A címben megfogalmazott kettősséget alighanem sokan érezték már vagy érzik azok közül is, akik már határátkelők és azok közül is, akik csak tervezgetik a külföldi munkavállalást. Nincs ezzel másként Tamás sem, aki először szűk negyedszázada vágott neki, és akinek írását Din Serpahis minapi posztja ihlette.

Te mikor érezted először úgy külföldön, hogy otthon vagy? Volt egyetlen ilyen pillanat, vagy egy folyamat része az érzés? Esetleg soha nem fogod magad otthon érezni? Írd meg a tapasztalatod, véleményed a hataratkeloKUKAChotmail.com címre.

„48 éves múltam, nem volt éppen eseménytelen életem, voltak „határátkelések”, amelyek általában egyszerre kötődtek személyes életúthoz és a társadalom változásaihoz.

Az elmúlt 12 év során közel egymillió honfitársunk tartózkodott huzamosabb ideig külhonban, legalább fele részben a visszatérés szándéka nélkül hagyta el az országot, ami magas szám, ha kötődés, ha életpálya szempontjából nézzük a dolgokat... 

Magam első határátkelése 23 évesen történt, - kezdő tanár voltam, azzal az elhivatottsággal, forradalmi tervekkel és meg is kaptam a magam kivívta első pofonokat -, így váratlan lehetőségtől és ötlettől vezérelve elfogadtam egy au-pair állást Münchenben. 

Semennyit nem kellett gondolkodnom az ajánlaton, 600 márkát kaptam havonta és önálló lakást, - itthoni 15 ezer forintos havi keresetem kezdőként sem számított rosszul kialkudott jövedelemnek -, a 600 márka pedig kifejezetten jól hangzott, - bár életre éhező fiatalok kezében azért gyorsan el tudott ennyi pénz is fogyni. 

Német nyelvet tanultam a gimnáziumban, nagyjából a korhoz illő slendriánsággal, azért a koszon kívül valamennyi nyelvismeret is ragadt rám a középiskolai évek alatt, amit sikerült kevés erózióval megtartani a gimnáziumot követő években is. 

Úgy éreztem, hogy van levegő 

Egy 6 éves fiúcskát kellett istápolnom naponta fő feladatként, tanulás, délutáni programok, főzés, vasalás, egyebek... 

Annak ellenére, hogy nem éppen voltam perfekt deutsch éppen ezért még némi görcsösség és gátlásosság is adódott ehhez, de a bevásárlás, főzés, vasalás cserében jól ment, - így a beilleszkedés is. 

Komolyan, hálával és köszönettel tartozom a családnak, aki rám bízta a csemetéjét, első pillanattól fogva segítettek, de követeltek. 

A bajor fővárosra és általában Németországra (akkor még éppen NSZK), némi naiv rácsodálkozással, de némi irigységgel is tekintettem. Akkor úgy éreztem, hogy van levegő, hogy az emberek felszabadultak, nincsen rohanás, zakatolás, mindenki teszi a dolgát és biztonságban van. 

(Ma úgy érzem, hogy csak nőtt a különbség társadalmi szolidaritásban, elfogadásban, a társadalom szociológiájában, míg nálunk tapintható a frusztráció és az anómia, ott kinn ennek nyoma sincs, bár zajlik körülöttünk a történelem és látható, érezhető az átrendeződés folyamata, amint halad velünk, vagy mellettünk a történelem). 

Akkor - legalábbis úgy tűnt- sokan el akartuk hitetni magunkkal, hogy elkezdődött valamilyen progresszív folyamat, hogy lehet célja, lehet értelme az ember életének. 

Münchenben jól éreztem magam, nagyon jó város, közlekedésben, város-szerkezetben, kultúrában, programokban, stb. 

Érdekes csapdában

Igen, el tudtam volna ott képzelni az életem, - ha nem érkezett volna otthonról, akár szülői hazahívó szó és magam is úgy ne éreztem volna, hogy látni vélek valamilyen társadalmi progressziót. 

Érdekes csapda volt. Közben egyesült a kettészakított Németország, érdekes volt megélni ott, hogy az első hónapok örömére nagyon hamar sötét árnyak települtek, - a mai napig fizeti a társadalom az újraegyesítés árát és a mai napig nem tudtak teljes mértékben integrálódni a két országrész társadalmi csoportjai. 

A nyelvet fél év alatt megtanultam használni, megvolt mindenem. Fél évet követően jöttem haza Karácsonyra... Nem tudom, mással előfordult-e hasonló furcsa érzés: leszálltam a Keleti-pályaudvaron a vonatról és első gondolatként az jutott az eszembe, hogy azt hiszem, értem, amit mondanak körülöttem az emberek. 

Ez a hasonlott tudatállapot néhány másodpercig tarthatott, de több időnek tűnt. El kellett gondolkoznom azon, hogy haza jöttem-e, vagy éppen, hogy otthonról jövök? 

Ez volt a kulcspillanat: értem-e magam? 

Nagy hiba volt hazajönni 

Nagy hiba volt hazajönni fél évet követően, egy esztendő után talán más jelenet játszódik le bennem. 

