Előre szólok, hogy ma Magyarországon maradunk (tehát aki részletes országleírást vár, az csalódni fog és várnia kell holnapig – csak hogy megelőzzem az ilyen típusú kommenteket), de időről időre fontosnak tartom, hogy a határátkelők motivációjáról is szó essék. Ráadásul mai szerzőnk, Frejtág még csak el sem megy, de ettől még egész pontosan látja a helyzetet.

"Szeretném ezt a kis írást a saját nevemen megjelentetni, de mégis azt kell kérnem, hogy legyen a név mondjuk Frejtág. S ez azért van, mert ebben az országban 10 éve az a szokás, hogy kirúghatnak, ha más a véleményed, s ez sajnos most a legaktuálisabb.

Az elmúlt időben nép-nemzeti kérdés lett a menni vagy maradni? Magam általában elolvasom, meghallgatom a különböző véleményeket, verziókat, pro és kontra.

De amikor az indulatok vagy éppen a most divatos nemzeti demagóg pártszócső beszél, azokat megpróbálom gyorsan el is felejteni, vagy meg sem nyitni. Mindenkinek joga van indulatosnak lenni, hiszen minden oka megvan rá - sajnos.

Egy gyerek, négy diploma, nyolc kerék

Megpróbálom most indulatok nélkül, józan ésszel megfogalmazni, hogy mi is a valóság ebben az országban, ebben a korban. Reménykedve, hogy olyanok is olvassák, akiknek lehet ráhatása a történtekre (hiú ábránd).

Tehát mi újság? Feleségemmel összesen 4 diplománk van, egy kiscsoportos gyermekünk, házunk, melyet magunk építettünk, forinthitelből. Van két autónk, melyek össz-életkora 35 év, s ez csak egyre több lesz (egyik sem veterán, hány éves a kapitány?). A házunkat befejezni nem sikerült, de lakható.

Lehet, hogy soknak tűnik ez, de akkor, amikor ezeket a döntéseket hoztuk, kényelmesen, ha nem is jólétben el lehetett ezt érni, devizahitel még nem létezett.

Nem jutott eszünkbe, hogy a fizetésünk nem nőni fog, hanem csökkenni (4. éve ez történik), hogy elszabadul a gazdasági pokol, és a hatalmon lévő ex-kommunista tolvajok helyett egy nem kevésbé tisztességtelen, viszont a végletekig dilettáns és arrogáns banda jut hatalomra.

Erre álmunkban sem számítottunk, pedig ritkán álmodunk politikáról. Vagyis a főiskola elvégzése után elképzelt és elkezdett jövő mára már luxusnak és nagyképűségnek hat. Sokszor a magam számára is.

Nap mint nap úgy döntünk: maradunk

Mert mi a valóság? A miniszterelnök a napokban kijelentette: nincsenek megszorítások. Az ember igazságérzete nehezen viseli el az otromba pökhendiséget, s ez az. Ilyenkor elkezd külföldi lehetőségeket keresni.

Hiszen amikor a számlák érkeznek, a fizetést elutalják, akkor látjuk, hogy a mindennapi élet már-már elviselhetetlen. mi mégis nap mint nap úgy döntünk, hogy maradunk, még akkor is, ha a számlákat késve tudjuk fizetni, a hitellel többnyire pontosak vagyunk. De ha pár napot késünk, s naponta háromszor fenyegetnek meg telefonon, akkor megint elkezdünk külföldi állásokat nézni.

S mi a helyzet a munkahelyeken? Hiszen nekünk még az is van! A munkahelyeken (bár ez az enyémre éppen nem igaz, de a feleségemére triplán) a kis hatalmi pártkatonák vannak vezető pozícióban, akik komisszárok módjára hajtják a dolgozót, s ha ellenvélemény van, előszeretettel használják kedvenc frázisukat: lehet keresni mást!

De lehet-e?

Városunkban (vidéki kisváros, mely egyre kisebb és lassan összeomlik a semmi alatt) az elmúlt 10 évben 10 ezer munkahely szűnt meg. S mit ad Isten? Egy sem teremtődött gyakorlatilag. Viszont van járda, tűzijáték, és ostoba dilettantizmus tömegével, attól már főváros lehetnénk.

Mert mi a helyzet a város vezetésével? Ugyanaz, mint nagyban, csak még rosszabb. A polgármester egy önálló gondolatot nem tud magából kicsikarni, ötlettelen és szánalmas. Persze erre majd a kommentelők írhatják, hogy így a Fidesz meg úgy az MSZP, de ennek jelentősége nincs.

Tehetséges és tehetségtelen emberek vannak, hozzáértők és kóklerek, tisztességesek és tisztességtelenek. Akik most vannak (s biztosan vannak kivételek), azok az utóbbiak minden jelzőnél. Sajnos.

A demokrácia ne sallang legyen

Mert az átlag itthon-maradott azt szeretné, hogy ez ne így legyen. Hogy ne 90 ezerért kelljen 50 órát dolgozni egy iskolában, hogy a munkahelyen legyen a szakmai munkára forrás és lehetőség, lehessen fejlődni, de úgy nehéz, hogy a fizetésből nem tudsz venni egy könyvet.

Hogy nyelvet lehessen tanulni, hogy utazni lehessen, hogy megismerhess más kultúrát, s azt hazatérve az ország javára fordíthasd. Azt szeretné, hogy adót fizethessen, s amikor ezt teszi, akkor ne érezze azt, hogy egy láthatatlan hatalom az ellopja tőle.

Azt szeretné, hogy a demokrácia ne sallang legyen, hanem valódi választási lehetőség. S talán nemsokára lesz olyan értelmiség, mely egyszer csak azt mondja, elég volt, és mindenki, aki nem odavaló, az takarodjon.

Mert itt az ideje normálisan csinálni, hogy a gyermekeink itt élhessenek. Mert jelen pillanatban én például nem megyek el, mert úgy érzem már késő, de minden megteszek, hogy a gyermekemnek ne ebben az országban kelljen senyvednie - de soha ne felejtse el, hogy honnan jött, s hova tart (ha ez az ország és társadalom is úgy akarja)."