A kiszolgáltatottság az egyik legborzasztóbb érzés, különösen, ha az ember éppen egy komoly műtét után van. Talán nem csoda, hogy Z is azt emelte ki a most következő történet egyik tanulságaként, hogy milyen nagyszerű élmény volt nem kiszolgáltatva lenni az egyes kórházi dolgozók jóindulatának, hiszen mindenki azt éreztette, hogy segíteni akar.

(A kép illusztráció. Fotó: https://www.ox.ac.uk/)

„A jó öreg magyar egészségügyön szocializálódott, 15 évvel ezelőtti tapasztalataimat elfeledni nem képes honpolgárként is sokat haboztam, hogy leírjam-e a történetemet. Nem szerettem volna olyan reakciókat kiváltani, hogy „na, persze ott minden rózsaszín neki...”

Aztán úgy esett, hogy éppen a műtétem időpontjának környékén keztem egyre több cikket olvasni a magyar egészségügy helyzetéről, azon belül is a kórházi fertőzésekről és mások történeteiről.

A végső lökést viszont egy nemrégiben, egy ismert hírportálon megjelent mondat adta meg:
„Itthon és külföldön is több kutató kiszámította már, milyen költségekkel jár, ha egy beteget nem vesznek emberszámba, nem beszélnek vele méltó módon, megalázzák vagy infantilizálják; és mennyivel gyorsabban gyógyul az, akivel szeretetteljesen vagy legalább csak normálisan bánnak.”

Ez billentett át oda, hogy végül megosszam saját élményeimet.

Minden, amit írok, saját személyes tapasztalatom. Lehet, hogy csak szerencsés vagyok. Noha hajlamosak vagyunk általános következtetéseket levonni saját élményeinkból, igyekszem pusztán a tények leírására szorítkozni akkor is, ha az eseményeknek elsősorban érzelmi vetületét emelném ki. Ezért az elfogultság jogát szeretném fenntartani.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nem lesz egy olvasmányos történet; kissé darabos, és itt-ott talán nehezen olvasható. De azért igyekszem. Járulékos információk (a későbbi kérdések elkerülése érdekében): 10+ éve élek Angliában. Korom: 50+, foglalkozás: IT, kreatív, szabadúszó. Az írás szempontjából egyébként nem lényeges. Lakhely: egy közepes méretű, néhány százezres város kertvárosi része.

A probléma felfedezése

Az előzményekről csak röviden írnék, bár sokat is tudnék. A lényeg, hogy a "háziorvosnál" egy általános rutinkivizsgálás során, amikor a sztetoszkópos hallgatódzás közben elérkeztünk a jól ismert "naaagy levegőt... tartsa bent... kifúj" szakaszhoz, a doki felemelt szemöldökkel annyit mondott: - Hm... mintha hallanék valamit. Tudja mit? Jobb lesz, ha ezt alaposabban megnézzük.

Így aztán hamarosan a helyi kórház szív-ultrahang vizsgálatán kötöttem ki.

Nem nyújtom a történetet: Kiderült, hogy születésemtől kezdve szívbillentyű rendellenességgel élek (éltem) 50+ éve, tünetmentesen. Aki esetleg nem járatos a kérdésben, azok számára röviden: Ha a mitrális billentyű nem zár rendesen, akkor az elhasznált vér visszaáramlik a szívbe. Ez pedig nem jó dolog.

Az első konzultáción egy szívspecialista professzor türelmesen elmagyarázta, hogy azért nincs (még) tünetem, mert a szívem amúgy egészséges, erős, ezért jól kompenzálja a problémát.

Viszont ha ez így marad, akkor bizony 5-6 év múlva egyre komolyabb tüneteim lesznek: légszomj, egyre jelentősebb szívnagyobbodás, a szív egyre inkább küzd, hogy ellássa a feladatát, és ha ez elér egy kritikus szintet, akkor bizony a szívizom sem fogja bírni tovább. És akkor ugyebár...

Vagyis a megoldás: szívműtét. Lehetőleg minél hamarabb. Addig, amíg, idézem: „fiatal, erős és egészséges”.

Puff. Mondanom sem kell, hogy a derült égből villámcsapás érzése kutyaf***a ahhoz képest, amit ott és akkor éreztem... Pár napja még hetente 3-4-szer futottam, úsztam, stb., és egyszer csak ezt kaptam a szemem közé.

A vizsgálatok

Nem a konkrét vizsgálatokról írnék, hanem arról, hogy a lehetőségekhez képest mennyire elviselhető volt minden.

Tájékoztatás: mindig mindent előre leírnak, elmondanak.

Külön felhívják a figyelmet arra, hogy kérdezz. Mindig. Amikor és ami eszedbe jut, mert tudják, hogy tuti pánikban vagy, és naná, hogy nem jut eszedbe mindig minden kérdés.

Figyelnek a közérzetedre a legjelentéktelenebb helyzetekben is. A nehezebbekben pedig pláne.

Minden előre megbeszélt időpontban történik. Ha 10-re volt időpontom, akkor kb. max. 1 perccel az időpont után szólítottak. Ennyi. Mindig, mindenhol. Ezáltal ezek a napok - még ha volt belőlük jó néhány sajnos - sem mentek veszendőbe. Mindig tudtam tervezni az adott napra. Soha nem kellett órákat várni semmire.

Mindig, minden vizsgálat előtt postai levél jön, részletes információkkal a vizsgálat menetéről, és egy kis térkép is a helyszínhez (mivel nem a háziorvosnál, hanem egy kórház különböző részein történik, ahol valósznűleg nem jártam még).

A legegyszerűbb vizsgálatról is nagyon részletesen leírják, hogy mire számíts, mit fogsz érezni közben, stb. Na jó, egy vérvételről nem írnak kisregényt, de már egy MRI scan-ről, amiben azért valljuk be, semmi rémes nincs, arról szép hosszú és részletes leírást kaptam.

Már az előzetes vizsgálatok során is derengett az, ami akkor még nem tudatosult bennem, de így, a sikeres műtét után egyre világosabb: A beteg nem egy tárgy. A beteg egy ember, akinek baja van. Aki fél. Aki esetleg kissé sokkot is kapott (éppen...). Akinek ezer kérdése van. Akinek segíteni kell. Aki nem azért "macerás", mert idióta, hanem mert az adott helyzetben nem tud másképp viselkedni.

Egy-két kellemes apróság

Nem mennék bele a különböző vizsgálatok részleteibe, de azért azt megjegyezném, hogy pl. a műtétet megelőző szívkatéterezés után - már az épület kijáratán kívülre is - utánam jött a nővér, hogy megbizonyosodjon arról, hogy rendben beültem-e a taxiba és minden rendben van-e (merthogy a katéterezéshez kaptam egy kis bódító "koktélt"). Vagyis nem elég, hogy saját lábon kimentem a kijáraton, az utolsó pillanatig figyeltek rám.

Azt is csak megemlítem, hogy - egy másik vizsgálat közben - elég volt csak jeleznem, hogy szerintem kissé hideg van, és máris rohantak takarókért és párnákért...

A műtét előzményei

A műtét előtt két héttel

Kaptam egy nagy, vastag postai borítékot. Ebben mindent részletesen leírtak: Mi fog történni, milyen sorrendben, mikor kivel fogok beszélni. Természetesen térkép, leírás, stb. Nehogy már eltévedjen a szerencsétlen páciens... Azt is leírták, hogy mi történik a műtét után, mire számíthatok, mit fogok tudni csinálni, mi fog nehézséget okozni, stb., stb., stb. Vagyis egy rendkívül átfogó képet kaptam eleve arról, hogy mire lehet számítani. Leírhatatlan, hogy ez mennyit számít...

Bevallom, nem tartottam magam soha egy beszari emberkének, de az az igazság, hogy azért egy szívműtét előtt bizony vannak az emberben kérdések... nem is kevés. Az a tény, hogy egy ennyire részletes információs csomagot kaptam, hatalmas segítség volt.

Plusz könnyebbség, amire nem számítottam: a műtét előtt kb. 1 héttel felhívtak a kórházból. Egy kedves hangú hölgy (valószínűleg nővér) alaposan és türelmesen elkezdte mesélni, hogy hogyan is lesz ez az egész.

Kiemelte, hogy ugyan mindent elküldtek postán is, de ő most azért hív fel, mert tudják, hogy mennyi kérdés tolul fel a páciensben, és ő azért hívott most fel, hogy bármit és bármennyit kérdezzek. Ezzel próbál segíteni és a félelmeket eloszlatni.

Nem tudom érzékeltetni, hogy ez mennyire jó volt... majdnem egy órát beszélgettünk. Végig türelmes és segítőkész volt.

A kórházban a műtét előtti nap

Csak annyit emelnék ki, hogy amikor idegességemben fel-alá sétáltam a folyosón, egy nővér odalépett - nyilván látta, hogy mi a helyzet -, és elkezdett beszélgetni. Mivel nem az én kórtermemhez tartozott, ezért nem tudott rólam semmit. De vette a fáradtságot, hogy beszélgessen, megnyugtasson, biztasson.

Az altatóorvos

Elmondtam neki, hogy kb. 15 éve egy korábbi balesetem miatt voltam altatásban (Magyarországon), és sajnos iszonyatos fejfájásom és hányingerem volt 3 napig utána.
Feljegyezte, hogy erre nálam számítani lehet, és megígérte, hogy amint felébredek, azonnal adnak - kérés nélkül - fejfájást és hányingert megelőző szert is. (Megjegyzem, hogy utólag megtudtam, hogy valóban adtak ilyet az ébredés után, és nem tudom, hogy emiatt nem lett-e problémám az altatás utóhatásával.)

A sebész

Ő is "meglátogatott" a műtét előtti napon. Ő sem rohant, ő is mindenre válaszolt. Sokadszor.

Nyilván ez nem jelenti azt, hogy fütyörészve vártam az „eseményt”, de mindenki mindent megtett azért, hogy elviselhető legyen a helyzet.

A műtétről nincs személyes élményem. :-)

A műtét utáni 1. állomás - ICU (intenzív osztály) - az első és második nap

Bármi kérésem volt, max. 10 másodpercbe telt, hogy a nővér jöjjön és segítsen. Nem gondoltam volna, de egy ilyen műtét után az első napon azt éreztem, mintha a kezem is kb. 10 kilós lenne... Alig bírtam felemelni.

Még arra is figyeltek, hogy annyira a kezem ügyébe tegyenek mindent (víz, hívócsengő), hogy lehetőleg semmit ne kelljen megmozdulnom.

A nővérváltásnál (amit mindig végighallgattam) még azt is elmondta az előző nővér a váltótársának, hogy pontosan hova tegye a párnát, az ágy milyen állásban jó nekem, stb.

Az ébredésem utáni első teljes napon az intenzíven - némi iróniával - megjegyeztem a nővérnek, hogy „milyen kár, hogy nem láthatom az esti kedvenc műsorom a TV-ben”. A válasz: „Ó, pár percet kérek, és máris intézek neked egy TV-t”. Csak azzal tudtam erről lebeszélni, hogy mondtam neki, hogy elég, ha a tabletemet idehozza...

A műtét utáni 2. állomás - HDU (High Dependency Unit) - a harmadik és negyedik nap

Nem vagyok biztos benne, de amennyire tudom, ilyen nincs a magyar kórházakban (?). Ha tévednék, elnézést.

Az HDU átmenet az intenzív osztály és a "sima" kórterem között. Még mindig tele voltam vezetékekkel, csövekkel, de már alacsonyabb szinten kellett megfigyeljenek.

Itt már - felügyelet mellett - szabad volt felállni/leülni az ágy mellé, és, khm... elvégezni bizonyos dolgokat.

Elnézést a részletekért, de fontos, legalábbis nekem, hogy még a kisebb dolgok intézése közben is meglegyen egy bizonyos privát szférám. Amikor erre került volna a sor, elmondtam az aktuális nővérnek, hogy mi a helyzet, és hogy szeretnék egyedül lenni.

A következő választ adta: „Megértem, hogy ezt szeretnéd, de a biztonsági protokoll nem engedi meg, hogy teljesen egyedül maradj, miközben állsz az ágy melett. De a következőket tehetjük: Megállok háttal az ajtóban, és megígérem, hogy nem fordulok hátra, csak ha szólsz. Ha kell, akkor egy kivételével az összes villanyt lekapcsolhatjuk, de egynek maradnia kell, szintén biztonsági okok miatt. És ha segít, kinyitjuk a csapot, hogy a csordogáló víz hangja segítsen. Ennél többet nem tudok tenni, de remélem, hogy ez így megfelelő lesz. És nem kell sietni, legyél nyugodt, van idő bármennyi.”

Azt hiszem, hogy ehhez nem kell kommentár...

A műtét után 3. állomás - normál kórterem - ötödik nap

Erről sok mesélnivalóm nincs. Szerencsére csak 1 nap volt, egyre kevesebb vezetékkel... és a végén már indulhattam is haza.

Járulékos dolgok

Étkezés 

Nem mondom, hogy a fűszerezés kedvemre való lett volna... :-) De azért mégiscsak 4 vagy 5 féle ebéd és vacsora között lehetett választani. Amikor pedig a harmadik napon már határozottan jobban lettem és a vacsora ellenére az éjszaka közepén (2.30-kor!) éhes lettem, kb. 2 percbe tellt, és hozta a nővér a tonhalas és tojásos szendvicseket. És ebben nem (csak) az a fontos, hogy volt szendvics, hanem az, hogy azonnal, kedvesen, segítőkészen hozta.

