Sok mindent meg kell szokni az Angliába költözőknek, és ezek közül még nem is a fordított közlekedés a legdurvább. Mai posztolónk, Invisible Kid például a külön hideg és külön melegvizes csapon akadt ki. Ami persze csak félig vicc, a lényeg mégis csak az, hogy miként élik át az első időszak sokkjait, és hogyan látják a lehetőségeiket. Rögtön kiderül.
„Igazából azon gondolkoztam a legtöbbet, hol is kezdjem el a történetünket - na meg azon, hogyan fogom ilyen kevés helyen összefoglalni azt a rengeteg gondolatomat, benyomásomat, amit megosztani kívánok.
Kezdem talán ott, hogy barátnőmmel még az év elején pár hónap távkapcsolatosdi után elhatároztuk, hogy összeköltözünk. Igen ám, de hol? Ő budapesti, én vidéki, a fővárostól 40 km-re – azért lássuk be, nem áthidalhatatlan távolság, és összeköltözés szempontjából sem rossz, mert kompromisszumos alapon lehet félúton bérelni egy lakást, és járni „haza" dolgozni ugyanúgy, mint eddig.
Csak ott volt a bökkenő, hogy számolgattunk, számolgattunk, és arra kellett rádöbbennünk, hogy nem tudunk rendesen kijönni majd a fizetésünkből. Mindketten „középkategóriás" munkát végeztünk, ő pénzügyi, én ipari területen, tehát elméletileg nem okozhatott volna gondot nekünk egy albérletezés.
Elméletileg. De mivel otthonra is kell segíteni mindkettőnknek, arra jutottunk, hogy a megtakarított (és főként, szerencsés módon megörökölt... na, azért nem vagyon) pénzhez is szépen hozzá kell majd nyúlni minden hónapban, és egyszer el fog jönni az a pont, amikor mínuszba kerülünk.
Szánalmas és tanulságos
Mi legyen? Próbáljuk meg még addig kamatoztatni a pénzünket, amíg tudjuk! És hogy hol... hát nem Magyarországon. Nem ott, ahol barátnőm felsőoktatás után részmunkaidőre bejelentve dolgozik napi 8-10 órákat felelősségteljes beosztásban, potom pénzért, és nem ott, ahol én tudtomon kívül feketén dolgozok folyamatos műszakban, dettó potom pénzért, egy olyan helyen, ahonnan egy éve kirúgtak 40-50 munkavállalót, családfenntartót, és hoztak a helyükre elítélteket, mert az olcsóbb lesz a cégnek.
Kellemes, nevetséges, sokszor szánalmas, vagy éppen tanulságos volt ebben a közegben dolgozni, ahol egy táblára felírt kérés megfogalmazása közben odajön az emberhez egy elítélt, és megkérdezi, minek írod fel ezt? A fele olvasni se tud...
Meg egy olyan közegben, ahol a targoncán nincs fék, és ha előre akarsz menni, nem biztos, hogy nem tolatni fogsz vele. :D Kis magyar valóság. Hozzáteszem, ez a közeg adta nekem a legtöbb pozitív élményt is, a társaságával, alapvetően a munkámmal, amit szerettem csinálni.
Irány London (hát persze, hogy London :D )
Már a nyáron eldöntöttük, hogy Londonban fogunk szerencsét próbálni, hogy miért pont itt, azt igazából nem is tudjuk, csak úgy ez lett. Mivel tudatosan, hosszúnak nevezhető idő alatt intéztük el a kijövetelünket, olcsón utaztunk ki, nem itt kellett szállást keresnünk, valamelyest tisztában voltunk vele, hogy milyen sorrendben kellene majd a dolgainkat intéznünk itt a kezdetekben, milyen üzleteket keressünk, és így tovább.
Szerintem ezek elengedhetetlen dolgok – de legalábbis jelentősen megkönnyítik az ember dolgát, ha nem ebéd után dönti el, hogy irány a nagyvilág, és vacsorára már ott is van – aztán majd ott kitalálja, hol is aludjon... Meg miből, ugye.
Szerencsénk volt abból a szempontból is, hogy volt/van itt ismerősünk is, aki sokat segített már a kiutazás előtt is, és azóta is, amikor csak kérjük/tud. Hasznos infók, ilyesmi dolgok, nagyon jól tudnak ám jönni. Meg persze egy farmer is, ha az egyszeri ember a megérkezés után másfél nap alatt két nadrágját vágja haza, mint ahogy az nekem összejött.
A lutoni reptéren barátnőm hajgumijával sikerült összefognom a nadrágomat, miután egy gomb sikeresen leszakadt róla. Végül is nevetve érkeztem Angliába - ez jó, egy szakadt gatyában – ez rossz. Ezek után vajon hogyan folytatódik?
