Egy család, ahol a férj konkrét munkát kap Németországban, így a biztosra mehetnek a három gyerekkel. Ahol a munkahely segít a lakástalálásban, hozzájárul a költözés költségeihez, ahol van idő megtervezni a részleteket. Ideális alaphelyzet a határátkeléshez, nem igaz? Egyrészt igaz, másrészt még így is érik az embert olyan váratlan dolgok, amikre nem számított előre – derül ki Dynos írásából.

Kirándulás Kochembe

„Az első félévet külföldön leginkább egy vadvízi úszóversenyhez tudnám hasonlítani. Elindul az egyszeri úszó, és azt feltételezi, hogy ő jobban felkészült, mint más, ismeri az új terepet, ezért őt bizony egy örvény sem fogja beszippantani. Aztán jó ideig csak pislog nagyokat, a víz alól. 

Pedig tényleg megpróbáltunk alaposan felkészülni a fix három évünkre Németországban, azaz férj, három gyerek és én. Az emberem jól beszélt németül, én egyáltalán nem, de szuper gondolatnak tűnt, hogy a három gyerkőcünk anyanyelvi szinten megtanulhat egy új nyelvet. 

Annak is örültünk, hogy Németországban gyerekközpontú az oktatás, és így az éppen első osztályos fiunk kicsit tovább maradhat gyerek. Örültünk, hogy a párom szakmailag új tapasztalatokat szerez mindössze ezer kilométerre az otthonunktól, az aktuális munkahelye vádőszárnyai alatt. 

Szimpatikus volt eljátszani a gondolattal, hogy több év otthon töltött idő után megint nyelvet tanulhatok és hamarosan elkezdhetek dolgozni. Feltételeztük, hogy könnyebb lesz részmunkaidős állást találni nekem, mert ez itt egy jól bejáratott, működő foglalkoztatási forma. 

Elterveztük, hogy mivel Németországban csak hat hetes a nyári szünet, és minden további szünet bő kéthetes, ezeket az időszakokat Magyarországon töltjük: hazakocsikázunk és élvezzük a család meg a barátok üdítő társaságát. Maga volt az idill… 

Értek meglepetések 

Első perctől kezdve faltuk a határátkelők lelki megpróbáltatásait feldolgozó legújabb szakirodalmat, sorra olvastuk mások tapasztalatait, és párhuzamosan ment az információgyűjtés is, hogy átlássuk a kinti iskolarendszert, egészségbiztosítás működését, autóátírást stb. 

Nagyon fel akartunk készülni, de nem teljesen jött össze, sőt még mindig érnek meglepetések. Utólag csak röhögök magunkon, mert eredetileg úgy akartunk házat keresni, hogy előbb megtaláljuk azt az iskolát, ahol nem kell a nyelv miatt évet veszítenie az otthon már egyébként is évvesztes legnagyobb gyerekünknek. 

Írtam is az egyik hesseni FB csoportba, tud-e valaki ilyet. Na, kaptam ott hideget meleget… Letámadtak az otthontanulás pártiak, meg a „gyerekvédők”, hogy miért teszem ki ilyen nyomásnak az elsősömet, de végül jobb megoldás született. Eleve nem vették fel csak Vorklasse-ba, azaz előkészítő osztályba. Külön köszönet utólag is azoknak, akik tényleg érdemben próbáltak segíteni ez ügyben FB-n. 

A másik logikus lépés az volt, hogy már kint élő magyarokkal kerestem a kapcsolatot. Dobtam is egy e-mailt Gabuschkának, a Frankfurti mesék blog szerzőjének, aki esküvőszervezés és bokros teendői közepette szorgalmasan válaszolt a hülyébbnél hülyébb kérdéseimre. (És teszi ezt azóta is a hozzánk hasonlóan kiköltözés előtt állókkal.) 

Még most is csak mosolygok, ha arra gondolok, hogy az egyik legégetőbb problémám az volt, hogyan is zajlik Frankfurtban a gyerekek úszásoktatása. Sok mindent el kellett engednem később, az úszás folytatása is ezek egyike volt, de hát naiv az ember az elején… 

Ha döcögősen is, de nekivágtunk 

Végül aztán csak összeállt a kép, találtunk kiadó házat és szerettük volna az iskolaévet már Hessenben kezdeni. A hangulatunk nem volt felhőtlen, mert a szeptember 1-jei sulikezdés a német munkahelyi bürokrácia miatt nem sikerült. Ráadásul nem ez volt az egyetlen, amivel eléggé aláásta a cég a bizalmunkat, de már nem volt visszaút. Ha döcögősen is, de nekivágtunk. 

Alig, hogy kicuccoltunk, megkezdődött a jó hosszú őszi szünet. Így a sulit csak november 1-jétől látogatjuk, a középső csemete pedig december 1-jén kezdhette meg az ovis beszoktatást. Két héttel később már jött is a téli szünet.

Kilátás a nappalinkból

A kiköltözés időpontja azért sem volt szerencsés, mert egyre sötétebb lett, ahogy közeledett a tél. Hetekig nem értettük, miért nincsenek az utcán emberek, a játszótéren pedig gyerekek. 

Tipródtam, hogy lehet az, hogy csak az én fiaim akarnak 0 fok alatt is ugyanúgy rohangálni, motorozni, mint máskor. Az iskolában sem találkoztam emberekkel, mert a szülők nem szoktak kiszállni a kocsijukból: a parkolóban várják be a kisdiákokat. Már azokat, akik nem maradnak napköziben, vagy nem egyedül sétálnak haza. 

Gyakorlatilag olyan volt, mintha lasszóval kellett volna embert fognom, ha felnőttekhez akartam szólni.  Eredmény: az első 3 hónap alatt 2 új ismeretség, és mindkettő beszélt angolul. (Ez a környékünkön egyébként nem tipikus.) 

Az egyikre az iskolai karácsonyi teadélután segített rá, a másikra pedig az, hogy magyarul beszéltem a gyerekekhez, és azt hitték, spanyolul hablatyolok. Vicces az élet. 

Az első fél év fix pontja végül Gabuschka lett és másik két magyar lány, Viki és Nóra, akik szintén a blog kapcsán tűntek fel. Így voltunk együtt két-három hetente moziban, sörözni, velük kezdtem el felfedezni Frankfurtot. A mai napig nagyon hálás vagyok nekik, ha ők nincsenek, azt hiszem sokkal hamarabb zuhanok egészen az örvény legaljára. 

Mankók túléléshez 

A kezdeti nehéz időszak átvészelésére négy mankót ötlöttem ki még Magyarországon: a frankfurti Magyar Katolikus Egyházközség felkeresését, a szombati magyar óvodát -és iskolát a gyerekeknek, nyelviskolába való beiratkozást, és bébiszitter keresését. 

Aztán jöttek a nem várt fordulatok a tökéletes terv megvalósításakor. A helyzetet nehezítette, hogy nem volt kocsim egészen decemberig, három kicsi gyerekkel pedig nem egyszerű elindulni sehogy sem. 

Ami a magyar nyelvű katolikus miséket illeti, Németországban nagyon jól meg vannak szervezve, ráadásul a több évtizedes múlttal rendelkező magyar cserkészek is aktívak Frankfurtban és Wiesbadenben. Gondoltam, valahová becsatlakozunk, és milyen jó lesz. 

Frankfurt belvárosa

Viszont minden héten más-más városban van csak magyar nyelvű szentmise, és bevallom, végül nem maradt energiám ingázni. Márpedig ahhoz, hogy bekerülj egy közösségbe, rendszeresen kéne ugyanazokkal találkozni, és így nagyon macerássá vált az egész. 

Most már elkezdtem német nyelvű misére járni helyben (hurrá nyelvtanulás!). Egyszer ellátogattam egy nemzetközi (angol nyelvű) keresztény gyülekezetbe is Biblia-órára Frankfurtban, de itt is sokat számít a távolság. 60 km az 60 km. Még nem adtam fel, mert ha valami feltölt, akkor azt nem szabad veszni hagyni, de egyelőre a logisztika az úr.

Gondok a magyar ovival 

Pár hetes kint tartózkodás után máris elmentünk Wiesbadenbe a szombati magyar iskola és óvodába (hivatalosan Leherverband Hungarolingua e.v.), mert nem nyughattam. 

Az óvónők és a tanárok nagyon szimpatikusak és mindenféle ellenszolgáltatás nélkül csinálják a szombati foglalkozásokat. Nem is akármilyen színvonalon. 

Viszont két dolog világossá vált. Egyrészt nyelvileg egyelőre nem nélkülözhetetlen számunkra a magyar ovi, pláne, hogy csak három évre jöttünk. Az ottani gyerekek jó részét pedig figyelmeztetni kell, hogy ne németül szólaljanak meg, mivel a legtöbben már kint születtek. 

Másrészt mivel viszonylag kevés a gyerek, a németek pedig nagyon szigorúan veszik a biztosításokat, egész drága a havidíj. Annak ellenére, hogy a terembérlés kedvezményes, nekünk a három gyerek havonta 142 Euroba került volna, fix költségként. Valamennyi nagycsaládos kedvezményt tudnak egyébként intézni. 

