Mai szerzőnk kamaszként megjárta Kanadát és később megpróbálkozott Norvégiával is, végül mégis Magyarországon maradt. Most családjával együtt menne, de a sok nehézség mégis visszatartja. Szerintetek mit lehet tenni ilyen esetben?
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Én olyan témában írnék, ami valószínűleg honfitársaim több tízezres rétegét érinti. Én vagyok az a 70-es évekbeli fiatal, akit megszédített az amerikai álom és bizony sokat vágyakoztam, hogy kijussak valahová, megismerni az addig csak filmeken látott életet.
Mivel internet számomra csak 2000-től létezik, ezért addig csak újságokból, a nyomtatott sajtóból és híradásokból szereztem meg nyilván hiányos információimat.
Kamaszként Kanadában
Kamaszfejjel meghívást kaptam Kanadába, 1970-es évek elején nagybátyáméktól. Vegyes érzelmekkel keltem útra, a repülőn az ajtó mellett ültem, húzott be az átkozott hideg, a repülőtéren az 1,50-ért vásárolt Útitársat fejtettem bőszen, míg Torontóba, majd onnan Calgaryba értünk.
Le voltam nyűgözve az ottani állapotoktól, Kentucky csirke, szexlapok és kirándulások a Kanadai Álomba. Rokonaim ajánlották, maradjak kinn, máig sem tudom, komolyan gondolták-e az ajánlatukat, de végül visszakívánkoztam, merthogy be kell fejezni középiskolai tanulmányaimat, meg persze szüleim majd azt gondolják, milyen hálátlan vagyok hozzájuk. Azóta sem tudom, melyik lett volna a jobb döntés.
Villámlátogatás Norvégiában
Majd ezután tíz évvel egy nyáron, huszonévesen, két hatalmas bőrönddel (benne gondosan összehajtogatott télikabátom) némi viszontagság után Norvégiába „disszidáltam" öt napra. Ez az idő arra volt elég, hogy tudtomra adják, magyar állampolgárt - munkavállalási engedély nélkül - nem fogadnak be, mert akkor még a szocializmusban nem voltak baráti kapcsolatok Magyarországgal, ha ugyan jól értettem, amit a norvég tisztviselő mondott.
Az ottani árak akkoriban az egekben, minden annyiba került, mint Magyarországon, csak éppen nem forintban, hanem norvég koronában számolva. Pénzem úgy fogyott, mintha valami kiszivattyúzni akarta volna. Az ezután következő húszéves szünetben kizárólag hazámban kerestem a boldogulásomat.
Nincs, aki segítene
Az EU-s munkavállalási lehetőségek néhány éve ismét felkorbácsolták vágyaimat, családosan immár hónapról-hónapra tervezzük, hogy együtt vagy külön-külön külföldön fogunk dolgozni, mosogatni, takarítani, mindegy, csak magasabb bérért. Feleségemmel együtt úgy érezzük, anyagi szempontból váltani kellene a rengeteg számla, a hitelek és a kifizetendők miatt.
Segítség, amit kaphatunk, minimális, rokon szinte nincsenek, még akinél pár órára le lehetne rakni a gyerekeket, még olyan se, pláne aki eljönne vigyázni rájuk, amíg dolgozunk – külföldön? -, ne legyenek egyedül. Rettentő ambivalensek vagyunk a gondolattal, menni vagy nem menni, a gyerekek biztosan megsínylik, ha valamelyikünk elmegy, de a gyerekek azt is megsínylik, ha maradunk és a hiteleinket, számláinkat nem bírjuk majd fizetni.
Mindketten közalkalmazottak vagyunk, reméltük, hogy Kormányunk megment bennünket, de sajnos felmondott hitellel már nem vehetjük igénybe a felajánlott nagylelkű segítséget.
Anyagi és érzelmi áldozat
Azóta napi téma ez otthon, ki menne, ki nem, milyen országba. Vonz a Nagy Pénz, a jó fizetés, a juttatások, ennél jobban csak annak örülnék, ha a saját hazámban részesülhetnénk ezekben.
Sajnos, az álmodozás nem fogja meghozni ezt a vágyott gyümölcsöt, valószínűleg maradunk a fenekünkön minden jobb belátásunk ellenére is. Az angol nyelv sem megy valami fényesen és családosok lévén már nem akarunk gyerekeinktől elszakadni, még rövid időre (néhány hétre) sem.
Mert egyedül maradni a gyerekekkel olyan anyagi és érzelmi áldozattal járna, ami a bejövő bevételeket is jelentősen csökkentené. Rokonunk Magyarországon is alig, akik egyáltalán nem tudnak támogatni minket. Külföldön semmilyen rokonságunk, barátaink sincsenek.
Feltételezzük, hogy külföldre csak azok tudnak kijutni, akik egyedüliként, fiatalként vagy párjukkal, gyerek nélkül kijutottak vagy kinti jó ismerősük van, esetleg annyi pénzt tudtak kivinni, hogy hónapokig meg tudta élni, amíg munkát kaptak.
Napi dilemma
És igen, amit a legjobban irigylek, hogy nem piacképes szakmám van, amivel napok alatt el tudnák helyezkedni, hanem olyan szakmám van, amit külföldön akkreditáltatni kell és egy-két év kint éléshez kötik a használatát. Sőt a kinti törvények ismeretét is megkövetelik.
Naponta érkeznek az automata állásajánlatok és dilemmázunk, hogy kinyissuk és beszéljük meg őket ismét egyenként, rászánva a munka utáni szabad óráinkat a gyerekek iskolai ellenőrzésétől véve el az időt, a családi együttlétektől elvéve az időt, járjunk utána vagy ma sem jussunk tovább, mint a jó lenne, ha... érzését ismételten átélni.
Közben az élet nem áll meg, tehát nem ez az egyedüli dolgunk, hogy a külföldi munkavállalásról álmodozunk Inkább ez olyan, mint egy béklyó, magadra maradtál - mondaná a kobzos. Azt az élethelyzetet éljük meg minduntalan, ha nincs segítséged, esélyed sincs, hogy jobbra forduljon a sorsod.
Utáljuk, hogy maradunk és utáljuk, ha kényszerből menni kell. Szeretjük lakhelyünket, a nyugalmat és szeretni tudjuk a külföld biztonságát, egymás tiszteletét, amit ugyan csak hallomásból ismerünk.
Szeretnénk, ha az itthon maradottak is tisztelnék egymást és reménykedünk, egyszer majd jobbra fordulnak a dolgok és a fizetésünk is magasabb lehetne. Hát ennyi. Maradunk itthon a fenekünkön."
Az utolsó 100 komment: