Érdekes levél érkezett Svájcból, melynek szerzője, Adrián húszévesen került ki a szüleivel Németországba és a saját bőrén tapasztalta meg a nyelvtanulás, beilleszkedés minden kínját. Bár sikerrel járt, mégis azt mondja, nem akar élete végéig ott maradni.
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Akinek sok volt már Angliából, az most biztos külön örül majd, hogy most jön egy kis Németország és Svájc beszámoló. :)
Húszéves voltam, amikor 2006-ban úgy döntöttek a szüleim, hogy kiköltözünk Németországba. Nyár vége volt, érettségi után egy évvel, egy OKJ-t csináltam Pesten és újra felvételizni akartam fősulira.
Erősködtem, hogy én bezzeg biztos nem fogok költözni, hiszen itt vannak a legjobb barátaim, tanulni akarok és nem mellesleg egy lány is volt a dologban. Mégis jöttem. Valahol nem is bántam meg, mert munkában megérte, de a java még csak azután jön.
Miután kiköltöztünk, édesapámat becsapták a munkahelyén és nem tudtuk, mi legyen. Ott álltunk, hogy a lakást sem tudjuk kifizetni hirtelen. De a szüleim úgy döntöttek, hogy ha már itt vagyunk, megpróbáljuk. Vállalkozásba kezdtek és gipszkartonoztunk egy jó évig. Én közben bekerültem tanulónak (Ausbildung) egy hatalmas kereskedelmi céghez, azóta is ott vagyok, de erről még majd később.
Kevés magyar volt
Akkoriban még nem volt ennyire érzékelhető a kivándorlás. Nem nagyon volt ennyi magyar idekint. Legalábbis ott, ahol mi lakunk, nem. Persze aztán megismerkedtünk emberekkel, akik már régen kiköltöztek, de egy ideig, megmondom őszintén, nekem úgy elment a kedvem az itteni magyaroktól, hogy még inkább honvágyam volt.
Hiányoztak a barátaim, akikkel felnőttem. Itt meg csak olyan emberekkel találkoztunk, akik teljesen elnémetesedtek. Ezen a véleményen vagyok most. Lehet beilleszkedni egy országban, de a magyarságunkat meg lehet, és meg is kell tartanunk (lásd például a törököket, a lengyeleket, stb., akik segítik egymást ás összetartanak).
Az osztálytársaimmal és a későbbi kollégáimmal építettem a kapcsolataimat és nem volt rossz. Ha egy idegen országban élsz és megpróbálsz beilleszkedni, elfogadni a szabályaikat, akkor össze lehet barátkozni velük. Vagy legalábbis haverkodni. Mert akárki akármit is mond, a német mentalitás merőben különbözik a miénktől.
Eleinte például fura volt, hogy ha lementünk cigizni, mindenki előkapta a saját doboz cigijét és szívta. Senki sem kínált meg senkit. Végül is van benne valami, drága a cigi, nem kell azt osztogatni... :)
A nyelvről
Manapság már az óvodában elkezdik a gyerekek a nyelvtanulást, így később könnyebb lesz nekik ezen a téren. Mi is tanultuk, igaz, én jó is voltam mindig németből, mégis irtó nehéz volt az elején, beleszokni, beszélni és megérteni. De rá voltam kényszerülve, mert én tudtam a legjobban a családból, és az elején én intéztem nagyon sok mindent. Ezekből tanul az ember.
Jó alap volt viszont a magyar suliban tanult nyelvtan, bár sokan kritizálják, én mégis úgy érzem, otthon jól megtanítják erre a gyerekeket. Később meg rá lehet feküdni a beszédre és szövegértésre.
Az elején valahogy nem fért a fejembe, hogyan leszek képes tökéletesen beszélni németül. Mindenki azt mondta, néhány hónap és folyékonyan beszélek majd s mindent megértek. Aztán valahogy tényleg így is lett. Az évek során, főleg ha egész nap németek közt van az ember, megszokja és megy az.
Ezzel kapcsolatban még csak annyit, hogy amikor kijöttünk, mindig furán néztem a régóta, mondjuk 20 éve itt élő magyarokra, hogy néha német szavakat szőnek a mondatokba. És valóban. Amikor egész nap németül beszélsz, német szavakat hallasz, és mondjuk, csak este beszélsz magyarul, egy idő után elő-előfordul, hogy nem jön hirtelen a nyelvedre egy magyar szó. Csak hát van, aki erre rájátszik és „nem beszélni jól matyar"...
Mindig mindenki segítőkész volt
Minél több helyen van az ember, annál több dialektust tanulhat meg valamilyen szinten. Vagy legalábbis hozzászokhat a megértéséhez. Aztán néha keveredik a bajor-sváb-hessen-kölsch-sviccerdüccs is, de kit zavar... Annál színesebb a személyiséged, minél több dolgot elsajátítasz.
