A minap Ókidli írta meg Németországban au pairként szerzett, finoman szólva sem túl pozitív tapasztalatait. Akár e történet párjának is tekinthető a mai poszt, melynek szerzője, Adri szintén au pairként kezdte, ám az ő útja teljesen más irányt vett.

„Két és fél éve költöztem Münchenbe, majdnem 25 évesen. Otthon angoltanárként dolgoztam, jól kerestem, pörögtem-forogtam, kiterjedt baráti köröm volt. Miért döntöttem mégis amellett, hogy külföldön is megpróbálom? Talán a kalandvággyal magyaráznám. Sosem éltem korábban külföldön, habár angliai ösztöndíjat is nyertem, mégis otthon maradtam.

Miután elhatároztam, hogy nekiindulok, háromra szűkítettem a lehetőséget: Svédország (tanultam az egyetemen svédül, körbe is utaztam egyszer az országot, a fiúk szépek, magasak, rokonok is élnek ott...), Anglia (anyanyelvi szinten beszélek angolul, a munkakeresés nem jelentett volna problémát, vannak 56-os rokonaim), és Németország (németül nem beszéltem, leszámítva a Danke, Hallo, és „Klaus, ich muss erst Pipi machen", keletnémet filmekben gyerekként hallott és azonnal tökéletesen elsajátított kifejezéseket).

A skandináv álomötletet talán elsőként vetettem el, amikor felsejlett, hogy valószínűleg az első tél után lennék masszív alkoholista és kezdenék svéd metált hallgatni.

Angliába szintén az időjárás miatt nem költöztem, mert nem szeretem túlzottan az esőt, viszont imádom a napfényt. Igazán utána nézhettem volna, milyen a müncheni időjárás...

Ítéletidővel indult

Németországba au pairként kerültem, miután teljesen esélytelenül próbáltam angoltanárként vagy asszisztensként valamit kezdeni magammal, még elég jó referenciákkal sem ment.

Ez jelentős visszalépés volt az addig rengeteg munkával felépített életemhez képest mind egzisztenciálisan, mind elismertségben, de azt gondoltam, a nem létező némettudásomra ez megoldást jelent majd (a család félig angol, félig német volt), így emellett a megoldás mellett döntöttem.

Nem közvetlenül Münchenbe, hanem egy 15 km-re lévő, német celebek és focisták lakta kisvárosba (értsd: semmi nincs az égvilágon) kerültem. Április lévén tavaszi és nyári ruhákat költöztettem magammal.

Hiba volt. Harmincnégy napig (számoltam) esett folyamatosan az eső, egyetlen zárt cipőm, egy vászon Converse másodpercek alatt ázott szét. Ez lényegesen megnehezítette az ismerkedést, mert munka után szakadó esőben beindulni a városba egy tízes skálán mérve -5-ös kedvem és lehetőségem volt. A baráti társaságom kiépítését így májusban kezdtem a német tanfolyamon.

Óriási szerencsém volt a családdal

A befogadó családomról és a három gyerekről csak a legjobbakat tudom mondani, nagyon megszerettük egymást, és tovább is maradtam, mint ahogy terveztük. A némettanfolyamom, a tömegközlekedést fizették, emellett 300 eurós „zsebpénzt" kaptam, volt egy kis kocsim, a házon belül, de egy külön lakásban laktam saját konyhával, fürdővel. Nem tudom, hány babysitter lánynak biztosítanak ilyen körülményeket, nekem óriási szerencsém volt.

Minden pozitívum ellenére a 300 euró arra volt elég Münchenben, hogy egyszer-egyszer elmenjek moziba, vagy beüljek egy kávéra, és a legalapvetőbb dolgokat megvegyem (pl. az itteni időjárásnak megfelelő alapruhatárat), így időközben egy magánóvodában tanítottam angolt, és mellette vigyáztam a három gyerekre.

Itt kint sem sokban különbözik egy nyelvtanár helyzete, én az óvodában heti 25 óra munkával 700 eurót kerestem, és mivel délután 2-kor végeztem, nehéz lett volna az au pair munkán kívül más mellékállást találnom.

Másfél év elteltével sikerült megtanulnom annyira németül, hogy egy állásinterjút el merjek vállalni. Óriási szerencsémre egyetlen beküldött jelentkezés után behívtak interjúra, és másnap fel is vettek személyi asszisztensként dolgozni.

Nem lehetetlen munkát találni

Januárban kezdtem az új pozíciómban egy multinacionális cégnél, két menedzser asszisztenseként. A fizetésem német átlagfizetésnek gondolom, bár bevallom, nem tudom, mennyit keres egy árufeltöltő vagy bolti eladó.