Szóval végül úgy döntöttünk, hogy ezt a tanévet kihagyjuk, és ha már kihevertük a kiköltözés várt és nem várt költségeit, akkor a nagyobbik fiunk majd következő szeptemberben kezdi el a magyar írást és olvasást velük, a német első osztállyal párhuzamosan.

Tudni kell, hogy Frankfurtban is van ilyen szervezet (Lingua Hungarica Lehrerverein e.v.) és mivel ott több a gyerek, így olcsóbb. Több programot tudnak szervezni, sőt még magyar zeneovi és hangszertanulás is elérhető. Sajnos ez megint csak egyórás autóút lenne nekünk oda és vissza is minden szombaton. Szóval ez is kiesett. 

Mélyre merültem az elszigeteltségbe 

A harmadik kapaszkodóm, a nyelvtanulás sokáig nem jött össze. Nagyon jó lett volna emberek között lenni végre, de pénzünk csak virtuálisan volt. Hiába indultunk szerencsés helyzetből: sikerült kialkudni a férjem munkahelyén, hogy a kiköltözésre, az albérleti díjra külön keret legyen, mindezt több hónapon keresztül meg kellett előlegeznünk. 

A cég nem kapkodta magát, hogy fizessen, a német precizitást csak hírből ismerik, így hiába tartalékkal jöttünk ki, nem voltunk likvidek. Maradt tehát a klasszikus terv: majd én önszorgalomból tanulok otthon, úgyis beszélek már három nyelven. 

Nem fogom ecsetelni, hogy ez mennyire tud hatékony lenni három gyerekek mellett. Végül az történt, hogy én már olyan mélyre merültem az elszigeteltségbe, hogy minden német könyvtől hányingert kaptam, ha csak ránéztem is. Ez olyan februárig el is tartott. 

Akkor már elkezdtem online nyelvtanfolyamokat nézni, és végül márciustól rendszeresen van online német órám. Nem tökéletes megoldás, de mivel a legkisebb lurkó még itthon van velem, és a városkában, ahol lakunk, nincs nyelvsuli, nem volt más. 

A bölcsőde még az ovinál is drágább, ezért a gyerek heti kétszer egy órát mesét néz, amíg én épp Bangkokból, Vietnamból, Braziliából, Ausztriából vagy Hamburgból egy-egy német anyanyelvűvel tanulok. Érdekes élmény ez, külön sztori. (A nyelviskola nevét nem írom ide, mert nem tudom nyugodt szívvel, és nem tudom mindenkinek ajánlani.) 

Ne dilizzünk be segítség nélkül 

Ezek után sejthető, hogy bébiszitterünk sem lett egyhamar. Főleg a piszkos anyagiak miatt, de tartottunk attól is, hogy a gyerekek nem beszélnek németül. Ez pedig egy bizalmi feladat, nem árt, ha én is jól dekódolom a szipirtyót, és a gyerekek is megértetik magukat. Magyarok a városkánkban nincsenek, így ez sem volt opció.

Egy kép a városkánkról 

Az egészet konkrétan azért szerettem volna, hogy ne dilizzünk be külföldön segítség nélkül, és havi egyszer elmehessünk kettesben valahová. Na meg azért is, hogy ha én ágynak dőlök, akkor valaki beugorjon helyettem. 

Eddig még mindent megoldottunk egyedül: volt klasszikus, haldoklós tüszős mandulagyulladásom, és nem klasszikus kocsiba beszorulós térdficamom is. Teher alatt nő a pálma. Fél évvel később aztán ez is megoldódott, az egyik iskolatárs anyukája ugrik be hozzánk időnként. 

A nem várt pofon 

Utólag visszanézve a vadvízi fuldoklásom már előre borítékolható volt. Hiába terveztem meg előre, mik lesznek a kapaszkodóim, semmi nem jött össze. Ráadásul nem várt pofont adott az egész lelki oldala. 

Tartottam a honvágytól, a magyarországi barátok hiányától, attól, hogy nem beszélek németül, de ezek egyike sem okozott nagy megpróbáltatásokat. 

Az igazi kihívás az volt, hogy úgy éreztem, egyszerre kell megküzdenem a saját félelmeimmel, a házasságom pudingpróbájával, és a gyerekeim beilleszkedésből adódó frusztrációjával. 

Szóval beszippantott az örvény, és én úgy éreztem, egyszerre veszek részt egy önismereti kurzuson, egy extrém párkapcsolati terepteszten és egy gyerekek által ördögien kieszelt pszichikai kiképzésen. Levegő nélkül. 

A saját félelmeim leküzdése a mai napig nagy kihívás, de kinek nem? Otthon hajlamos voltam sodródni az eseményekkel és leginkább az ismerősök és a család által generált programokra járni. 

Mivel nyitott és alkalmazkodó vagyok, mindig is rengeteg minden érdekelt.  Éppen ezért nagyon nehezen tudtam megmondani, mi is az, ami leginkább én vagyok, mi tölt fel igazán, mi az, ami biztonságot ad. Minden olyan evidensnek tűnt. Ez a fél év tükröt tett elém: jobban megismertem a félelmeimet és a biztonságot adó pontokat is az életemben.

Lazulás Isdteinban 

Nem lehet mindenre felkészülni 

Külföldön mindenkinek vannak napok és helyzetek, amikor idiótának érzi magát. Vagy azért mert még nem látja át, hogyan működik a rendszer, vagy egyszerűen csak fáradt és magyarul sem tud értelmesen megszólalni, nem, hogy egy új nyelven elmagyarázni a kínját például a boltban. 

Akkor is idiótán érezheti magát az ember, amikor egyszerűen leblokkol, mert eleve érzi mások előítéletességét a külföldivel szemben. Az önismeret nagy előny, de nem lehet mindenre felkészülni. 

Másodjára már biztosan jobban menne, de most így elsőre brutál volt. Muszáj volt átlépnem a blokkoló szituációkat, nap mint nap megkínlódni velük, és tanulni belőlük. Ez fejben dől el, kinek gyorsabban, kinek lassabban megy. Az idő segített, de én igencsak türelmetlen voltam. 

Rájöttem, hogy elbizonytalanít, ha ismeretlen helyre kell autóznom. Ez otthon is így volt, de kint felerősödött és a váltást okoltam ezért is. Idővel persze könnyebbé vált: minél több helyen jártam már kocsival, annál inkább a sajátomnak érzem a terepet. 

A komfortzónámat csak én tágíthattam ki, senki más. Illetve, ha lettek volna ismerőseim, ők sokat segíthettek volna ebben, de fél évig nem nagyon voltak, ahogy már korábban írtam, így senki nem rángatott ki otthonról. Most már azt is tudom, hogy megnyugtat, ha tudom mi rejtőzik a környező hegyekben. 

Szeretem, ha tudom, melyik kaját, melyik boltban érdemes keresni. Feldob, ha már vannak kedvenc kávézóim, ruhaüzleteim. A kultúra részének érzem magam, ha már tudom, limitált nyelvtudással mik azok a helyek, ahol mozit, színházat nézhetek, és ha a rakott krumplit is zöld szósszal eszem és almaborral iszom. 

Hesseni specialitás, zöld szószos hamburger. Ez a mi kis városkánkban fellelhető gyöngyszem.

Családdal könnyebb? 

Sokan azt gondolják, párral vagy családdal könnyebb külföldre költözni. Ez igaz is, meg nem is, mert nagyon jól kell ismerni a másikat ahhoz, hogy ne kínszenvedés legyen az egész. Ráadásul a gyerekek reakcióit sem lehet előre megjósolni. 

A szőnyeg alá söpört problémák mind előugranak ilyenkor, s ezt a gyerekek is érzik. Nem egyszerű külföldön úgy, hogy szinte mindenben rá vagy utalva a másikra: hivatali ügyintézésnél, anyagiakban, közlekedésben és más társaságod nincs. Nagyon kiszolgáltatott helyzet. 

A páromnak is új volt ez az egész, és én őt okoltam minden bizonytalanságért: elvártam volna, hogy ő sziklaszilárdan csinálja végig a beilleszkedési folyamatot. 

Közben szegénykémnek csak annyi a hibája, hogy nem ő Superman, és a berögzült szerepeket és játszmákat én már nem ugyanúgy képzeltem el, mint régebben, egészen pici babákkal. 

A gyerekek reakciója 

A gyerekek különbözően reagáltak a kiköltözésre. A nagy az iskolában három hónapig folyamatosan verekedett. Nem kis kihívás volt számára nyelvtudás nélkül barátokat szerezni úgy, hogy egyébként be nem áll a szája. 

Pedig nem verekedős típus, de a frusztráció így tört utat magának. Ezek után a tanító nénivel is nehéz volt elhitetni, hogy nem egy kötekedős kisördög jár az osztályába. 

Aztán januárban, amikor már mindenki kezdett kétségbe esni, leültünk a gyerekkel és megmondtuk neki, hogy mindegy hogyan, de beszéljen. Nem kell semmit sem jól mondani, de szólaljon meg. 

