Nem igaz, hogy Magyarországról nem lehet sok mindent elintézni, az sem, hogy ne lehetne rendesen angolul megtanulni – írja mai posztunk szerzője, Kriszti, aki Dublinban végzett el egy főiskolát és találta meg a helyét. Ami még ennél is fontosabb: levetkőzte az otthonról magával hozott negatív tulajdonságok nagy részét.

„Mindig olvasgatom a bejegyzéseket - tudom, Írországos meg Angliás írásokkal már Dunát lehetne rekeszteni, de eddig még nem találkoztam olyannal, ami kitért volna az ír oktatási rendszerre és a konkrét továbbtanulási lehetőségekre.

Mostanában nem sok jót hallok a magyar felsőoktatásról, úgyhogy gondoltam megírom az én kis tapasztalataimat, hátha valakinek segítek vele. Mert van alternatíva, csak talán nem mindenki tud róla.

Arról, hogy hogyan s miként érkeztem az országba külön hosszú bejegyzést tudnék írni - én nem ide indultam, nem ezt akartam, de így jött ki a lépés. 2008 nyarának közepén költöztem ide, akkor egyenesen Spanyolországból, az ottani nyárnak megfelelő egy utazótáskányi ruhatárral és kb €150 készpénzzel.

Hosszú történet, a lényeg hogy nem volt sima ügy, de a válság hajnalán még épp kaptam munkát két héten belül, kivettem egy szobát a városközpontban, maradtam fél évig, hazamentem egy félévet megcsinálni még az egyetemen (amit az itt összegyűjtött kis pénzecskémből pont ki tudtam gazdálkodni), aztán jöttem is vissza, a munkahelyemen már vártak a megújított szerződéssel.

Tippeket adtak

Abban a két hétben, amikor először ideérve ezerrel küldtem az önéletrajzokat, csak úgy kíváncsiságból kitöltöttem egy jelentkezési lapot az egyik itteni college honlapján. Valamiért még abban a hónapban behívtak felvételi beszélgetésre - akkora már aláírtam az új munkahelyen a szerződést, de elmentem, kíváncsiságból, mert motoszkált bennem, hogy a következő évben megpróbálom.

Természetesen nem vettek volna fel, de mivel elmagyaráztam, hogy mi a helyzet, végül is nagyon segítőkészek voltak, mindenféle tippeket adtak hogy hogyan tudok felkészülni a következő tavaszi felvételikre és sok sikert kívántak.

A hátteremről annyit, hogy én otthon még osztatlan képzésben kezdtem a bölcsészkart, két szakkal. A családom támogatott, amennyire tudott, de soha nem voltunk nagyon eleresztve anyagilag. Én 2004-ben felvételiztem, amikor még a hagyományos rendszerben zajlottak a dolgok, nekünk még járt tanulmányi alapon az ösztöndíj, nem volt tandíj, és kollégiumban laktam.

A bölcsészkarra úgy esett a választásom, hogy humán tárgyakból voltam jó, muszáj volt továbbtanulni, nem volt jobb ötletem, ennyi. Egy év után már biztosan tudtam, hogy nem az én világom, de hogy akkor mégis mit szeretnék, abban nem voltam biztos. Maradtam, mert legalább így volt esélyem Erasmussal eljutni valahova.

Három év után jöttem rá, hogy nekem a tervezőgrafikához lenne kedvem meg indíttatásom - de utoljára általános iskolában rajzoltam bármit is, meg nem is akartam elkezdeni elölről még egy 5+ éves egyetemet (még ha fel is vettek volna...), illetve fizetős képzésre benevezni esélyem sem volt. Úgyhogy maradtam, ahol voltam.

Angol mintára

Írország 2009-ben még azon kevés országok közé tartozott az EU-ban, ahol volt tandíjmentes képzés a felsőoktatásban. (Nem vagyok benne biztos, hogy azóta miként változott a helyzet...)