Én havi 1900 eurót keresek napi 7 óra munkával (a túlóráimat szabadságnak kivehetem), aminek a fele megy el havonta lakásbérlésre, bérletre, bevásárlásra és kondibérletre (ne valami menő helyet képzeljetek el, konkrétan egy bordélyházra látok a futógépről).

Saját tapasztalataim alapján azt merem mondani, munkát nem lehetetlen találni, ha az ember kellő alázattal áll a dologhoz, és nem akar egyből felsővezetőként csilliárdokat és céges autót.

Nehéz volt barátkozni

Szerintem a probléma (az enyém) az emberi kapcsolatokban rejlik. Annak ellenére, hogy angolul ugyanúgy beszélek, ahogy magyarul, és most már németül is elég jól ellavírozok, nekem óriási nehézséget okozott a barátkozás (és így vagyok ezzel a mai napig).

Nem nyelvi nehézségekről van szó, hanem arról a kulturális sokkról, ami akkor ért, amikor felismertem, hogy én, mi magyarok, mennyire mások vagyunk, mint más nyugat-európai nemzetek.

Itt nincs olyan téma, amiről otthon bárkivel el lehet dumálni egy fröccs mellett. Annyira politically correct itt mindenki, hogy az időjárásra és a múlt hétvégi házibulira korlátozódnak a beszélgetések, minden más tiltólistás.

Ezen felül, noha az ismeretségi köröm otthon értelmiséginek számítana (ügyvédek, mérnökök többnyire angolszász és skandináv országokból), borzasztó felületesnek és érdektelennek találom őket.

Hatalmas lyukak a tudásban

Alapvető fogalmakkal sincs az emberek óriási része tisztában (legnagyobb megdöbbenésemre több alkalommal el kellett magyaráznom, hogy Magyarország a Németország melletti kis országgal, Ausztriával határos, és igen, tagja az EU-nak), így én már-már feladtam, hogy egy könyvről, filmről, aktuálpolitikai kérdésről értelmesen el lehessen beszélgetni valakivel, amikor hála Istennek lett két új kolléganőm, akikkel nagyon jó barátságot kötöttem (egy francia és egy kínai lány).

A németek alapvetően nagyon dolgos, jó emberek, nem kell különösebben részleteznem a precizitásukat, pontosságuk, munkamoráljuk (annak ellenére, hogy itt az irodában open office-ban dolgozunk, még sosem láttam senkit privát telefonokat intézni, az üresjáratok idején az interneten szörfözgetni, de a munkaidő alatt nincs vicceskedés, élménybeszámoló, sztorizgatás sem), ha valamit megígérnek, meg is tartják a szavuk, vagy inkább nem ígérnek semmit.

Mindezen pozitív tulajdonságaik mellett sajnos elképesztően faragatlanok, alapvető udvariassági formulákat sem ismernek (légyszi, köszi, szia, viszlát), gyereket nevelni... azt inkább hagyjuk.

Udvariatlanság és rend

Ha azt gondolnátok, mi magyarok nem tudunk tömegközlekedni, próbáljátok ki egy napra, milyen Münchenben metrózni. Állnak az ajtóban és néznek, mint borjú az újkapura, hogy a megállóban más utasok fel-leszállnának, de nem mozdulnak, állnak megmerevedve, úgy kell átfurakodni rajtuk; még le sem szállsz, de már visszanyom a kocsira két másik ember, stb. A tömegközlekedésen tapasztalt életre szóló élményeimről baromi sokat tudnék mesélni, de ettől most inkább megkímélek mindenkit.

Egyébként óriási a rend és a közbiztonság. A rendőrségnek például van annyi felesleges ideje és kapacitása, hogy 25 euróra megbüntessen azért, mert a biciklimet megállítva, ugyanakkor még gyakorlatilag rajta ülve mobiltelefonálásba mertem kezdeni. Ha a bringád 11 kg-nál könnyebb, csak dinamós lehet a világításod, azonban ha meghaladja a 11 kg-ot, köteles vagy elemre váltani.

A lakásbérlés nehézségei

Ha valaki Münchenbe szeretne költözni és normális lakást szeretne, érdemes felkészülnie rá, hogy nem lesz könnyű dolga. Én / mi pontosan egy éve mentünk ezen keresztül, miután itt megismert (egyébként angol) barátommal szerettünk volna összeköltözni.

Az igényeink nem voltak túl magasak, egy másfél szobás kis lakást kerestünk. Münchenben (azt hiszem, ez kimondottan müncheni sajátosság) kétféle kiadó lakás létezik: a, közvetítői díjat kell fizetni, ami a bérleti díj kb. másfélszerese b, nem kell közvetítői díjat fizetni.

A lakások kétharmadát közvetítő irodákon keresztül adják ki, és itt nem a tulajdonos, hanem a bérlő fizet az ügynöknek, aki általában meghirdet egy időpontot és az összes érdeklődőt odahívja, majd elkéri a fizetéspapírjaikat, munkaszerződésüket (ha a jelentkező havi keresete nem haladja meg a bérleti díj két és félszeresét, feleslegesen próbálkozik), és kizárólag ez alapján választ.

