A poszt szerzője egy 57 éves kalandor (ő nevezi így magát), aki leendő unokája kedvéért költözött Németországba. Mint írásából is kiderül, neki nagyon bejött a váltás. Jöjjön tehát Kalandor története!

„Nagy figyelemmel olvastam eddig minden történetet. Már régóta készülök írni, de igazából a több negatív tapasztalat után gondoltam arra, megosztom másokkal is az én kis kalandomat.

57 éves vagyok és fél éve dolgozom Németországban. Otthon jól fizető állásom volt, szép lakásom a belvárosban és semmi olyan körülmény, amiért ezt a lépést kényszerűségből meg kellett volna lépnem. Vagyis egy igen, a lányom és a vejem már 6 éve itt dolgoznak és élnek és elégedettek.

Az unoka miatt

Ahányszor csak meglátogattam őket, az tűnt fel, hogy nyugodtan is lehet élni, nem muszáj rohanni ahhoz, hogy megfelelő életszínvonalat érjen el valaki. Ők úgy jöttek ki, hogy beszéltek németül és már ismerték a körülményeket.

Azt gondoltam, ha jön az unokám, akkor nem csak olyan nagymama szeretnék lenni, aki hébe-hóba meglátogatja és süt neki valami magyar specialitást. Gondoltam, ha az élete része szeretnék lenni, meg kell ismernem ezt a kultúrát a nyelvet az embereket. Mitől működik itt minden egy kicsit másképp.

Találtam egy céget, akik idősápolókat kerestek. Egy kicsit már beszéltem németül, de talán még alapfokon sem, hiába jártam egy évvel korábban már egy nagyon jó nyelvtanárhoz. Nem rajta múlott, nekem otthon soha nem volt időm tanulni, így csak az időm is és a pénzem is elvesztegetettnek éreztem. Végül mégiscsak megfeleltem és kiutaztam.

Szerencsés kezdet

Először szerencsémre egy magyarul beszélő idős férfihez kerültem, ami megkönnyítette az első lépéseket. Ott rögtön egy fiatal, nagyon helyes másik magyar ápolólánnyal is összebarátkoztam. Első perctől mindenki nagyon kedves volt velem, a kutyám is jöhetett. Sajnos itt csak 3 hetet tölthettem, de utána jött egy jobb lehetőség.

Most álmaim munkahelyén vagyok, szerintem a világ egyik legszebb helyén, a Duna eredésének közelében. Az idős hölgy és a család is befogadott. Családtagként kezelnek és megbecsülnek. Születésnapokra, vacsorákra járunk és mindenhol vendégként kezelnek. Csak miattam beszereltették az internetet. Ha hazautazom, Ők visznek, hoznak el a 150 km-rel távolabbi városba. Az autót saját céljaimra is használhatom.

Még mindig nem értek meg azonnal mindent, de soha nem volt problémám így sem. Segítenek, elmondják, leírják többször, ha kérem.

Ami még nagyon szembetűnő itt nekem, hogy nagy tisztelet övezi az öregeket, becsülik őket!! Azt gondolom, nem csak a magas nyugdíjuk miatt.

Lassan is lehet

Most pillanatnyilag szerintem jobb itt élni. Több köszönetet és kedvességet kaptam itt a munkám után, mint otthon a 25 évig tartó hűséges munkámért, rám szólnak, hogy ne rohanjak, meg kell tanulnom, hogy lassan is oda jutok és lehet, hogy előbb, mint kapkodva, ahogy otthon megszoktam. Mert otthon mindig rohanunk fejetlenül valahová.

Nem bántam meg, hogy ezt a döntést hoztam, aki egy kicsit is kalandvágyó és nem röghöz kötött, igenis merje meglépni ezt, több lesz általa, megtapasztal egy más életritmust és letisztultabban tud véleményt formálni.

Nem tudom, hogy hazamegyek-e végleg valaha is, mert ennyire elégedett mindennel még otthon soha nem voltam. Természetesen azért hiányoznak a barátok, de interneten szinte naponta látom őket és tartom velük továbbra is a kapcsolatot, majd jönnek ők ide engem meglátogatni.

Mikor otthon voltam, már otthon sem volt idő arra, hogy rendszeresen találkozzunk, mindenki ki van égve és csomó problémával, egészségi vagy anyagi küszködik."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt olvasható.)