Az oktatási rendszer itt az angol mintát követi, erről már többen írtak, úgyhogy nem részletezem. Érettségi (leaving cert) után lehet menni college-ba (felsőfokú szakképzést vagy BAs diplomát szerezni), illetve egyetemre (BAs diploma), utána meg továbbtanulni, Masterst meg PHD-t csinálni, kinek mire van igénye meg kerete.

Nem állítom, hogy teljesen átlátom a rendszert, mert én csak a saját kiválasztott szakomnak néztem jobban utána, meg a barátok/ismerősök példájából tudok kiindulni.

Az egyetem itt is olyasmi, mint otthon, vannak tárgyak meg leadandók meg vizsgaidőszak, csak a követelmény átláthatóbb és az osztályozás igazságosabb. Vizsgaidőszakon kívül itt is lehet mulatni, barátkozni, utazgatni, bulizni. A college olyan intézmény, aminek nálunk szerintem nincs pontos megfelelője (vagy nem tudok róla), ezekben inkább gyakorlati dolgokat oktatnak és az egy évestől a 4 évesig mindenféle kurzus van.

Az egyetemeken van tandíj, a college-okban ez idáig volt állami támogatás, most nem tudom. A saját és baráti köröm tapasztalatai szerint sokkal nehezebb egy ilyet elvégezni, mivel projektorientált az oktatás sok szakon, és nagyon nagy a követelmény, folyamatosan teljesíteni kell.

A college-ban szerzett képesítés itt a munkaerő-piacon rendesen értékesíthető, egyáltalán nem néznek le, amiért ilyened van és nem egyetemi diplomád. Ez persze nem objektív adat, tényleg csak saját tapasztalat, és minden esetben tanult szakterülettől, és az azon belül felmutatott egyéni teljesítményektől függ.

Hogyan kerüljünk be?

Amit én kinéztem magamnak, az egy tervezőgrafikus (graphic design) kurzus volt, 2 éves, a végén egy ún. Higher National Diploma jár. Ebben a szakmában a portfólió a lényeg, mindenhol azt nézik, az önéletrajz csak a második legfontosabb.

A kurzusra úgy lehet bekerülni, hogy ki kell tölteni a honlapon a jelentkezési lapot, ennek alapján behívnak egy interjúra, ami maga a felvételi. (Én a magyar érettségim adatait írtam be, a világon semmit nem tudtak vele kezdeni, mert nem kompatibilis az ittenivel, de nem volt baj. Nem kellett lefordíttatni, nem kértek nyelvvizsgát se, semmit.)

Az interjúra vinni kell a portfóliót - hogy ebben minek kell szerepelnie, azt a honlapon részletesen leírják, de meg is lehet tőlük kérdezni nyílt napon személyesen. Ha valakinek nincs elég jó portfóliója, akkor el lehet végezni egy egyéves portfoliókészítő kurzust ugyanott, amire viszont szintén portfolióval kell jelentkezni, de ez lehet egy kicsit gagyibb.

A portfolió megléte az ír diákoknak nem nagy ügy, ahogy elnéztem, itt az iskolai tananyag szerves része a változatos művészeti és rajz oktatás (ha valaki azt választja gimiben), nem kell hozzá külön rajzszakra menni.

Mint már írtam, nekem nem volt portfolióm, viszont amikor előző nyáron bementem a suliba megnyugtattak, hogy nem számít, hogy 10 éve egy vonást sem rajzoltam, ha van hozzá érzékem elő fog jönni, csak gyakoroljak sokat és hozzam a végeredményt a felvételire.

A mappáról egy szót se

Úgyhogy abban a félévben, amíg itt dolgoztam, hetente kétszer eljártam rajzolni munka után, és gyűjtögettem a lassan javuló tendenciát mutató alkotásaimat. 2009 márciusában aztán ezzel a mappával állítottam be az interjúra, ahol először kijött a két oktató közül az egyik, elvitte a mappámat, majd kettő perc múlva szólított, hogy menjek be.

