Egyetlen pillanat alatt beleszerelmesedni nem csak emberbe, városba is lehet – én legalábbis régóta hiszem ezt. Így járt a mai poszt írója, Zeeuws Meisje is, aki ráadásul egyetemistaként került ki egy varázslatos holland településre. Már meg is kértem, hogy ha gondolja, folytassa a történetet, melyet most ti is olvashattok.

„Az én vándorlás történetem 2004-ben kezdődött. Ekkor végzős gimnazistaként, két felsőfokú nyelvvizsgával a zsebemben egy vágyam volt: el, messzire! Ahogy visszaemlékszem, az érettségire való felkészülés közben minden szabad percemben bújtam az internetet, és ösztöndíj-lehetőségek után kutattam.

A tízórai és az ebédszünet engem mindig a gimis számítógép-teremben talált, merthogy versenyt futottam az idővel. Nem utolsó sorban pedig meg akartam mutatni a sok huhogónak, hogy szülői támogatás nélkül, kapcsolati tőke nélkül is ki lehet jutni az országból.

Az évben csapból is az Európai Unió folyt, hiszen májusban csatlakozásra készült az ország. Ódákat zengtek, milyen jó lesz nekünk egy nagy közösséghez tartozni. És én elhittem, nincs határ (azóta hányszor kérdőjeleztem ezt meg... na, de erről majd később). Még a csillagok is jól álltak az égen.

Egy nap egyik osztálytársnőm azzal fogadott, hogy az angoltanárnőnk (mivel nyelvvizsgám volt, nekem nem kellett órára járnom) bevitt nekik egy pályázati felhívást. Csak annyira emlékezett, hogy Hollandia, meg hogy 15 kelet-európai diáknak fizetik a tandíjat és a szállást az egyetemi alapképzésre.

Szakosodási megkötés nincs, de háromfordulós felvételi az igen. Ráadásul közel tíz napom volt, hogy az elsőn átessek. Esélyeken nem gondolkodtam, mert ha tudatosítom, hogy 15 az baromi kevés egész Kelet-Európából, akkor talán bele sem vágtam volna. „EZ KELL NEKEM!" konoksággal belevágtam a dolgok közepébe.

Innentől kezdve nagyon felgyorsultak az események. Angoltanárnőt megkerestem, pályázati felhívást átvettem, s már írtam is a 15 oldalas tanulmányt a megadott témában.

Gondolkodni nem sok idő volt: összegyűjtöttem minden rólam szóló tanulmányi igazolást, csatoltam a kényszeresen frissen tartott angol önéletrajzomat, kreáltam egy motivációs levelet, sebtében beszereztem 2 angol nyelvű ajánlást és más postáztam is a vaskos csomagot Hollandiába.

Nem tudtam, mire számítsak

A válasz hamarabb jött, mint gondoltam. Emailben értesítettek, hogy az anyagom rendben van, s következő lépésként el kellene mennem egy felvételi beszélgetésre Budapestre. Merthogy az egyetem dékánja volt olyan jó fej, és maga utazott el hozzánk.

Ez nekem nagyon szimpatikus volt: segíteni szerettek volna a kelet-európai diákokon, ezért ők jöttek, s a tág régióból minden felvételizőt Budapestre utaztattak. Szállást foglaltak nekünk és már ott megismertettek minket egymással.

Az első felvételi napon voltunk ott Magyarországból, Csehországból, Szlovákiából, Szlovéniából, Romániából - és mind nagyon különböző dolgokat akartunk tanulni. Színházelméletet, politikatudományt, sok nyelvet, biokémiát...

Emlékszem, hogy két érettségi tétel tanulása közben vonatoztam fel Budapestre a vidéki szülővárosomból, és magam sem tudtam min izgultam jobban: a következő héten zajló szóbeli érettségin, a felvételi beszélgetésen vagy a 3 hét múlva esedékes B tervként megjelölt ELTE-s felvételimen.

Magam sem tudtam mire számítsak. Egy szigorú holland professzorra, egy giccses szállodai konferenciateremre, sok öltönyös és kosztümös felvételizőre, vagy inkább a biciklis holland házaspárokról kialakult képem alapján egy laza ősz férfire, aki nem szállt el a titulusaitól, és vicces de folyékony angollal beszél majd hozzám.

A kedves olvasó kitalálhatja melyik történt: a második. A szállodába becsekkolva egy tanulmányis hölgy adminisztratív jellegű kérdésein kellett átesni. Átnézte a beküldött papírjainkat és egyeztette velünk, hogy milyen sorrendben szeretnénk beszélgetni a dékánnal. A hölggyel rendeztük az anyagiakat is – mert IGEN, fizették még azt is, hogy mi felvételizni mentünk. Mert van ilyen.

Találkozunk Zeelandon

Aztán jött a második forduló a dékánnal. Egy jó szándékú, ötvenes éveinek a vége fele járó férfit kell elképzelni, aki ahelyett, hogy a papírjaiba merülve, unottan hallgatta volna meg a sokadik, angolul hebegő, izzadt tenyerű és piruló diákot, kíváncsi volt RÁNK.

Kíváncsi volt, hogy mi érdekel minket, kik vagyunk azokon a bizonyítványokon kívül, amiket a kezünkben szorongattunk. Mivel én társadalomtudományi karra jelentkeztem, így kaptam jó néhány kérdést arról, hogy éltem meg gyerekként a rendszerváltozást, hogy értékelem az újonnan kapott szabadságot, és a saját életemben ezt egyszer hogyan szeretném hasznosítani.

Aztán kérdezett olyanokat is, amikről ma már tudom, hogy minden standard állásinterjún is megteszik: hogy értékelem az én pozitív és negatív tulajdonságaimat, hogy dolgozom csoportban és egyedül, s miként viszonyulok a versengéshez. Akkor, 18 évesen nekem ezek nagyon újnak hatottak...

Az egy óra úgy elrepült, hogy észre sem vettem. Azon kaptam magam, hogy mosolyogva kezet nyújt, és azt mondja, reméli, a nyár végén találkozunk Zeelandon. Bár az eredmény még nem végleges, hiszen egy fordulót még teljesítenem kellett, de azt mondta, az ő értékelésén nem fog múlni a dolog. Valahol 3 méterrel a föld fölött jártam, de ott motoszkált a fejemben, hogy hol a fenébe lehet ez a Zeeland...

Közbeszólt a magyar rendszer

A következő hetek gyerekjátéknak tűntek. Érettségi könnyedén kipipálva, s már csak az ELTE-re kellett bejutnom. Ez ekkor fontosabbnak tűnt, mint bármi. Merthogy ahhoz, hogy őszre én holland diák lehessek, be kellett mutatni, hogy egy otthoni egyetemen is képes voltam teljesíteni a felvételi követelményeket, s ha minden kötél szakad, akkor ott kezdeni ősszel az egyetemi életet...

A jó magyar rendszer azonban nem hazudtolta meg önmagát. A felvételi csont nélkül ment, de a bizottság megállapította, hogy számukra nem elfogadható, hogy én nemzetközi nyelvvizsgát tettem angol nyelvből, mert ezzel nem bizonyítom, hogy képes vagyok magyar nyelven is megérteni, amit angolul kommunikálnak.

Arra kértek, szeptemberig szerezzek Magyarországon is elfogadható bizonyítványt, ha szeretném, hogy ők a nyelvtudásomat figyelembe tudják venni. Mindezek ellenére megkértek, hogy legyek olyan szíves, és vigyem le az elfogadhatatlan nyelvvizsga bizonyítványomat az alagsori büfébe, ott kérjem meg a büfés nénit, hogy fénymásolja már le nekem, aztán vigyem vissza nekik, hátha mégis tudnak tenni valamit, s akkor pontot kaphatok a nyelvtudásomra.

Ez volt talán az utolsó csepp a pohárban. Vettem a kalapom, és mentem oda, ahol a Cambridge-i Egyetem által kiadott nyelvvizsgám elfogadható volt, s ahol tárt karokkal vártak.

Papírhalmok alatt

A nyár hamar elrepült. Izgatottan vártam, hogy mehessek már Zeelandra, ami kiderült, hogy nem Új-Zeeland, hanem az eredeti. Mármint a holland Zeeland. Azaz egy tartomány Dél-Hollandiában, ami a térkép szerint kis szigetekből és félszigetekből áll. Az egyetem pedig mindennek a közepén, Middelburg városában lesz.

Aki átesett már elsőéves egyetemi adminisztrációs körökön, az tudhatja, hogy ilyenkor van papír bőven, amit ki kell tölteni. Egy Manon nevű illetővel kommunikáltam a tanulmányi osztályról, aki a kezdetekben nagyon kedvesen írogatott nekem emaileket, egyszer azonban kifakadt.

Azt mondta, azonnal hagyjam abba ezt a Manon úr megszólítást, mert ő aztán nem az! Megszeppentem. Aztán sűrű bocsánatkérések közepette a lehető legtisztelettudóbb stílusomban írtam neki, hogy Manon kisasszony.

Oktondi magyarként ugyanis, mikor megláttam a nevét, a „MAN" előtagból arra asszociáltam, hogy ő férfi. S hát, ahogy a mellékelt ábra is mutatta, nem volt az. Ekkor tanultam meg egy életre, hogy ha beazonosíthatatlan névvel találkozom, azt Google jóbarátomnak meg kell mutatni, s ő lesz szíves sok színes képpel igazolni, hogy a feltevéseim igazak-e, férfival vagy nővel állok szemben.

Végigbőgtem az utat

Elérkezett az augusztus közepe. Könnyes búcsút vettem a családomtól és 2000 euróval a zsebemben útnak indultam a nagyvilágba. Azt mondták kb. 2000 kell egy szemeszterre (na, ezt mai ésszel messze alulértékelték), hát hittem nekik. Nem is volt akkor több, amit édesanyám mozgósítani tudott volna. Afféle hamuban sült pogácsaként lapult a zsebemben, a többi rám volt bízva, hogy boldoguljak.

Emlékszem, utolsóként szálltam fel a fapados gépre. A bátorságom erősen ingadozott, s édesanyám határozottságára volt szükségem, aki fellódította a bőröndömet a reptéri futószalagra, hogy ha elindultam, menjek hát.

Nem jártam még Hollandiában előtte. Akkoriban még nem ismertünk olyan fantasztikus találmányokat, mint a Google Street View és társaik. Nem tudtam, hogy ha kiszállok a fapadosomból, akkor a repülőtérről hogyan jutok el az állomásra, ahonnan aztán közel 2.5 óra vonatozás vár még rám, hogy elérjem az áhított végállomást.

Máig hálás vagyok annak a fiatal anyukának, aki mellett helyet kaptam a fapadoson. Nem tudom, hogy másfél órán át én bőgtem-e jobban, vagy a mellére kötött csecsemő, de Amszterdamhoz közel érve már nem bírta tovább, s megkérdezte, hogy én mit siratok ennyire.

Elmondtam neki, nagy könnyek között, hogy az elkövetkező 3 évemet itt fogom tölteni, erre ő jól kinevetett. Na, tessék gondoltam, hol itt az együttérzés. Még ő is... De nagyon jól jött ott a levegőben, hogy ő két lábbal állt a földön. Mire a gép ereszkedni kezdett, rájöttem (na jó, ő volt az, aki megmutatta), hogy körülöttünk egy csomó hozzánk hasonló földi utazik, akik a hollandok között remélik megtalálni vagy már rá is leltek a boldogságukra.

Middelburg vagy Midlőghghhgh?

Összeszedtem magam. Lekászálódtam a repülőről, megtaláltam a testsúlyom felének megfelelő nehézségű csomagomat az akkor gigantikusnak tűnő Schiphol egyik nagyon távoli sarkában, és nagy szemekkel vágtam neki az állomás keresésének.

Nem kellett messzire mennem. Épületen belül, fantasztikus iránymutató táblákkal felszerelve már ott is toporogtam a jegyárus előtt, és mondtam, hogy én bizony Middelburgba szeretnék menni. A hölgy nagyon keményen koncentrált, de nem értette mit beszélek.

Nekifutottam még egyszer. Előszedtem a legjobb angoltudásomat, és szépen, magyarul artikulálva mondtam, hogy „MIDDELBURG, van tiket plíz". A hölgynek még jobban elkerekedtek a szemei. Nem tudtam, hogy az én angolommal van gond, vagy az övével, de csak nem bírtunk zöld ágra vergődni.