Tisztaság, higiénia

Amikor már jobban voltam, de még ágyhoz kötve, és kértem volna valamit a nővértől, aki éppen elfoglalt volt (az én szobámban tett-vett valamit), próbáltam olyankor szólni neki, hogy lehetőleg ne akasszam meg a teendőjében. Nyilván ezt nem sikerült mindig jól időzítenem :-)

Ami viszont feltűnt: Ilyenkor gondolkodás nélkül vette le az adott dologhoz használt kesztyűt, nylonkötényt, és nyúlt a következő kesztyűhöz, kendőhöz, kötényhez, stb. - vagyis azonnal és automatikusan "öltözött be" a kérésemhez.

Amikor azzal végzett, szintén automatikusan cserélte le a védőeszközöket újra, és folytatta az előzőleg megkezdett dolgát.

Soha nem mondta, hogy "várj, míg ezt befejezem". Mindig én voltam az első, mindenkinek.

***

Itt szúrnám közbe az ezzel ellentétes, 15 évvel ezelőtti, magyarországi kórház élményem, címszavakban:

- Műtét után közvetlenül: "Nővérke, tudna segíteni? Az altatástól iszanyúan fáj a fejem, és hányingerem van..." Válasz: "Na nehogymá' itt hányja nekem össze magát! Menjen ki a WC.be!" (Megjegyzem, hogy bokaműtétem volt, és a WC a folyosón 30 m-re volt.)

- Műtét után 1 nappal (még csövekkel a lábamban) a következő kedves mondatot intézte hozzám az egyik nővér: "Mozduljon már odébb, így nem bírom lecserélni a lepedőt! Nem fogok itt várni egész nap!"

- Éjjel a nővérek kacarászva, dohányozva sztoriztak a folyosón. Elmondhatatlanul jó dolog migrénnel és hányingerrel küszködve dohányfüstöt szívni...

***

Összegzés

Nyilvánvalóan nem kívánom újra megélni az egészet. Voltak nagyon nem kellemes pillanatok, főleg a műtét után az intenzív osztályon az első két napban. De ezek a fájdalmas epizódok tényleg csak másodpercekben voltak mérhetők, és ahogy lehetett, azonnal segítettek.

Nem tudom leírni azt az empátiát, együttérzést, odafigyelést, amit kaptam. Nem voltam kiszolgáltatva az egyes emberek (nővér, doktor, sebész, portás, betegszállító, fizioterapeuta, altatóorvos, asszisztens, stb.) jóindulatának. Mindenki, akivel dolgom volt - vizsgált vagy kezelt - azt éreztette, hogy azért dolgozik, hogy segítsen és ami rajta múlik, a lehető legelviselhetőbbé tegye számomra a dolgot.

Nyilván nem csak azért viselkedtek így, mert annyira nagyon-nagyon jófej mindenki. De mindenki az adott protokollok szerint működik. A kommunikáció és empátia is ugyanolyan fontos, mint a lepedő kicserélése. A protokoll a beteg egészéért, nem csak az úgynevezett egészségéért van.

Remélem, hogy nem kell újra megtapasztalnom sem ezt, sem hasonló műtétet a jövőben. De ha esetleg mégis, akkor legalább már attól nem fogok félni, hogy hogyan bánnak velem odabent. Elég az embernek ilyenkor a saját nyavalyája. Nem kell még meg is nehezítsék a dolgát...

Talán az emberi bánásmódnak is köszönhető (?), hogy ébredésem utáni 5-ik napon már itthon voltam.

***

Sajnos saját és hozzátartozóim magyarországi tapasztalatai is sokszor negatívak voltak. A szaktudás nyilván nem hiányzik ott sem. De miközben itt, a "vadkapitalista" nyugaton azt érzem, hogy az ember a legnagyobb érték, Magyarországon ennek éppen az ellenkezőjét éreztem.

Aki a körülmények és a rendszer ellenére Magyarországon ember tud maradni, az minden tiszteletet megérdemel. De sajnos sokan kiégnek és elembertelenednek. Onnan pedig nagyon nehéz a visszaút.

Igen, tudom, sokan majd azt gondolják, hogy "könnyű sokszoros pénzből jobb ellátást csinálni". Ez igaz. De abban biztos vagyok, hogy a jelenlegi magyar rendszerbe hiába öntenének sokszoros pénzt. Rendszerszintű változásra is szükség lenne, minden szinten. Hiszem ezt akkor is, ha csak páciensként volt részem benne.

Vagyis először a szándéknak kell(ene) megszületnie.

Szerencsésnek tartom magam, hogy itt történt meg mindez velem.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.