A mappáról nem esett szó egyáltalán, ott hevert egy asztalon, mintha ki se nyitották volna. Az interjún a magyar oktatási rendszert próbáltam (sikertelenül) elmagyarázni nekik, valamint az egyik oktatóval sikerült összevitatkoznom azon, hogy Írország vagy Magyarország van-e nagyobb válságban. Végül úgy jöttem ki, hogy tudtam: nem vettek fel. (Most már persze értem, hogy a munkák alapján fél perc alatt fel tudják mérni a jelentkezők képességeit és ez alapján meghozni a döntést...)

Nyáron végül is megkaptam a levelet, hogy felvettek, küldjem a hozzájárulási költséget (tandíj EU-s állampolgároknak nem volt, ez a költség akkor kb. €350-re jött ki egy évre, második évben valamennyivel kevesebbre). Jellemző módon az itthoni rendszerben annyi gátlást és kishitűséget sikerült felhalmoznom az évek alatt, hogy hónapokig abban a hitben éltem, hogy valami adminisztrációs hiba miatt vettek fel.

Amikor pedig az első napon elárulták, hogy tízszeres túljelentkezés és rendkívül erős mezőny volt abban az évben, két hónapig szinte minden este sírva mentem haza, mert azt képzeltem, hamarosan rájönnek, hogy véletlenül vettek fel és kiteszik a szűrömet. Tényleg biztos voltam benne.

A pénzekről

A képzés nappali tagozatos volt, nagyon nem ajánlották, hogy mellette valaki munkát vállaljon - hamar kiderült, hogy miért. Én előtte végigdolgoztam a nyarat, és úgy döntöttem, megtartom a munkám hétvégékre.

Itt tanulmányi ösztöndíj nincs, hozzájárulásra lehet pályázni (maintenance grant), lakóhelytől függően a helyi irodában (Vocational Educational Comitee). Ennek maximális összege akkoriban €6-7000 volt. Mivel én teljes munkaidőben dolgoztam közvetlenül a tanév előtt, nekem ennek csak a fele járt, amit havonta utaltak. Ehhez egy kazal papírt kellett összegyűjteni és leadni - mivel elmúltam 23, szerencsére a családomtól nem kellett sok mindent beszerezni.

Fontos, hogy akkor a legmagasabb iskolai végzettségem még mindig az érettségi volt, az itthoni egyetemen úgy sakkoztam, hogy a diplomámat akkor kapjam meg, amikor itt is pont befejezem a kurzust. Ha valakinek már van valamilyen végzettsége, akkor is lehet pályázni, van ilyen 'Back to Education' támogatás, több 30 év feletti osztálytársam is ebből éldegélt abban a 2 évben, ez kb havi €7-800 volt akkor.

A támogatást nekem először első év novemberében utalták, egyből az első 3 hónapot, utána havonta rendesen jött mindig. Az első év után küldtek egy levelet, abból egy papírt kellett kitöltve visszaküldeni, hogy igazoljam, második évre is beiratkoztam, és szeptembertől automatikusan jött megint a pénz. Amikor végeztem a kurzussal, küldtek még egy utolsó levelet, amiben gratuláltak és sok sikert kívántak a továbbiakban.

Szóval első évben a nyáron félretett pénzemből, a támogatásból meg a hétvégi munkámból éltem. Ebből nagyon kényelmesen ki tudtam jönni, az év végére még egy új laptopra valót is sikerült összegyűjteni. A második évben már nem dolgoztam hétvégén, egyrészt mert a megszorítások miatt megszűnt alólam az állami munkahely, másrészt meg nem is lehetett volna az iskola mellett. Akkor azért szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat.

Durva hajtás volt

Mint említettem, otthon két szakra jártam, voltam Erasmuson is Skóciában, szóval volt tapasztalatom. De azt kell, hogy mondjam, a legdurvább vizsgaidőszak is csupán móka-kacagás ahhoz képest, amit itt kellett teljesíteni.

Az én iskolámban évfolyamonként 20 embert vettek fel minden osztályba, és ha valaki nem teljesített, simán kitették. Volt olyan, akit a második év vége előtt egy hónappal. Először is, hiányozni lehet, maximum 2 hetet igazolatlanul, de nem érdemes.

