többsége nem sújtva a totális gondterheltségtől, képes minimális figyelmet fordítani a másik felé.

Aki még nem élt ilyen helyen, az most megjegyezheti, hogy csak a bárgyúak vigyorognak folyamatosan és, hogy igenis mosolyognak Magyarországon, hisz ő is volt már, hogy mosolyra húzta a száját idén, amikor azt helyén valónak érezte.

De folytatván a sort, a kinti barátok azok, akiktől ha tanácsot kérek, túllátnak a „hülye vagy, ennyit akarnak fizetni és még gondolkozol, elfogadd-e az ajánlatot?" felszínességén. Nekik, mint nekem, hasonló prioritásaink vannak például munkahelyváltáskor.

A fizetés, mivel alapvetően nem szenvedünk hiányt semmiben, másodrendű kérdés, hisz 10-15 százalékkal több pénzből sem fogsz „jobban" élni, ha már amúgy is meg volt mindened. Ferrarira meg így se, úgy se futja.

Az olyan, mint hogy mennyit süt a nap, vagy milyen közel van a reptér, van-e közvetlen járat Budapestre, Pozsonyba, Prágába sokkal fontosabb szempontok. És persze a legfontosabb, hogy milyenek az emberek az adott helyen. Ezt egy magyarországi magyar nem tudja a legjobb szándék mellett sem befogadni, vagy ha igen, akkor irigykedni fog a „problémáimra". És ez csak egy példa volt a rengeteg, élethelyzetbeli eltérésből eredő szemlélet különbségre.

Visszatérés

És akkor most jöjjön, amiért tulajdonképpen belefogtam az egészbe!

Hogy milyen hazajárni, a többség tudja. Évente egyszer karácsonykor, talán húsvétkor is, és elvétve a nyáron egyszer-egyszer.

Nagyon szeretem Budapestet, az egyik kedvenc európai városom sok szempontból, de két hétnél tovább nem bírom a légkörét, már egy hét is sok igazából.

Ezért legtöbbször csak egy-egy hétvégére látogatok haza, aminek a szokásos menetrendje a hétvégi családi ebéd és egyéb családtagok vizitjén túl a megmaradt barátok óránkénti váltásban történő látogatása, bocsánat, mennem kell, este repülök vissza és még x emberrel kell találkozzak, de majd legközelebb..., illetve a szombat estére aki hallja, adja át kocsmai esemény a haverokkal/egyetemi társakkal, amikor is megállapítják az otthon élők, hogy gyakrabban is összefuthatnának nem csak amikor mi, külföldre szakadtak hazalátogatunk. De nem teszik... mi vagyunk a mozgatórugók.

És hogy ne maradjon a poszt mégse szám nélkül, a BME gépészkarán végzett csoporttársaknak pont az éves találkája volt legutóbb, amikor otthon jártam épp, így - bár én nem ott fejeztem be tanulmányaimat, mert még idő előtt átnyargaltam a Duna túlpartjára – tiszteletemet téve a megmozduláson, kiderült, hogy a kb. 20 jelenlévő közül mindössze hatan dolgoznak Magyarországon. Lehet számolgatni... :)

Valamivel mindig megtalálnak

Otthon lenni stresszes, még akkor is, ha épp megúszok egy okmányirodai látogatást, bár ilyen ritkán van. Mert hiába már hat éve nem élek Magyarországon, valamivel mindig megtalálnak odahaza.

Kontrasztként a múlt heti dublini látogatásomkor (először jártam ott tavaly nyár közepe óta), pontosan ugyanazt éreztem, mint mikor Budapestre érkezem, csak a gyomoridegeskedés nélkül, hogy mivel fognak csesztetni az arra feljogosított szervek éppen.

Például még nem volt olyan, hogy Ferihegyen minősíthetetlen stílusban ne vegyenek el tőlem valami jelentéktelen kacatot a visszaúton, ami odafele nem volt gond. Dublinban is barát hoz el a reptérről és visz egyből a városba a pubba, ahol már a többiek várnak rám. És én a városon keresztül hajtva az autóban ugyanúgy érzem magam: hazajöttem.

Magyar vagyok

Gondoltam, itt abba is hagyom, mert a lényeget elmondtam. De talán még egy kiegészítő belefér, hogy tisztázzak pár dolgot. Sosem voltam nagy patrióta, Nagy-Magyarország zászló sem volt egyik autómon sem, lehetnék német, vagy ír állampolgár, de nem vagyok, magyar vagyok, annak minden szívásával együtt.

Büszke magyar? Nem, mire fel? Nem tehetek arról, hogy magyar vagyok, még csak nem is oda születtem, de mégis, bár követem a németországi eseményeket és az íreket is valamennyire, a magyar online médiát olvasom napi szinten. Ezt a blogot például szinte indulása óta.

Ha az említett helyeken valami botrány van, csak csóválom a fejem, mint egy belelátó, aki érti, miről van szó, de érzelmileg kívülálló. Felbosszantani igazán csak a magyarországi események tudnak, jóllehet azok vannak rám végső soron a legkevésbé hatással, a fizikai életemre, de mégis azok fájnak a legjobban.

Szeretem Magyarországot, tisztelem Németországot és a németeket, imádom az íreket, és Írországot időjárásával, botrányos építőiparával és mindenével együtt. Bármikor tudnék újra ott élni. Míg Magyarországon nem hogy élni, de hosszabb ideig tartózkodni sem tudok komolyabb kedélyállapot-romlás nélkül.

És mégis, három hazám közül érzelmileg a legkevésbé méltóhoz kötődöm a legjobban, ahhoz, amelyiktől még kapni nemigen kaptam, de amelyik a legtöbbet követeli. Számomra ilyen érzés magyarnak lenni. Elsősorban európainak, másodsorban büszke kelet-európainak és csak harmadsorban magyarnak.

Már nem utálom

És talán még egy utolsó gondolat, ma nagyon szófosásom van, vagy csak rám jött a moralizálhatnék. Az első pár évemben külhonban egyáltalán nem olvastam magyar híreket, semmit, élveztem a szabadságot, a friss és pozitív légkört – ekkor még tombolt a kelta tigris ellentétben a pannon pumával, – pár év elteltével azonban, ahogy kezdtem beilleszkedni, elíresedni ha úgy tetszik, számomra magától értetődően elkezdtem érdeklődni a helyi politika iránt, legalábbis hírek szintjén.

Nem sokra rá, ha már úgyis híreket olvasok, valahogy mindig bekeveredett egy-egy magyar hír is, míg ez mára odáig fajult, hogy már jó ideje reggelente majd egy órát szánok magyar online újság olvasásra. Egyszóval, újfent érdeklődöm Magyarország hogyléte felől.

Bár még sok problémám van a magyar mentalitással, már nem utálom a magyarokat. És szerintem a legtöbbünk hasonlóan van ezzel, aminek egyik ékes bizonyítéka, hogy mennyien olvassák külföldről is ezt a blogot, legalábbis a hozzászólások alapján.

Ennek tükrében én nem félnék a kivándorlástól, hanem egyenesen támogatnám, menjen el szépen mindenki egy évre, kettőre, ismerjen meg egy másik kultúrát, hogy aztán hazatérve, konstruktívan tudjon hozzáállni az otthoni helyzethez, hazavigye azt, ami jó volt külföldön.

De ha nem is visz haza semmi konkrétat, a mentalitásbeli különbség, bárhonnan jöjjön is, az elfogadás és nyitottság szerintem kézzel fogható lesz. És akkor politikától és jóléttől függetlenül talán otthon is több lesz a közvetlen és mosolygós ember."