Az első benyomások
Abban a valamelyest szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindketten jónak nevezhető szakmával (barátnőm az első szakmáját veszi elő, amivel otthon semmit nem tud már kezdeni, mert Magyarországon teljesen halott iparág lett – ez is - az évek során), és ebben ledolgozott évekkel, erről szóló referencia-papírokkal érkeztünk Londonba.
Szeretnénk is megmaradni ezeken a területeken, van is rá esély, persze alakulhat máshogy is, meglátjuk – rajtunk nem fog múlni, az biztos. Ha minden jól megy, 1-2 héten belül megkapjuk az NI számunkat – az interjú megvolt, már csak a postást várjuk - , és kezdődhet a tényleges munkakeresés.
Pontosabban, folytatódhat, miután pár helyről többünket elküldtek azzal, hogy amíg nincs szám, nincs munka. Elvileg nem feltétlen kell a munkavállaláshoz, gyakorlatilag úgy néz ki, ez már nem úgy van itt, mint régen – szóval először az NI, utána a munka.
Szerencsénk volt ezzel is, kiérkezésünk után 1 héttel már mehettünk az interjúra, a házban (8-an lakunk egy házban) rajtunk kívül mindenki 3-4 hetekre kapott időpontot.
A mindennapi élet
Hát, rengeteg minden fura. Kiakadtam a mosogatóban, és mosdóban található 2 csapon, és röhögtem, amikor megláttam, hogy a kádnál viszont egy csap van. Ahogy egy korábbi posztoló is említette, nekünk is rossz irányból jönnek az aljas sofőrök, érdekes, hogy minden második üzlet „Halál hentes" errefelé, és vérlázító, hogy egy az egyben olcsóbban be lehet szerezni rengeteg élelmiszert, ruhát, cipőt, elektronikai cikket itt, mint otthon. És nem, nem szarabb minőségű.
Nem, nem az zavar, hogy itt ilyen olcsó, hanem az, hogy otthon olyan drága. Mert ha jól emlékszem, a szembejövős :D posztolónak is a szemére vetette valamelyik okos kommentelő, hogy miért zavarják az itteni árak? Nem az itteniek, az otthoniak bosszantóak, az ittenieket látva...
És az bosszantó, hogy itt a legolcsóbb tej szépen ránk is savanyodott, ergo tejből van, otthon a jó minőségű, drága „tej" is ott áll a hűtőben másfél héten át, és utána is ihatsz belőle nyugodtan, mert nem savanyú.
Élni és élni hagyni
Persze, lehet mondani, hogy a közlekedés drágább, az albérlet meg aztán fúúúú egy kész vagyon. Otthonról kihozott pénzzel foghúzós is kifizetni a bérleti díjat, ezt elismerem, de ha már itt van fizetése az embernek, sőt, ha ketten keresnek, és élnek belőle, lényegesen egyszerűbb.
Ahogy számolgattunk, bizony szépen tudunk majd félretenni pénzt, ha dolgozni is fogunk mindketten. Még akkor is, ha két minimálbérrel számolunk. Otthon ez vágyálom. Még a minimálbér másfél-kétszeresét kétszer számolva is.
Holott azért nem lenne az egy irreális „elvárás", hogy ha az ember dolgozik, meg is tudjon élni belőle normálisan. Nem fényűzően, de nyugodtan, biztonságban.
Ja persze, kijössz a fizetésedből: ne szórakozz, ne legyen kapcsolatod, élj anyádékkal, zabáld a teszkós szarokat (amiknél itt szerény véleményem szerint a tényleg durván legolcsóbb „vacak" is ehetőbb/ihatóbb), és lógj a BKV-n pl. Na így kijössz a fizuból Magyarországon is. Hurrá.
Eszem ágában sem lesz visszamenni
Tényleg nem vagyunk itt régóta, de azért leírom ezt is, hogy egyelőre nem tört rám/ránk az a fene nagy honvágy, amiről sokan beszéltek nekünk, hogy majd biztos úgy lesz. És valahogy nem is érzem azt, hogy ránk fog törni.
Nyilván mindenkinek van, ami hiányozhat, biztosan lesznek ilyen dolgok a mi életünkben is, de összességében ez itt sokkal élhetőbbnek tűnik, mint az ott otthon. Lehet majd írni, hogy húú meg háá, még le se szállt a géped, és osztod az észt hülyegyerek, majd akkor ugass, ha kint vagy x éve – de minek kellene addig várnom?
Az alapvető dolgokkal már most is szembesültem, és eszem ágában nem lesz visszamenni Magyarországra. Még így sem, hogy minden második üzletben pakisztáni szolgál ki, aki teljesen érhetetlenül beszéli az angolt, még úgy sem, hogy a mosogatóban külön csap van a hideg, és meleg víznek, és úgy sem, hogy sokat esik az eső, meg nincs túró rudi (ja de, az épp van...), és a kerítés sem ehető hústermék."
Az utolsó 100 komment: