Tartok tőle (mi több, a számokat elnézve tudom), a mai történet nem egyedi, éppen ezért annyira szívbemarkoló. Szerzője egy házaspár hölgytagja, akik életük azon szakaszában vannak, amikor az elmúlt évtizedekben fáradságos munkával felépített egzisztenciát kellene elkezdeniük élvezni. Ehelyett kezdhetnek mindent elölről, de már külföldön, mert mint írja: maradni kockázatosabb.

„41 éves ápolónő vagyok, 4 gyermek anyukája. A férjem 52 éves mezőgazdasági üzemmérnök. Mindaddig, míg a férjem nem lett a létszámcsökkentés áldozata, viszonylag jól éldegéltünk.

2011 nyarán kezdődött ez a rémálom, mikor a férjem munkanélkülivé vált. Azt mondtam, sebaj, ilyen végzettséggel, na meg a több évtizedes tapasztalattal biztosan talál munkát. Tévedtem.

A történethez azért kapcsolódik az is, hogy a nagyfiunk Angliában dolgozik, a lányunk Ausztriában, a középső gyerek egy tápboltban itthon. A kicsi kis büszkeségünk 9 éves kitűnő tanuló, a szomszéd városba írattuk suliba, mert úgy gondoltuk megéri a macerát, hogy egy igen erős jó hírű iskolába járjon.

Visszatérve a történethez, irány a munkanélküli központ, ott aztán legalább 20 ügynöki állás ajánlat, szakmában semmi. Azt mondták, sebaj: bevált módszer, jöjjön az átképzés.

Örömmel értesítették, azon szerencsések közé tartozik, akinek megadatott: tanuljon kőművesnek. Megtette. Ezen erős végzettséggel kiröhögték, mit akar 52 évesen felületes szakmai tudással. A gyereknek enni kell, iskolába járni, számlákat fizetni egy fizetésből nem megy.

Legalább 100 munkahelyre adta be a jelentkezését, az is ritka volt, hogy legalább az elutasító választ megküldték. Néhány helyen az idegen nyelv ismerete, másutt a növényorvosi végzettséget hiányolták.

Ami kiverte a biztosítékot az volt, hogy sírásónak meg túlképzettnek találták. De jött a jóságos állam bácsi és munkát ajánlott: mezőgazdasági közmunkát.
Nem volt mit tenni, vállalta, hiszen ez is több mint a semmi. Ahogy telik az idő, kezd elzombisodni, magába roskadt, hisz teljesen alulértékeltnek érzi magát – és nem csak a bérezés miatt.

Mielőtt végleg feladná, úgy gondoltam, egy próbát megér, így aztán ment a telefon a gyerekeknek: apának állás kellene.

Döntöttünk, megyünk. Neki már a repjegye is megvan, a terv az, hogy a fiunkkal azon lesz, hogy különálló albérletet összehozzanak 1-2 hónap alatt, mert egy 9 éves gyerekkel kapcsolatban csak bizonyos feltételek meglétét követően nem felelőtlenség belevágni.

Nincs olyan nap, hogy ne gondolkoznék el azon, hogy a bársonyszékben ülők miért nem tesznek azért semmit, hogy az adófizetőket megtartsák. Csak a mi családunk tekintetében az ország 5 adófizetőt +1 leendő adófizetőt veszített el.

Ebben mi az üzlet nekik? Miből fog nyugdíjat fizetni, ha nem lesz, aki kitermelje, mert egyre többen a kitelepedést fontolgatják?

Azt meg csak a Matolcsy-félék hiszik, hogy visszajön az emberek többsége, és hozza a tudást. Kérdem én, milyen tudást? Ezek az emberek nem tanulni, hanem túlélni mennek. Gyárakban, kertészetekben fognak segédmunkát végezni azért, hogy meg tudjanak élni.

Kint a végzettség nem számít, ott a legalján kell kezdeni. Nyilván a honvágyra sem alapozhat nagytudású vezérünk, mert az ember hazajön évente 1-2 hétre és rohan vissza.

Nem adom fel, azért sem adom fel! Nem hajtok fejet azért, hogy az a néhány ember jól éljen, én meg vegetáljak. Döntöttünk, mi megyünk. Itt maradni sokkal kockázatosabb."