Ő, mintha csak tapsra várt volna, másnaptól megpróbált németül csevegni, és két hét múlva már azért került büntetésbe, mert órán is beszélgetett. Abszurd, de nagyon-nagyon büszke voltam rá akkor. 

A középső kisfiunk a kiköltözéssel egy időben elkezdte rágni a körmét, és csak mostanában kezdi elhagyni.  Nem beszédes fajta, de megszokta, hogy ennek ellenére sok a barátja. Nagyon hiányzott neki a régi ovija. 

Ő csak picit lett agresszív az új helyzetben, és szemmel láthatóan sosem voltak nyelvi gátlásai. Most már tökéletes kiejtéssel, és jobban beszél a bátyjánál is. Valamilyen oknál fogva fekete és arab kisfiúkkal kezdett barátkozni, nagyon kötődik hozzájuk, mi pedig örülünk annak, hogy bandázik. 

A kislányunknak én vagyok a fix pont, és szerencsések vagyunk, mert a környezetváltozás sem viselte meg nagyon. Egy-két hónapig neki is volt egy korszaka, amikor a fejét a falba, padlóba, asztalba döngölte, de túl vagyunk rajta. Ragad rá a német, pedig őt érte a legkevesebb anyanyelvi hatás. 

Csodára azért nem kell számítani, el kell oszlassam a tévhiteket: kilenc hónap alatt nem tanultak meg folyékonyan beszélni, mert kevés kontaktunk volt, és a suliban, oviban is maximum napi négy órát töltenek. Ez ősztől változik majd, éppen ezért remélem, hogy egy év múlva ilyenkor már tényleg magabiztos, folyékony német nyelvtudásuk lesz. 

A gyerekekkel összezárva 

Az én pszichikai kiképzésem óvoda és iskola után vált kritikussá, mivel a frusztrációt nem tették le az iskolatáskával együtt. Eléggé edzettnek éreztem magam, de kikészített a gyerekekkel való összezártság. 

Otthon megszoktuk, hogy ingyen és bérmentve este 4-ig vagy 5-ig oviban lehettek a fiúk, míg én a legkisebbel otthon voltam. Ezzel szemben a német városkában örülhettünk, hogy ebéd és napközi nélküli helyet kaptunk, ami annyit jelent, hogy fél 1-kor már mindenki végez. Szerdánként 11:20-kor. 

Arculcsapásként ért az a tény is, hogy ha délutánra is kérünk felügyeletet, az gyerekenként havi plusz 100-200 Euro az alapdíj mellett, attól függően, hogy fél 3-kor vagy 5-kor viszem-e őket haza. Hely az nem nagyon van, de mi szerencsések voltunk, időben kértünk a következő tanévre. 

Sok volt a kölkökkel való összezártság, a konfliktusok az emberemmel, a helyzetből adódó stressz. Decemberben gondoltam azt először, hogy ez nekem sok, és ezért kértem pszichológusi segítséget. 

Azóta is nagyon örülök, hogy megtettem, mert nagyon sokat segített, még úgy is, hogy nem személyesen, hanem Skype-on tudtam csak megoldani a terápiát. A magyar nyelvhez ragaszkodtam. 

Már nem csak a túlélésre hajtunk 

Azóta tudatosabban tervezek és tervezünk: pláne három gyerekkel muszáj előre megszervezni azokat a programokat, amik energiát adnak és levegővételnyi szünethez juttatnak. 

Szerencsére van már alkalmi bébiszitterünk, vannak német / iráni / horvát / magyar / brazil ismerőseink, akikkel összejárunk. Egyre jobban kezeljük a hazautazásokkal járó őrületet, és most már végre nem csak a túlélésre hajtunk, hanem elkezdhettünk normálisan élni. 

Amióta megnyugodtunk, sokkal több ember és program talál meg minket. Remélem, ez a munkakeresésemre is jó hatásal lesz. Azt hiszem, a saját örvényemet csak én küzdhettem le, így most a fuldoklásnak vége, és már az a folyó sem tűnik olyan vadnak.”

HÍRMONDÓ

Az idősebbek egyedül maradhatnak

Ha belegondolunk, ez egyáltalán nem meglepő, hisz az utóbbi időszakban egyre több fiatal hagyja el Magyarországot. Még így is, az adatok szerint Európán belül Magyarországon még nem is olyan rossz a helyzet.

Egyre erősebb lesz az Európai Unió

Legalábbis ezt állítja a német kancellár, aki szerint az Európai Unió töretlenül halad előre a viták ellenére.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.