Ugyanezt teszik a lakástulajdonosok is. Mivel mi semmiképpen sem akartunk (és anyagilag sem engedhettük volna meg magunknak) 2000 eurót erre a célra kifizetni, megpróbáltunk tulajdonostól bérelni. Tizennyolc lakást néztünk meg, és az állapotától függetlenül mindegyikre igent mondtunk, ott hagytuk a fizetéspapírokat, és soha választ nem kaptunk.

Utólag derült csak ki, hogy a tulajdonosok nyilván nem szeretik a külföldieket, és az ügyvédeket sem (barátom céges jogász), attól tartva, hogy jogi kiskapukat találnak majd, és szépen beperlik őket.

Itt még azt jegyezném meg, hogy a lakások egy részében NINCS KONYHABÚTOR, ezt vagy hozod magaddal, vagy megveszed az előző bérlőtől, leginkább felárazva és lelakva.

Idegroham, sírógörcs

Volt olyan tulaj is, aki még a telefonban megkérdeztem vállaljuk-e, hogy 3 évig béreljük a lakását, ellenkező esetben meg sem nézhetjük, és olyan is volt, aki közölte, egy másfél szobás lakás kicsi két embernek, és rám csapta a telefont (18 éves koromig egy másfél szobás panelben laktam a szüleimmel és egy kutyával, mégis ember lett belőlem).

Mindezek után többször idegrohammal, sírógörccsel végződtek a lakásnézések. Végül egy távoli ismerősünk posztolt a Facebookon, hogy Svájcba költözik, és segítene a tulajnak annyival, hogy keres maga helyett valakit. Így csaptunk le egy, a tervezettnél sokkal drágább lakásra, de nem volt más választásunk, vaahol lakni kell.

Amúgy a főbérlők sem különböznek az otthoniaktól, nem szeretik, ha valami elromlik, felújítani csak akkor, ha már szétrohadt a jelenlegi. Nincs ez másképp a mi lakásunk esetében sem, pedig havi 1200 euró plusz rezsiért talán kihívhatná a vízvezeték-szerelőt.

Kedves és segítőkész orvosok, ápolók

Egy másik, minden összehasonlításban felmerülő kérdés az egészségügyi ellátás és az oktatás. Megfelelő egészségügyi ellátásban itt az részesül, akinek megfelelő biztosítása van (például amíg au pair biztosításom volt, csak sürgősségi esetben láthatott el az orvos, konkrétan egy menekültnek több joga volt, mint nekem), nőgyógyászati szűrővizsgálat, bőrgyógyászat, stb. nem állt rendelkezésemre.

Ez óriási mértékben megváltozott, amint normális fizetésem lett. Függetlenül attól, mennyit keres az ember, a jövedelem 14 százaléka megy az általad választott biztosítóhoz, de ebben nincs benne a fogorvosi ellátás, és még jó néhány eset, amit nem fizet a biztosító (barátomnak a múlt hónapban 800 eurója bánta ezt).

Mióta itt élek, volt egy ambuláns műtétem és egy kórházi kezelésem. Mindkét alkalommal azonnal elláttak, beutaltak, utóbbinál még aznap MRI-re küldtek, és mindösszesen a kórházi ellátásom után kellett külön fizetnem és természetesen a vizitdíjat. Minden alkalommal elképesztően kedves és segítőkész volt mindenki, az orvosokat, ápolókat is beleértve.

Az oktatásról

Sajnos az oktatásról nem tudok csak jót mondani, szerintem az emberek általános tájékozatlansága és alacsony általános műveltsége is ebben gyökerezik. Az iskola ingyenes, mindenki számára elérhető, vannak jobb és rosszabb környékek, tiszta német és tisztán török óvoda-iskola.

Általánosban az oktatás ebédidőig tart, utána a gyerekek vagy az úgynevezett Hortba mennek át (ezért fizetni kell) maximum délután 5-ig (attól függően, hogy mikor mész a gyerekért, eltérő összeget kérnek), ahol vannak foglalkozások, a házi feladatot viszont csak annak a gyereknek kell megcsinálnia, akinek kedve van hozzá és senki sem ellenőrzi.

Ha a szülők dolgoznak, akkor ebben az intézményben hagyhatják a gyereket, és otthon este még együtt tanulnak (az én au pair gyerekeim naponta bő egy órányi házi feladatot kaptak első és második osztályban, mivel az iskola bezár délben, ezért a tananyagot feladják leckének).

Jellemző, hogy amíg egy negyedikes gyerek az iskolában legalábbis nem tanulja meg, hogy van Németországon kívül más ország is, nincs kötelező olvasmány, olvasónapló (olvasni és folyékonyan írni végül is minek?), történelem, addig pontosan be kell vágnia, a biohulladék hány nap alatt bomlik le.

Korán eldől az ember sorsa

Az első négy osztály után eldől, ki milyen középiskolában tanul tovább(!) az addig jegyek alapján. Gimnáziumban a legjobbak folytathatják, középiskolában a közepes képességűek (a német mérce alapján engem ide soroltak volna annak idején, mert negyedikig átlag 4-es tanuló voltam), és a három évfolyamos suliba értelemszerűen a legbutábbak kerülnek be. Ugyan van elvi lehetőség ezen később változtatni, de annyi plusz évet és energiát vesz igénybe, hogy nagyon ritka.

Egyetemre és főiskolára csak gimnáziumból lehet bekerülni, viszont nem jelentkeznek túl sokan. A kollégáim közül egyedül az egyik főnökömnek és a kínai barátnőmnek van egyetemi, főiskolai végzettsége.

Sokkal elterjedtebb, hogy a középiskola után szakmát tanulnak, cégekkel együttműködve 3 hónapot tanulnak, 3 hónapig gyakorlaton vannak, majd 21 évesen beállnak dolgozni.

Azok, akik főiskolára, egyetemre járnak elképesztően büszkék erre (még a leggagyibb főiskola hallgatói is). Kollégáimtól tudom, hogy egy átlag egyetemista szemeszterenként 4-5 vizsgát tesz le (amikor ezt meghallottam, bevillant az első szemeszterem, amikor dupla szakon 14-et kellett volna letennem és dolgoztam is mellette), és ezt is borzasztó nehéznek értékelik.

Hiányzik az ölelés

Nem tudom, mennyire mérvadóak a müncheni tapasztalataim, tekintve, hogy az egyébként is jóléti német állam egyik leggazdagabb területéről van szó, én azt láttam, a szülők minden létező anyagi és tárgyi segítséget megadnak a gyerekeiknek még felnőtt korukban is, szeretetet, babusgatást, ölelést viszont sajnos annál kevésbé.

München kulturális élete egy szóval összefoglalva unalmas. Operába menni a gazdagok kiváltsága, a komolyzenei koncert szintén, viszont vasárnaponként a múzeumok többségébe 1 euró a belépő.

Sörözni járnak

Alapvetően sörkultúra van, az éttermek nagy része bajor, káposzta, kolbász, csülök van, és mellé egy literes sör. Vicces először, de azért nekem igényem lenne időnként egy középkategóriás étteremben elmenni anélkül, hogy 100 euróba kerüljön egy visszafogott vacsora.

A bárok, bulizós helyek borzasztó unalmasak, nincs is sok, a németek „kreativitása" meg is látszik a belső kialakításokon. A tömegközlekedésen azt látom, elég sokat olvasnak, többnyire krimiket és vámpíros könyveket. Nem tudom, kinek volt kellemetlenebb, amikor egy kolléganőmről valahogy kiderült, fogalma sincs, ki Thomas Mann...

Az átlagembernek nincs igénye színházra, kiállításra, itt sörözni járnak az emberek. A mozikban többnyire amerikai „vígjátékok", akciófilmek, a művészmoziban mondjuk meg lehet nézni a Király beszédét, ennyi. München környékére viszont nagyon szép kirándulásokat lehet szervezni, szép az Alpok, szépek a kastélyok, a természet.

Tévedésben van az, aki azt gondolja, egy német fizetéssel az ember mindent megengedhet magának. Ha ugyanúgy eljárkálnék bulizni, mozizni, fesztiválokra, mint anno otthon, ugyanúgy nem lenne pénz a zsebemben a hónap végére. Az arányok ugyanazok itt is, ha az átlagember helyzetét nézzük.

Egyedül már hazamentem volna

Én nagyon vágyom haza, hiányoznak a barátaim, a családom, az ízek és az illatok (még a szmog is, igen ), de ahogy egyre hosszabb ideje élek itt, annál nehezebb feladni megint mindent, amit szép lassan elértem.

Nagyon szeretnék egyszer hazaköltözni, akkor is, ha nem lesz saját lakásom, mert én oda tartozom, és nem is akarok se német, se angol lenni. Ha egyedül lennék itt, talán már hazamentem volna, de ketten vagyunk.

Nem tudom, hova megyünk innen, de egyikőnk sem szeretne hosszú időt itt tölteni, mindkettőnknek hiányoznak az ingerek és a humor.

Összegzésképpen annyit tudok mondani, szerintem érdemes külföldön szerencsét próbálni, nyelvet tanulni, pénzt gyűjteni, világot látni, mert akkor döbben rá csak az ember, persze nem mindenki, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Magyarország olyan szar hely, még ha a Balatonra is járunk nyaralni Barbados helyett."