Végül eszembe jutott, hogy vannak nálam papírok, hát előszedtem a táskámból egy paksamétát, s mutatom rajta az egyetem címét. Felragyogott a szeme, hogy „áh, tehát én Midlőghghhgh-be szeretnék menni!!!". „Uhhhhm"...mondom, „pont oda". Hát megkaptam a jegyem. Kereken 25 eurót fizettem érte. Itt már sejtettem, hogy az a 2000 kevés lesz, ha az ember egy vonatjegyért ennyit kénytelen kicoltolni.

De ekkorra a sok izgulás már megtette a hatását. Olyannyira fáradt voltam, hogy mikor jött a vonatom, amire nagy betűkkel ki volt írva a célállomás, hagytam elmenni. Ücsörögtem a nyüzsgő állomáson még egy órát, mire végre befutott egy újabb vonat és kezdetét vehette egy 3 éves kaland, ami bár nagyon elcsépeltnek hangzik, de gyökeresen változtatta meg az életemet.

Szerelem első látásra

A vonat megérkezett Middelburgba. Ekkor én már közel 15 órája utaztam, amiben benne volt az otthoni és a holland vonatozás, a budapesti BKV, a repülőút és a köztes várakozások. Ahogy gördült be a szerelvény a kisváros állomására, s én megláttam a jellegzetes színes házakat a nagy ablakaikkal, amik úgy sorakoztak a csatorna partján, mint a lányok nyakában a felfűzött gyöngyszemek, úrrá lett rajtam valamiféle megmagyarázhatatlan öröm.

Cikázott bennem még az otthontól való elszakadás fájdalma is, de ezt messze felülmúlta az az izgalom, amit az új életem iránt éreztem és a szerelem, amibe egy pillanat alatt estem Zeeland házaival. Ritkán érez az ember ilyet, de akkor tudja, hogy megérkezett. Tudja, hogy megérte az a sok minden, amit az elmúlt időszakban tett, s hogy minden összeállt egy képpé. Mint mikor az utolsó darabot illeszted be az 5000 darabos puzzle-ba, s hirtelen ott az eredmény.

Ilyen volt nekem Middelburg. Szerelem azóta is. Ott álltam én, a 18 éves, ragyogó arcú de fáradt szemű magyar diáklány, aki a mindenhol (de tényleg mindenhol) fellelhető macskakövekkel dacolva húzta maga után a fele királyságát, már ami egy bőröndbe belefér. „Keljek át a hídon és egy tornyot kövessek". Ennyi volt Manon, a NŐ, utasítása. „Akkor nem tévedhetek el". Mint Dorothy az Ózban, csak neki a sárga úton kellett haladnia, hogy odajusson, ahova megy.

Csakhogy mit tesz az ember lánya, ha sok a torony? Hát józan paraszti ésszel kiválasztja a legmagasabbat, és követi. Aztán miközben 3 méterrel a föld fölött lebegve megérkezik annak lábához, ijedten látja, hogy az bizony nem egy egyetem tornya, hanem egy jókora templomé.

Az augusztusi tűző napon és sok óra utazással a hátam mögött ennek fele sem volt tréfa, hát megkérdeztem az első arra sétáló házaspárt, hogy merre is kell mennem. Az állomásos tapasztalatból okulva összeszedtem a legjobb angol tudásom, a legjobb modorom és megállítottam őket a járdán.

Nagyon udvariasan megkérdeztem, hogy ugyan már, mondják meg nekem, merre van itt az egyetem. A reakció azonban meglepett. Ők még értetlenebb arcot vágtak, mint a vasutas hölgyemény.

Kezdtem megkérdőjelezni magamban az angoltudásom erősségét, s hirtelen átfutott az agyamon, hogy ha itt az elkövetkezendő 3 évben az angolomat ennyire nem fogják megérteni, akkor gondok lesznek. De „szerencsémre" megszólaltak spanyolul. Ekkor kaptam észbe, hogy tényleg, ők aztán valóban nem azok a „tipikus" holland figurák az alacsony termetükkel, sötét hajukkal és szemükkel.

Na, mindegy, annyit azért ki tudtam silabizálni a mondókájukból, hogy ők turisták, kérdezzek mást. Jobb híján így elindultam a sétálóutcán felfele egy következő torony irányába, s hamarosan meg is érkeztem a hónapok óta áhítva várt egyetememhez.

Elkerekedett a szemük

Innentől kezdve megint mellém szegődött Fortuna. Diákok egy nagy csoportja várakozott az egyetem előtt, egyforma, gólyatáboros (ott „introduction week") pólót viselve. Így igazán nem volt nehéz felfogni, hogy jó helyen járok. Na, most már csak a tanulmányi osztályt, s azon belül is kedves női ismerősömet kellett volna megtalálnom, hogy odaadja a szobám kulcsait és eligazítson a továbbiak kapcsán.

Hétfő volt, kb. délután 2 óra. Elkéstem a hivatalos üdvözlőről. Azt a korábbi vonatot kellett volna elkapnom, akkor talán még célba érkezek időbe, de hát elmafláskodtam az időt. Szántam és bántam, de már mindegy volt.

Megszólítottam hát a kisebb tömeg szélén álldogáló két diákot – most már biztosra mentem. Ők felettébb „hollandul" néztek ki. Szőkés-vöröses hajuk, karcsú és nyúlánk termetük és naptól kipirult, de halovány bőrük volt. S mit ad Isten... a számukra furcsa nevem hallatán az ő szemük is elkerekedett. Ez már a harmadik ilyen jelenet volt az elmúlt pár órában.

Nagyon elszántnak és egyben elnyűttnek nézhettem ki abban a pillanatban, mert szinte egyszerre mondták, hogy igen, ők az én nevemet már látták a házuk nappalijának falára függesztett papíron. Visszanézve felettébb valószínűtlen, hogy én elsőre épp őket szólítottam meg, de akkor semminek nem örültem volna jobban.

Elvittek a campusra

Közben fecsegtek nekem sok mindent: nyakamba zúdult, hogy a holland nyelv nagyon nehéz, ne is próbálkozzak megtanulni, mert mindenkinek beletörik a bicskája (hogy mennyire nem volt igazuk, a német után gyerekjátéknak tűnt, de erről majd később), meg hogy náluk nagyon sokat esik az idő, és hogy ha nincs biciklim, akkor szerezzek be egyet, mert ők holnap mennek a tengerpartra, s csatlakozhatok hozzájuk, ha akarok.

Én bólogattam bőszen, hogy minden lesz, eső is meg bicikli is, csak ne kelljen már a bőröndömet a macskakövön húzni, mert iszonyat nehéz minden huppanásnál továbbcibálni, arról nem is beszélve, hogy a holtakat is felverem, akkora zaja van.

Meg is érkeztünk közben a házunkhoz. A szomszédos utcákban mind sorházak, s csak diák lakók. Jó kis hely ez... Kiderült, 10 diákkal osztozunk egy házon, ahol egy első emeleti szoba az enyém. Közös, berendezett nappalink és konyhánk lesz, mosógépünk, szárítógépünk (az meg mifene, akkoriban még nem tudtam), 2 tusolónk és 2 WC-nk. S hogy a legfontosabbat ki ne hagyjam, fedett biciklitárolónk.

Valahonnan előráncigálták nekem a gondnokot, így kaptam kulcsot. Néztem, hogy ez nem lesz jó, nekem kellene a bejárati ajtóhoz és a szobámhoz is. Megnyugtattak, ez mindkettőhöz jó.

Jött a következő akadály: hogy fogom a magam 45 kilójával a közel 25 kilós bőröndömet az eszméletlen meredek csigalépcsőn felcibálni. Gondnok bácsi lelép, sansz elszáll. A két kísérőm nagyon kedves, de velem egy súlyban vannak, így ők szóba se jöhetnek. Marad hát a szép nézés egy szép szál legényre, aki pikpakk fel is röppenti a becsomagolt vagyonomat a szobaajtómig. Győzelem!

Egyedül egy szobában

A szobám egész jó volt első látásra. Egyes egyedül csak az enyém volt mind a 20 négyzetmétere, mekkora luxus ez az otthoni kollégiumi viszonyokhoz képest! Volt benne egy asztal, egy szék, egy kicsi, de a célnak megfelelő ruhásszekrény, s egy ágy. A falakat valamilyen furcsa elgondolással műanyag lapokkal vonták be, kb. méterenként rögzítve őket egymáshoz.