Itt a támogatásból arányosan vonják le a hiányzásokat - minden óra elején alá kell írni a jelenléti íveket, a jelenlétet az iskola igazolja az adott szervezetnek, akitől a diák a támogatást kapja. Persze lehet egy-két napot betegség vagy egyéb magánügy miatt kimaradni, ha nem lógásról van szó az oktatók megértőek szoktak lenni. De aki túllépi a határt, azt egyből kiteszik.

Az osztályozás viszonylag egyszerű, Háromféle jegy van, pass, merit és distinction. Pass az, amikor az ember mindent megcsinál, minden órán ott van, és a részfeladatokat is határidőre teljesíti, mindezt jó végeredménnyel.

Distinction az, amikor minden megvan, de sikerült túlszárnyalni az oktató elképzeléseit és alaposan túlteljesíteni a követelményeket. Na, ezt nem adják könnyen, első évben főleg alig-alig van rá példa. Merit a kettő között, ha valaki ilyet kap, arra már lehet büszkének lenni.

Ha valami nincs kész határidőre, az automatikus bukás. Ha kész van, de hiányos, az is bukás. Ebben az esetben még adnak egy esélyt a javításra. Ha valaki egy tantárgyból egyszer megbukik, akkor azonnal kiteszik az iskolából, esetleg következő évben újra próbálkozhat.

A képzés nappali tagozatos, nekünk úgy intézték, hogy heti 4 napon voltak csak óráink, első évben a szerdánk volt szabad, másodikban a péntek, az nagyon jó volt. A követelmények miatt a szabadnapjainkat mind a projecteken dolgozva töltöttük - csütörtök esténként szoktunk együtt bemenni a városba mászkálni meg beülni valahova beszélgetni - de ennyi, ezen kívül senkinek nem volt se ideje, se pénze, se energiája eljárni iszogatni meg bulizni. Ez a két év mindenkinek, aki végül is megszerezte a képesítést folyamatos kemény munkát jelentett.

Rendes oktatók, személyes kapcsolat

Az oktatók mind nagyon jó fejek voltak. A kis létszám miatt mindig mindenkivel személyesen konzultáltak az összes projectről, valamint az osztály együtt is értékelte a munkákat. Voltak 'igazi' projectek, amiket vagy egyénileg, vagy csapatmunkában csináltunk - másodévben az én csapatom kampányával volt tele a város, amit egy non-profit szervezetnek készítettünk.

Minden egyes leadott munkáról részletes, több oldalas értékelést kellett adnia az oktatónak, amit egy másik oktató is ellenőrzött. Az állam félévenként küldött ellenőrző bizottságot, hogy tényleg rendesen osztályoznak-e. (Itt nincs ilyen, mint otthon az egyetemen, hogy az oktató hobbiból, indoklás nélkül buktathat meg 100 vizsgázóból 98-at...)

A két év alatt végül is az osztály kb. harmada morzsolódott le. A maradék vagy továbbtanult, vagy egyből munkát keresett (és talált). Itt az egyetemek beszámítják ezt a képesítést, lehet másod- vagy harmadévre jelentkezni, minden egyetem fenntart néhány helyet erre a célra.

Ahhoz, hogy valaki ilyenre bekerüljön, nagyon jónak kell lenni, mert nagy a túljelentkezés és magas a színvonal. Az én osztálytársaimnak sikerült, majdnem mindenkinek felsőbb évfolyamra.

A helyemre kerültem

Én nem akartam továbbtanulni, mivel itthon közben befejeztem az egyetemet és már volt diplomám (szerencsére angolul is beleírták, hogy 'Diploma with Master Degree...'). Úgy döntöttem, hazamegyek kicsit nyaralni, töltődni, feltuningolni a portfoliómat, és megpróbálok egyből elhelyezkedni.

Szerencsére viszonylag hamar sikerült (1 hónapig küldözgettem a PDF-eket), azóta dolgozom. Mint kiderült, az iskolámnak kifejezetten jó neve van itt Dublinban a munkáltatók körében. Úgyhogy most végre az áhított szakmában dolgozom, minden jól van.

