A mai poszt rövid lesz, de fontosnak tartom kitenni, mert azt hiszem, jól jellemzi a Magyarországon uralkodó viszonyokat. Rebecca és családjának történetében nem nagyon látszik a happy end, vagy ha igen, az aligha Magyarországon lesz.
TROLLFIGYELŐ: Nem ideillő, minősíthetetlen hangvételű hozzászólást olvastál? Jelezd nekem a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címen és amint tudom, megteszem a tőlem telhető lépéseket. Őrizzük meg együtt a Határátkelő kulturált hangnemét!
„Mi is megyünk, ez tény. Nem kellünk a hazánknak, sajnos. A történetünk nem tudom mennyire szokványos, de nagyon is valódi.
2006-ban saját vállalkozást hoztunk létre, és nagyon megindult a szekér. Szépen épült a vállalkozás, minden pénzt visszaforgattunk áruba, teherautóba és dolgoztunk éjjel-nappal. A gyerekekre alig maradt idő, mindig csak a rohanás.
Nem volt visszaút
Aztán egy szép napon minket is elért a körbetartozás nevű találmány és elindult minden lefelé a lejtőn. Hiába próbáltunk meg mindent, de tényleg mindent, már nem volt visszaút. Az autókat elvitte a bank, a céget pedig a felszámoló. Nem baj, gondoltuk, majd többet és jobban dolgozzunk, és minden a régi lesz.
De sajnos az adóhivatal másképpen gondolta, és az országnak ebben a csücskében olyan összegű büntetést kiszabtak a páromra, amiért más egy életen át dolgozik. Azért írtam, hogy ebben a csücskében, mert konkrétan tudok olyan példát, hogy a Duna másik oldalán ugyanezért semmiféle retorzió sem jár.
Hiába mindenféle kérelem, megalázkodás a hivatalban, háromszor írták le, hogy ez nekünk nem jelent megterhelést.
Viszi a házat a hivatal
Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy soha semmiféle tartozásunk nem volt és 16 alkalmazottat foglalkoztatunk.
De igen, olyan nagy megterhelést jelent, hogy lassan belepusztulunk. Nincs gázunk, mert nem tudtuk kifizetni, lassan a villanyt is kikötik és viszi a házat a hivatal.
Három gyerekkel mehetünk az utcára vagy ahová akarunk. Pedig tudunk dolgozni és szeretünk is.
De már félek itt dolgozni, mert az az ára, hogy mindenünket elviszi az, kinek a nevét nem mondjuk ki. Itt állunk 40 és 42 évesen három okos, értelmes gyerekkel és nem kellünk senkinek.
Mehetünk keresni egy országot
Tanuljuk az angolt és amit még tudunk eladunk, és mehetünk keresni egy országot, ahol szükség van ránk, vagy a munkánkra vagy csak egyszerűen, szabad élni és boldognak lenni."
Utolsó kommentek