Érdekes volt a két történet-szál, figyeltem magamat: 

Két hét után tértem vissza Münchenbe, de nem ugyanazt láttam, amit első alkalommal. Egy kicsit minden csúnyább lett, találtam Heurigerről lelógó neonreklámot, nagy volt a tömeg és az Olimpiai uszoda medencéje sem volt annyira tiszta. 

Elkeseredésemben betértem egy ifjúsági klubba, - soha nem kerestem és még kevésbé szerettem a társas helyeket -, de ott, akkor mégis betértem egy ilyenbe, ahol megismertem első barátnőmet, amelyből évtizeden túl nyúló szerem lett, sok plátói eposszal, pedig jó csapat voltunk együtt. 

Kitartottam azonban az elképzelésem mellett, inkább haza akartam menni, tudtam, hogy Nóra maradni fog még egy ideig -, nem baj gondoltam, mire hazajön, teremtek neki némi biztonságot. 

Az ő szemszögéből is érdekes volt nézni, - tudatos lány volt, maradni akart, mert célja volt, pl. a tökéletes nyelvtudás, az ország mélyebb megismerése, - de biztos volt, hogy haza fog jönni. Túl későn jöttem rá, hogy maradni kellene mégis, minden érv ellenére. 

Megpróbáltam munkát szerezni, - elviekben kaptam is -, de akkor még vízum kellett a további tartózkodáshoz, amit határidőig nem kaptam meg a követségtől. Nyolc hónappal később küldték a vízumot... 

München kultikus hely maradt

Német nyelvtanár lettem, München kultikus hely maradt és folyamatosan visszatérek oda, ha örülök valaminek azért, ha elszomorít valami, hát azért. Öt évvel ezelőtt adódott egy újabb lehetőségem, - gondolkodás nélkül mentem -, egy vállalkozási ötletet kellett próbálni megvalósítani. 

Erős különbséget jelent munkavállalónak lenni, vagy vállalkozónak lenni, más elvárásokat és követelményeket állítanak a hivatalok és állít maga a társadalom. Végül nem sikerült megvalósítani, amit szerettem volna, mert a közigazgatás buktatóiba belebonyolódtam. 

Ebből az a tanulság, hogy érdemes rendelkezni a célország közigazgatásának, jogrendszerének, pénzügyi rendszerének ismeretével, hiába bízok meg közjegyzőt, adótanácsadót, nekem kell bizonyítanom, hogy meg tudom szerezni a jogot arra, hogy befogadjanak, mint vállalkozni akarót, ami társadalmilag nagyobb presztízs a munkavállalásnál. 

Tudnék-e ott élni? 

Amikor az a kérdés, hogy tudnék-e ott élni, egyértelmű igen a válasz. Akarok-e ott élni? Erre a kérdésre a válasz egyre inkább igen és egyre inkább nem.

Nem, mert van vágyam, kötődésem és már nem is vágyódom a Bajor Alpok, vagy a sváb vidékek után, hanem őrjítően akarom ezt a szerelmet, de itthon éltem le az életem legaktívabb éveit, nagyon nem tetszik, amit látok, felháborítóan igazságtalan minden, de soha nem fogok úgy érezni a szívemben egy Goethe verset, mint egy Ady verset. 

Szentimentalista lettem, olyan sokan rúgjuk, csípjük egymást, ezt az országot, oly sokan mentek el, - talán maradni kellene, talán meg lehetne itt is szeretni. Az észérvek kifelé mutatnak, az érzelmek haza. 

Ha adódik még lehetőség, meg fogom próbálni, van ott valami, amit még meg kell találnom, az első perc óta lüktet bennem valami, megfogalmazni nem tudom, ez miféle érzés, de létezik.”

Ha külföldön képzeled el a jövőd, de még nincs munkád, akkor válogass közel ezer ajánlat közül a Határátkelőn itt. (Ha kifejezetten Németország érdekel, akkor itt keresgélhetsz.)

HÍRMONDÓ

A Mindenki Oscar-díjas rendezője határátkelésről, Angliáról, Magyarországról

Magyarországon és külföldön is nagyon szívesen dolgozna Deák Kristóf, aki hétfőre virradóra a Mindenki című kisjátékfilmmel megnyerte az Oscar-díjat. A rendező második hazájának egyébként az Egyesült Királyságot tartja, de úgy látja, Magyarországon most nagyszerű lehetőségek vannak a filmezésre.

Kenyéren és vízen Angliában 

Az Egyesült Királyságban sem akkor öröm diáknak lenni, egy friss felmérés szerint harmaduknak arra sincs pénze, hogy a heti nagybevásárlást meg tudják csinálni, negyedük mondta azt, hogy már előfordult, hogy nem tudták kifizetni időben a lakásuk bérleti díját. További elgondolkodtató részletek itt.

Mitől élnek olyan jól az új-zélandiak?

Új-Zéland egyike a sokunk által irigyelt helyeknek, ahol kellemes a környezet, szimpatikusan messze van mindentől, és az életszínvonal is magas. De miért?

(Fotó: pixabay.com/flyupmike)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.