Csak azt szeretném ebből a hosszúra sikeredett írásból kihozni, hogy én mindenkit nagyon bíztatok: ha valamit szeretne, akkor vágjon bele. Itt Dublinban van egymillió féle kurzus, csak utána kell járni. Szerintem jó ötlet, hogy ha valakit érdekel az ilyesmi, jelentkezzen animáció vagy games (számítógépes játékkészítő) szakra, azokat is el lehet végezni 2 év alatt, és nagyon nagy kereslet van rá.

Nem baj, ha az ember nem járt rajzszakra vagy egyáltalán nem volt rajzórája a gimiben, elég, ha otthon rajzol annyit, amiből összerak egy portfóliót. Az én volt iskolám az egyik legjobb hely, ahol ezt lehet tanulni, pl. az Avatar és hasonló filmek sokaságán dolgoztak/dolgoznak olyanok, akik oda jártak.

Azért írtam le a történetemet, mert szerintem sokan vannak úgy vele, mint én annak idején, hogy meg se próbálnak elindulni vagy váltani, mert nincs elég önbizalmuk, vagy úgy érzik, nincs elég tudásuk hozzá, vagy félnek attól, hogy nagyon sok pénzbe fog kerülni. Itt nem az számít, hogy ki honnan jött, hanem a tehetséget és a szorgalmat nézik elsősorban. Igen, nagyon meg kell dolgozni a jó eredményért, de szerintem megéri.

Otthon is meg lehet tanulni angolul

A nyelvtudásról annyit, hogy a magam és sok ismerős példájával tudom igazolni, hogy otthonról is meg lehet tanulni rendesen angolul (vagy bárhogyan). Akarni kell, rászánni időt-energiát, de lehetséges. Nyelviskola meg magánórák nélkül is. Tőlem (és mindenféle külföldi barátaimtól) itt soha senki nem kért még nyelvvizsgát, se munkahelyen, se iskolában.

Egy gyakorlati képzésen, mint amilyen az enyém is volt, nem kell tökéletesen beszélni a nyelvet - a diákok túlnyomó többsége ugyan ír volt, de az osztályomba járt szlovák, lengyel, moldáv és spanyol is, egyikük sem beszél/ír angolul teljesen hibátlanul, mégis jó eredménnyel végeztek. Természetesen alap, hogy azért az ember folyékonyan tudjon kommunikálni.

Szóval én azt javasolnám, hogy mielőtt bárki feladja az álmait, vagy pláne álmodni sem igazán mer, tanuljon inkább kicsit angolul és nézzen utána a lehetőségeknek, mert vannak.

Dublin nem olyan rossz hely, van bőven túró rudi meg Pick-szalámi a magyar boltban, van néha Dumaszínház is meg koncertek, ha valakinek hiányzik a kultúra. Az eső meg a szél ellen fel kell öltözni, a nem túl jó fűtés ellen lehet melegvizes palackkal védekezni (€5...), és nyáron nyugodtan haza lehet menni egy-két hétre családot látogatni és napozni a Balaton partján.

Az írek az én tapasztalataim szerint többnyire segítőkészek és megértőek a bevándorlókkal (mivel mindenkinek volt/van a közvetlen családjában olyan, aki szintén emigrált valahova), a hivatalokban normálisan állnak az emberhez és segítenek az ügyintézésben.

Semmit nem adnak ingyen itt sem, és a sikerért áldozatokat kell hozni és dolgozni, dolgozni, dolgozni keményen, de legalább van rá esély, hogy hosszú távon el is érjen valamit az ember.

A legnehezebb része számomra talán nem is a sok tényleges munka, hanem az, hogy túllépjek az otthonról (az országból, nem a családomból) hozott kishitűségen, pesszimizmuson, kritikus hozzáálláson és előítéleteken, mert ebben a világban ezeket le kell vetkőzni, ha valaki sikeres akar lenni. Azért aki ide jön, inkább költözzön a város déli oldalára és ne az északira, mint a mekiben dolgozó leányzó, aki a múltkoriban olyan negatív bejegyzést írt..."