Tőlem még ma is megkérdezik néha, hogy honnan jövök, mert nem beszélek egyetlen tipikus nyelvjárást sem, mint a többi külföldi, és nem bírják elképzelni, mi lehet ez a dialektus. Valaki egyszer azt kérdezte, hogy osztrák vagyok-e vagy német. Mondom: „Ehh, magyar!.. Ach sooo!":D
Az első naptól kezdve tudta mindenki, hogy magyar vagyok, és nem perfekt németből. De mindig mindenki segítőkész volt, amikor tanulóként is minden harmadik hónapban részleget váltottam, mindig nagyon rendes emberekkel találkoztam. Soha nem tagadtam, hogy magyar vagyok, büszke voltam, vagyok és leszek is rá.
Ellentétben a sok orosszal és más, annyira nem kedvelt néppel ellentétben, ha megkérdezték, honnan jöttem, elmondtam, sokszor jött a válasz: „Ó, hát én már voltam a Balatonon. Budapesten. Gulyás. Palacsinta. Hallod-e, de szépek is a magyar jányok!" Idősebbek azért az utóbbi büszkeségünket már nem annyira említették...
Ha látják, hogy akarsz...
Mindig az volt a benyomásom, hogy minket, magyarokat, jobban elfogadnak, mint más, problémás, és beilleszkedni nem tudó, de nem is nagyon akaró nemzetet. Természetesen velük is elvannak, hiszen alkalmazzák őket, mégis van egyfajta távolság.
Jól esett ez is, meg az is, hogy azért abból, hogy nem tudtam még olyan nagyon jól németül, néha még „hasznot is húzhattam", hiszen így nem volt akkora gond, ha még egyszer megkérdeztem valamit, vagy értetlenkedtem kicsit. :)
Ami viszont fontos, hogy ha szorgalmas az ember és látják, hogy csinálod, akarod (!) csinálni, akkor jobban állnak hozzá és segítőkészebbek. A magyar talpraesettség meg valóban jól jön.
Hány tanulókollégát, németeket, oroszokat láttam már, hogy a munkát szinte nem látták, nem nézték, hogy a következő lépésben mit lehet csinálni, segíteni. Ezeket persze észreveszik a főnökök is.
A maximális pontszám
Minden negyedév végén értékelték az embert, mielőtt új részlegre (raktár, beszerzés, marketing, könyvelés, stb.) került. A legelsőnél a raktárban voltam, csak orosz (jó fej) kollégákkal. A végén, amikor az értékelést kellett volna kapnom, a főnök nem volt ott. És egy helyettesítő török kollégával ültünk le megbeszélni a dolgokat.
Elég vicces volt, hogy előfordult, ő sem értette a leírt szöveget, és csak lesett rám, én meg vissza rá. Na, mindegy, „egyezkedtünk", aztán kérdezem, miért nem ad sehol maximális 5 pontot? Azt mondja: „ha túl sok helyen ír 5-öt, azt senki sem hinné, mert akkor tökéletesnek kéne lennem". Mondom, fájin... :)
A legjobbat (mindenhol 5 pontot! :D Még ha nem is lehet tökéletes...) pedig azon az osztályon kaptam, ahol a főnökasszonyomnak és férjének Keszthelyen volt házuk. Sokat jártak haza. Szerették a magyarokat.
Itt azért hozzá kell tenni, hogy nem kivételezett velem, és én is dolgoztam, ahogy tudtam. A munkát nem kevertük a privát dolgokkal. Nem is nagyon jellemző. Az ember például nem nagyon panaszkodik a munkahelyen magánéleti dolgokról.
Mindenben benne voltam
A cégnél próbáltam minden programban benne lenni, legyen az prezentáció, céges összejövetel, stb. Egyszer volt egy kirándulás Strasbourgba, ami a cég szervezett a már nyugdíjas kollégáknak és házastársaiknak. Három busszal mentünk, az én dolgom az volt, hogy reggelit szervírozzak a néniknek és bácsiknak.
Persze az első néhány mondat után, rögtön kérdezték, honnan is vagyok én. Mondtam is nekik büszkén. „Gondolhattuk volna, fiatalember, amikor a Balatonon voltunk, akkor is ilyen kedvesek voltak a magyarok." :) Szép idők voltak. Elmúltak.
Az egyik kiképzőm, amikor másik részlegre váltott, mondta is, hogy szerinte ilyen a jó tanuló egy cégnél, aki megmutatja, hogy akarja csinálni, részt vesz, aktív. Örültem. Meglettek a vizsgák, a cég át is vett.
A tanulóévek és a munka
Jött a munka világa, ami végül is nem annyira ismeretlen azok számára, akik a tanulóéveket végigcsinálják. Otthon, Magyarországon is jó lenne ilyen szerintem. A cégekhez már 15 éves kortól is jelentkezhet a továbbtanulni vágyó fiatal.
A cég felveszi a kívánt szakmába. A tanuló két napot iskolában van, ahol megtanulja az elméletet, a másik három napot pedig a cégnél, ahol a gyakorlatot szerzi. Ebből a vállalat is profitál, mert ha ő veszi át, nem kell idegent keresnie, aki nem ismeri a céget és be kell tanítani.
Mivel a vállalatnak rengeteg kirendeltsége van, én sem akartam már ott maradni, hanem egy nagyvárosba vágytam, ahol több élet van, emberek, partiiiiii! :) Így is lett. Aztán fél év múlva újra váltottam egy másik nagyvárosba. Sokszor érzem, hogy nem tudok a fenekemen maradni.
Nagyon örültem, hogy megvan a munka. Minden szép és jó volt, de valahogy hiába volt szép a bruttó, mivel nem voltam házas, és gyerekeim sem voltak, a nettó nem volt valami egetverően magas. Németországban sem megy ez másként, mint otthon.
A fizu nagy része, úgy 36 százaléka elmegy levonásokra. Utána még ott a kocsi, a lakás, ez meg az. Árakról nem írok, mert azokkal már mindenki tisztában van, és sokan írtak már Németországról. Persze aki 3-4000 eurót keres, az nem panaszkodik. Én sem irigykedem, attól nem lesz több pénzem. Így váltottam, cégen belül átjöttem Svájcba.
Svájc
Több mint fél éve vagyok itt. Kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb ország. Bár már itt is kezdődik a rohanás, az uniós maszlag, igaz, még nem tag hivatalosan. Árakról, megélhetésről már írtak innen is.
Németországgal összehasonlítva kevesebb az adó, hónap végén azért tud félretenni az ember, amit odaát nem tudtam, pedig nem szórtam a pénzt. Érdemes átjárni Németországba vásárolni, mert jó pár frankocskát megspórol így az ember.
Tetszik, hogy a svájciak nagyon büszkék a nemzetükre, a saját termékeiket veszik, még ha azok drágábbak is. És mennyire előtérbe helyezik a sajátoot! Ezért a legnagyobb élelmiszerlánc a Coop és a Migros, és ezek leányvállalatai. Bennük bíznak. Őket támogatják a pénzükkel. Érdekes, hogy nagyon sokan vannak a Lidl és az Aldi ellen, mert mindkettő német, és konkurenciát jelentenek a hazainak, nem utolsó sorban pedig kiviszik a hasznot.
Visszatérve még Németországhoz, alapjában véve az országot nagyon szeretem. Alkalmam volt bejárni szinte az egészet, és a nagyvárosait nagyon meg lehet szeretni. Mindig pörgés, bulik, látnivalók. Az Oktorberfestet eddig majdnem minden évben sikerült meglátogatnom, ha csak egy pár órára is. Kedvenceim München, Frankfurt és Köln.
A különbség
Szerintem mindent elmond Svájc másságáról, hogy több százezer német él itt. Rengeteggel találkozom, akik panaszkodnak, hogy Németországban mennyire romlik a helyzet, az árak emelkednek, a fizetések viszont maradnak ugyanakkorák.
Svájc kis ország, de nemrég elérték a 8 millió lakost. Az utak zsúfoltak, van, hogy péntek délután Zürichtől a határig Schaffhausen felé másfél órát is ülsz azon az 50-60 kilométeren. Nem is csoda, olvastam, hogy 6 millió bejelentett autó van. Ehhez jönnek még az ingázók és az átutazók.
Nem akarok politizálni, de sokszor az az érzésem, és egyre több embertől hallom is, hogy Svájc egyre inkább függ az Európai Uniótól. Majd meglátjuk, mi lesz...
Mégsem ez a hazánk
Alapjában véve ennyi lenne a történetem, és ahogyan mindezt látom. Nem akarok életem végéig maradni, megszokni ennyi év után sem tudom. Akármennyi magyarral találkozom idekinn, akár Németországban is, szinte mindenki azt mondja, csak a pénzért van itt. Meg a jobb feltételek kedvéért.
Mégsem ez a hazánk. A lengyelek már elindultak hazafelé. Évekig dolgoznak külföldön, pénzt gyűjtenek, aztán hazamennek és építik a hazájukat. Erre lesz szüksége szerintem Magyarországnak is.
Persze majd jönnek a kommentek, gondolom, hogy minek visszatérni, örüljön az, aki már elment, és vissza se nézzen. Talán ez a nézet egyszer változni fog...
Aki szerencsét akar próbálni, menjen, de számoljon azzal, hogy külföldön sem arany az élet. A helyek fogynak, Nyugat-Európa lassan betelik. Rajtunk kívül még vagy 170 nemzet próbálkozik mindenhol. Ki kell tartani, akárhol is van az ember, nem szabad elzárkózni az adott országtól, az ott élőktől, meg kell ismerni őket, a kultúrájukat. Nem kell átvenni, de elfogadni lehet."
Utolsó kommentek