Mint később kiderült, ez nagyon hasznos dolog, mert bár kilyukasztani nem lehet, de celluxal bármi ráragasztható, nyomtalanul eltávolítható, s vizsgaidőszakban fantasztikusan szolgál mint tábla. Szövegkiemelő filccel káprázatos színekben lehet teleírni hasznosabbnál-hasznosabb dolgokkal.

De vissza a gólyahétre. Frissen szerzett barátaim ott toporogtak az ajtómban, hogy igazán mennem kéne már velük, mert elkésünk a dékáni eligazítóról. Egy percet kértem, míg az aggódó családot telefonon megnyugtattam, hogy megérkeztem, egyben vagyok, nem kell izgulni, majd jelentkezem.

Megszólal közben egy harang – jó hangosan – regisztrálom, miközben ecsetelem az otthoniaknak a helyzetet (vasárnap jövök csak majd rá, hogy a környéken túlságosan is sok templom van, amik egész délelőtt képesek gongani, és nem hagyják nyugton a buliból kora reggel hazakeveredett diákokat). Szóval telefon elintézve, indulás a dékáni szövegelésre.

Harry Potter-feeling

Beviharzunk egy nagy terembe, tiszta Harry Potter-feeling, gondolom magamban, de már jön is a dékán, meg sok más ember. Jééé, hát én őt ismerem Budapestről. S miért van rajta ugyanolyan pulóver, mint a diákokon? Hol a nyakkendő meg az öltöny?

Nincs időm merengeni, mert valami szokatlan jön. Mondanom sem kell, mostantól minden kizárólag angolul. Azzal kezdi, hogy megkér minket nagyon nyomatékosan valamire. Jegyezzük meg, hogy Afrika nem egy ország. Mi van??? Na ne már! Ezt még sok óra utazás és nagyon sok új inger után is regisztrálom, hogy szokatlan kijelentés. Miért kell ilyen banális dologra megkérni bárkit is? Minden ötödikes tudja ezt. Folytatja, és sokszor visszatér ehhez... ne általánosítsunk!

A kb. 150 diák közül, akik a teremben vagyunk, nagyon sok ország képviseli magát. De ne gondoljuk, hogy egyforma pl. minden kelet-európai (hogy milyen igaza van, gondolom magamban), ahogy minden amerikai és ázsiai se az. Na jó, elismerem. Ott a pont. Aztán jön azzal, hogy le a szemellenzőkkel (ott „look out of the box" volt). Kérdezget embereket –jaj, csak engem meg ne szólítson, mert ebben az állapotomban nem tudok válaszolni...hagyom a szövegelést másra. Lassan eltelik ez is.

Lenne mit tanulnunk!

Haza, vagyishogy visszamegyünk a campusra. Most már több lakótársat ismerek. Mind holland rajtam kívül. Na, mi lesz itt...gyorsabban fogok hollandul tudni, ha mind így fognak körülöttem beszélni, mint valaha bárki is tette. De nem. Tarják magukat a szabályokhoz. Ez egy nemzetközi intézmény, ők tiszteletben tartanak mindenkit, s nem hoznak mást kellemetlen helyzetbe azzal, hogy kirekesztik a beszélgetésből. Így esett, hogy 9 holland diákkal egy asztalnál vacsoráztam, akik miattam mindannyian angolul beszélgettek. S tették ezt az évek során mindvégig. Lenne mit tanulnunk tőlük!

De itt még nem volt vége a napnak. Vacsora után vezetett kocsmatúra, hogy megismerjünk minden, diákok számára felettébb fontos helyet. Itt már kezdek rájönni, hogy ezekkel a holland, kínai, kameruni, Srí Lanka-i és ki tudja, milyen nevekkel azért majd meggyűlik a bajom. Első nekifutásra... hát, be kell, hogy valljam, nem sokat sikerült memorizálnom.

Elég későn kerültem ágyba. Ekkor már az sem számított igazán, hogy ágyneműt elfelejtettek nekem adni, én meg a délutáni sietségben nem vettem észre, hogy hiányzik. Minden mindegy volt, mert végre vízszintesben érezhettem magam. Összetűztem 2 fürdőlepedőt, magamra terítettem és mély álomba zuhantam.