„Nagyon féltem, hiszen nem egy szomszédos országba készültem kimenni, ráadásul az amerikaiakról rengeteg előítélet él (pl. hogy buták, beképzeltek, kövérek, csak a pénz érdekli őket és még ki tudja, mi minden).

Annak örültem, hogy leendő főnököm magyar, aki már lassan 20 éve él és dolgozik ittt. Ezalatt egy másik magyar kollégával karöltve sikeres, fejlődő labort hozott létre. Napi 20 órát dolgozik és ugyanennyit követel a munkatársaitól is. Ez minden, csak nem könnyű – de ez az oka a sikereknek.

Szóval itt sincs kolbászból a kerítés, ha vinni akarod valamire, azért meg kell dolgoznod. Viszont itt ezzel előre lehet jutni szakmailag és anyagilag is.

Ijesztő, rémes, fárasztó kezdetek

Az első időszak ijesztő volt, rémes, fárasztó és nem értettem semmit. A munkában első naptól kezdve bedobtak a mély vízbe, a napi 12 óra munka vált a normálissá. Segítségképpen a főnököm finanszírozott az egyetemen egy kollégiumi szobát arra az időre, amíg találok egy lakást magamnak.

A kezdő fizetésem 24 ezer dollár volt, ami a magyarországi diplomás minimálbéremhez képest soknak hangzott, de amikor már itt voltam, kiderült, hogy ez a létező legalacsonyabb fizetés. (Például egy tíz éve itt élő, minden szakmai vizsgát letett orvos évi 400 ezer dollárt keres.)

A belvárosban találtam magamnak egy studio apartmant (tulajdonképpen garzont), 10 perc sétára az egyetemtől, havi 750 dollárért. Az összeg tartalmazza a fűtést, vizet, és a közös költségeket is (a lakás egy apartmanépületben van és egy cégtől bérlem). Természetesen lehet magánszemélytől is bérelni, akkor a költségek másképp oszlanak el.

Az adósságra épülő ország

Lényeges, hogy az egyetemi munkahelyem révén van betegbiztosításom, ami itt egyébként nagyon drága mulatság lenne, és bizony az emberek jelentős részének nincsen. Ha az orvos felír nekem egy antibiotikumot, akkor azért 10 dollárt fizetek a patikában, míg ha valakinek nincs biztosítása, akkor ugyanaz a gyógyszer akár 80-90 dollár is lehet. Ugyanígy kiszámláznak minden vizsgálatot, labortesztet, műtét, stb. és ezeknél árban a határ a csillagos ég.

Az ország egyébként az adósságra épül, amíg nincs hitelkártyád, nem is vesznek emberszámba. Itt szinte mindenkinek hitelből van a háza és a kocsija is. A különbség az, hogy a kereseted bőven fedezi a kiadásokat, bár hajlamosak erőn felül vállalni, aztán a különböző gazdasági válságok idején elveszíteni mindent.

Ami meglepő volt, hogy a ruhanemű, az ételek, a műszaki cikkek, stb. ugyanannyiba kerülnek agy olcsóbbak, mint otthon, csak itt sokszoros fizetésből kell kigazdálkodni.

A mobiltelefon-előfizetésem havi 60 dollár, ami korlátlan percdíjat és sms-t tartalmaz. Van ennél olcsóbb is, de nem mindegy a lefedettség, ami egy ilyen hatalmas országban elég fontos kérdés.

Amerikában rengeteg a bevándorló, teljesen megszokott dolog, hogy a kollégád vagy a szomszédod külföldi. Ha beszélsz angolul, már nem lógsz ki a sorból – persze ez elsősorban a keleti partra igaz, az ország közepe egy külön világ.

Magyarokkal csak ha muszáj

Itt pár szóban kitérnék a helyi magyarokkal kapcsolatos élményeimre. Három év tapasztalata, hogy lehetőleg minimálisra csökkentem az érintkezést velük és a lehetőm legkevesebb információt árulom el magamról. Sajnos. Próbálkoztam barátkozni, így jött össze, de ma már együtt tudok élni vele. A részletek egy külön posztot is megérnének.

Amerikával kapcsolatban még egy lényeges dolog: a vízum és a státusz. Kétféle ember van: a legális és az illegális. Ha nincsenek papírjaid szinte semmi sem lehet a neveden, csak feketén dolgozhatsz, értelemszerűen nincsen biztosításod és a határon sem érdemes mászkálni, mert abból előbb vagy utóbb börtön és a kiutasítás lesz. Én senkinek sem ajánlom az illegális életet, még ha jól is lehet keresni, mert ha bármi bajod van, nem tudod egyedül megoldani, hiszen a rendszer szemében nem létezel.

Miért nem megyek még haza?

Végezetül arról, hogy hazamennék-e? Egyelőre nem. Nem azért, mert annyival jobb itt, az indokaim elsősorban szakmaiak. Olyan felszereltségű laborban dolgozom, olyan eszközökkel, amilyenek otthon nincsenek. Rengeteget fejlődtem, tanultam az elmúlt három évben és még mindig van mit tanulnom.

Az egyetemen megkaptam az alapokat, de az itt töltött három év alatt a tízszeresét tanultam meg. Nem érzem magam bűnösnek, hogy itt kötöttem ki, hiszen otthon is megpróbáltam, de nem sikerült. Egyedül anyukámat nem tudom megbékíteni a helyzettel, hogy egy óceán van közöttünk.

Köszönöm, hogy végigolvastatok, és csak kíméletesen a kommentekkel, én szegről-végről szeretem ezt a kontinensnyi országot.”

(A poszt eredetije ide kattintva olvasható el.)