Akadt már egy pár viharos au pair történet itt a blogon, ezért is örültem meg Klaudia írásának, aki személyes tapasztalatból kiindulva próbálta meg (szerintem sikerrel) felvázolni ennek a nagyon különleges és sok potenciális feszültségforrást magában foglaló munkának a pozitív és negatív oldalait. (A kép csak illusztráció.)

„Én is au pairként dolgozom Olaszországban, immár 8 hónapja. Engem nem nyelvtanulás vagy kalandvágy hozott ide, hanem szeretnék itt végleges munkát találni. Ezt volt a legegyszerűbb és legolcsóbb módja, hogy elkezdjem. Talán ezért is látom kicsit másképp a helyzetet.

Az interneten találtam rá a családra, fiatal szülők, anyuka dietetikus, apuka ügyvéd, egy ötéves, tündéri kisfiúval.

A honlap szerint egy hatórás au pair 240 eurót keres Olaszországban, ők viszont rákérdeztek, mennyit szeretnék. Én havi 300 eurót mondtam, plusz ugye lakhatás, kaja, mint általában, ő pedig rábólintottak.

Ez a következőket foglalta magában: reggel elvinni a gyereket óvodába, délután fél 3-kor érte menni, délután jót játszani vele, és a legfontosabb, hogy mindent angolul, mivel elsősorban nem a gyerekfelügyelet, hanem a nyelvtanulás miatt kerestek au pairt. Ezzel nincs is probléma, mivel folyékonyan beszélünk angolul, én is és a kisfiú is.

Ezen kívül természetesen a gyerekkel kapcsolatos teendők is rám vártak (hangsúlyozom, ezzel nincs gondom, ez normális): ruhák mosása, vasalása, szoba kitakarítása. Ezen kívül ebédet, vacsorát is én főztem mindannyiunknak, mivel – akármilyen meglepő – a dietetikus anyuka még egy fazék vizet sem tud felforralni.

Jött a kérdés

Gondoltam, miért ne segítenék, aztán sokasodtak a feladatok. Ekkor jött a nagy ötlet anyukának: mi lenne, ha az ő ruháikat is én vasalnám, mindennap bevásárolnék és heti egyszer a takarítónő helyett én takarítanék, 50 euróval többért.

Hát nem állt arányban a pénz a tennivalókkal, de rábólintottam, „ki a kicsit nem becsüli" alapon. Ez egy hétig ment így, mert a takarítás a villanykapcsolók csillogóra való suvickolásán át az ágy szállodai módon történő, ránc nélküli bevetését jelentette és még sok egyéb szőrszálhasogató dolgot, amit inkább nem ecsetelnék, mert nem a siránkozás a fő célom.

Miután minden nap zombiként zuhantam ágyba, közöltem, hogy ezt nem csinálom, nekem megfelel a 300 euró, és csak a gyerekkel foglalkozom. Ezen aztán elgondolkozott a családi kupaktanács és sikerült kiegyeznünk napi 1,5-2 órás itthoni tennivalóban a plusz 50 petákért.

Pro és kontra

Mielőtt megkapnám a magamét a kommentelőktől, leszögezném, hogy ez nem a „sajnáljuk együtt szegény au paireket" poszt. Mielőtt kijöttem, tisztában voltam vele, hogy ez nem egy partinyaralás, hogy nem csak a gyerekkel kell majd tenni-venni és nem csak 6 órát – és bizony sokkal kevesebbet fogok kapni, mint amennyit a munkám ér. (Ha nem így lenne, nem érné meg nekik a takarítónő helyett engem fizetni.)

Sok au pairrel találkoztam az itt eltöltött idő alatt, főleg anyanyelvi angolokkal, mert itt nagy divat a gyerek ilyen módon történő nyelvtanulása. Senki sem bírta egy hónapnál tovább, mindenki fejvesztve menekült haza. Valóban nagy hiba, hogy sokan azt hiszik, majd elbabázunk pár órát, de ezen kívül körbeturnézzuk az országot, mindenhol óriási bulikba keveredünk és emellett egy halom pénzt keresünk.

Sokan kifogásolják azt is, hogy a család miként bánik velük, nem barátságosak, stb. Le kell szögeznem, hogy ez a dolog mindkét félen múlik. Nekem szerencsém volt, mert kedvesek velem, sokat beszélgetünk, nem érzem magam feszélyezve a társaságukban.

Soha nem leszel igazi családtag

De szerintem sokan ennél többet várnak, hogy lelki támaszként vagy legjobb barátként kérdezgessék a családtagok, hogy vagy, mi újság, stb.... Legalábbis ezt tudom elképzelni az eddigi posztok alapján, mert sokan sérelmezték, hogy nem barátságos velük a család, ennek ellenére rengeteg helyen utalnak rá, hogy teljesen normális a kommunikáció.

El kell fogadni, hogy egy fogadó család kedvessége nem azt jelenti, hogy babusgatnak, hanem azt, hogy normálisan, korrekt módon viselkednek vele, hiszen igazi családtag sosem leszel és ebben nincs is hiba.

Ezen kívül nem szabad hagyni, hogy kihasználják az embert. Szerintem minden család bepróbálkozik legalább egyszer, hogy mennyit lehet kifacsarni az au pairből, meddig lehet nála feszíteni a húrt. Itt rögtön szólni kell, különben a fejedre nőnek és ha nem változik semmi, akkor pakolni, nem pedig siránkozni.

Ugyanakkor megdöbbentett, hogy a kommentelők gyakran milyen rosszindulatúan állnak ehhez a témához.

A nehézségek

Azért egy au pair élete nem könnyű (tudom, senkié sem az), attól függetlenül, hogy sokan maguknak nehezítik meg. Számomra a legnehezebb része az együttlakás, hiszen mielőtt kijöttem, három évig albérletben laktam egyedül, ehhez képest a mostani helyzet erős visszalépésnek számít.

Ezen kívül elég kicsi a szocializáció lehetősége, hiszen ha szükség van rád, itt kell lenni, délután 4-kor nem teheted le a melót azzal, hogy végeztem.

Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez ennek a stílusnak a velejárója, és azzal is, hogy ezt mindenki magának választja (ezzel az erővel senki ne írjon negatív dolgokat a blogra, mert mindenki magának választotta ezt a sorsot), csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy ezek a pici apró dolgok összességében azért nem teszik könnyűvé az életet (amihez még hozzájönnek azok, amik minden határátkelőnél jelen vannak: honvágy, beilleszkedési, nyelvi nehézségek). És nem vagyok benne biztos, hogy az oly kritikus kommentelők közül mindenki szó nélkül, hősiesen viselné ezeket.

Amin még fennakadtam: sokan írták, hogy a gyereket nem lehet kikapcsolni, hogy jön ahhoz egy au pair, hogy 6 óra után elvonuljon. Féligazság: valóban felesleges az órákat számolni, ez egy bizalmi és rugalmas munka. Előfordulhat, hogy néha pár órával többet kell a gyerekkel lenni, de hát pontosan ezért alkalmaznak a szülők, hogy kéznél legyek minden helyzetben.

Emberek vagyunk

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ez nem az én gyerekem! Nekem nem véletlenül nincs még, mert tudom, hogy ez egy 0-24-es elfoglaltság, és bizony minden nap minden órájában nem az én feladatom, hogy vele legyek. Így tehát az, hogy nem lehet „kikapcsolni", hadd ne az én gondom legyen. Akinek pedig ez nyűg, ne vállaljon gyereket.

Egy utolsó kifogás: hogy jön az au pair ahhoz, hogy kritizálja a család szokásait, semmi köze hozzá. Valóban semmi köze hozzá, és nincs is joga azokat megváltoztatni, de mindannyian emberek vagyunk, nem pedig gépek, és lehetnek észrevételeink.

Szerintem nem meglepő, hogy meglepődöm olyan dolgokon, hogy egy kisgyerek heti egyszer fürdik (azt is én csinálom az uszodában), hogy nem ismer olyan alapételeket, mint például a gomba, vagy hogy gyöngyvásznas tavaszi sportcipőben jár 10 centis hóban. Nem próbálom megváltoztatni őket, hiszen ez az ő életük, de csapnivaló embernek sem érzem magam amiatt, hogy ezeken néha fennakadok.

Azt hiszem, mindent elmondtam, nem igazságot szerettem volna tenni, és nem is prédikálni. Csupán annyit, hogy azok, akik olvassák ezt a posztot, jobban gondolják át vagy azt, hogy miről szól ez a munka, vagy pedig azt, hogy nem feltétlenül kell mindenért lehurrogni a másikat."