Bizonyos értelemben az erkölcs az eheti blogajánló vezérszála, a kérdést így vagy úgy feldolgozó írásokról alighanem jót lehet majd vitatkozni. Járunk majd Angliában, Svédországban és Belgiumban is, és a posztok legalább olyan változatosak lesznek, mint a helyszínek.

(Fotó: pixabay.com/glidagida)

Elsőként rögtön látogassunk el a brit fővárosba a London Budapest Metro blog segítségével, melynek szerzője meglehetősen markáns véleménnyel bír a bennszülöttek munkamoráljáról.

„Angliát nem az uniós tagsági könyv visszavonása fogja hazavágni, hanem az elburjánzott, esztelen segélyrendszer és az ebből fajzott csodálatos brit munkamorál. Ez utóbbiról mesélnék kis szemelvényeket, felhasználva a munkahelyemen tapasztaltakat (SZTK rendelő).

Dióhéjban a hozzáállásuk a kenyérkereséshez a következő: minél kevesebb szellemi- és fizikai erőbefektetéssel minél több pénzre igényt tartani abban a hiszemben, hogy náluk értékesebb, különlegesebb kis hópehely nincs. 

Ez jellemző más népekre is, de itt, minden munkáltató keserűségére, még a jogrendszer is védi a herevere pancsmunkát és kétoldali munkaundort, mert is az a lényeg, hogy ,,olyan keményen küzd és akarja” szegény lelkem. (...) 

Kérem szépen, itt minálunk a rendelőben szerintem a management nem túl bölcs módon túlfizeti az alkalmazottakat (belértve engem is, de én legalább idegeskedem eleget a pénzemért). 

Óránként £12-£13 is dukál a recepciósnak, főnővérnek, akik szentül hiszik, hogy kiváló munkájukkal minden pennyjét megérdemlik a zsetonnak, és pechemre ilyen juttatás mellett meg sem fordul a fejükben, hogy felmondjanak. 

Recepciósaink, ha éppen kiemelik a buksijukat a telefonjukból (Facebook és Candy Crush a napi diéta, és érik az ideje, hogy reggelente egy dobozba elkobozzam a telcsiket, mint a dedóban), nem igazán képesek egy emailt tisztesen megírni, pedig mindkettő anyanyelvű angol/ír. 

Mit várjak az olyan mufftól, aki 29 éves koráig a commute és communicate, azaz ingázni és kommunikálni igéket egy és ugyanannak a szónak hitte (,,Miért, nem csak a szlenges, rövid változata?"), illetve nekem, kelet-európainak kell felvilágosítanom az igeidők harmadik alakjáról és hogy az angolban nincs kettős tagadás? (...) 

Képtelenek a nevük bemondani a telefonba, kulturáltan, kellemmel beszélni a betegekkel és kiszellőztetni ebéd után, mikor az egész rendelő sültcsirkétől bűzlik. Ezeket sajna ha az anyjuk nem tanította meg nekik kiskorukban, én már most nem fogom tudni, fegyelmi eljárást meg ilyenekért nem indíthatunk. (...) 

Na most, az én egyik problémám Angliával az, hogy nem lehet nevükön nevezni a dolgokat, és ha bárki őszintén megkérdez, nem válaszolhatom, hogy ez a nő egy gyökér. Ostoba, szerény agyi képességű, pupák, stb. 

Merthogy ha valakinek gondot okoz, hogy elemi dolgokat betegyen az agyába és aztán később előhúzza az információt amikor arra szükség van, az az értelmező szótár szerinti butaság! 

Nem a Pitagorasz-tétel levezetéséről beszélek, hanem hogy olvassa el, mit ír ki a nyomtató, vagy hogy mindig ellenőrizze a páciens nevének helyesírását, ilyenek. Egyik sem megy, de vigasztaljon, hogy ezek itt jobb körülmények között élnek, mint nálunk egy orvos. (...) 

Van (angol) betegünk, aki a szemembe mondta, hogy a helyi munkaerő egy kalap szart nem ér, az ő kollégái románok, portugálok, bolgárok, dolgosak, pontosak. Próbáltam nem mosolyogni, mert mégiscsak idegen pályán játszom, de… De én angolt nem veszek föl soha, az hótziher. Jöhet ausztrál, kelet-európai, filippinó, bárki, csak angol nem. (...) 

Tudom, hogy az angolok között is van derék, szorgos ember, ők viszik a hátukon ezt az egész mihaszna bandát. Amíg még tart ez a jóvilág. A helyi kedvenc pubom lengyel kézen van, a híres Harley street-en már brit orvos cégérét alig látni, a háziuram meg kínai. 

Ez utóbbi nép fog a végén a szójaszószába röhögni és ostorral végigverni rajtunk, lusta nyugat-európai gyapotszedőkön. A kínai lakótársam hajnali 6-kor hazajön munkából, alszik pár órát, majd visszamegy dolgozni, mint egy biorobot, neki meg én lehetek eltunyult, amiért laza heti 42+ órát nyomok csak le. 

Nagyon zabos vagyok, amiért lengyeleket vernek halálra és a kelet-európaiakat gyalázzák, mert mi termeljük a GDP-t, mi ürítjük a bilit a kórházakban, mi tartjuk jólétben ezeket. A magyar sem a munka hőse, de ha helyzet van, mi fölhúzzuk a vekkert időre és megálljuk a helyünk. 

Ezért bátorítok csak mindenkit, jöjjenek, hozd el anyádat is, szépen lassan a világ népei a bérszámfejtővel összeesküdve behonfoglalózzák Angliát.” 

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

Magyar szexizmus Svédországból nézve

Svédország sok szempontból távol áll a magyar kultúrától, ezek egyike az, ahogyan a nemiség kérdéséhez hozzáállnak – írja blogján Bandi republic.

A svéd állami természettudományi múzeum WC-je előtt

„Szerintem valami nagyon nem stimmel a magyarok szexualitáshoz és a nemi szerepekhez fűződő viszonyával.

Az első dolog, amitől megőrülök az, amikor 1-5 éves kisfiúk szülei, nagyszülei dicsekednek arról, hogy a kisded miként csajozik. Amikor a kissrác egy lánnyal játszik, már készül is a fotó, ami azonnal pattan fel a Facebookra vagy Instagramra #szívtipró. a kommentekben is megy a lelkesedés, hogy micsoda igazi férfi, már milyen korán kezdi, haha. A legdurvább, hogy ezt főleg a nők csinálják.

Nekem mint lányos apukának ez sértés, mert már a kiskorú lányokat szexuális tárgyként kezelik, akinek az egyetlen dolga, hogy csinos/helyes legyen és tetszen a fiúknak.

Másrészt meg olyan szintű homofóbia sugárzik az egészből, hogy félelmetes. Verjük bele abba a gyerekbe, hogy csajozni kell ám, mert magától nem fogja tudni! S ha netán a fiúkhoz vonzódna, akkor meg óriási gáz van, ezt a szégyent nem viselheti el a család vagy mi?!

Eközben itt, Stockholmban az oviban, ahova a lányunk jár, az egyik 3 éves fiú például szinte kizárólag a nővére ruháit hajlandó csak hordani, míg egy másik Elsa-rajongó, ezért csillámos Frozen-pólókban meg kiegészítőkben jár.

Mit szólnának a magyar pedagógusok, ha látnák, hogy itt nem ritkán a kisfiúknak is ki van festve a körmük, mert megirigyelik a nővéreiktől és nem akarnak kimaradni? Ráadásul sok svéd kisfiúnak hosszú a haja is! Ez micsoda skandallum, ugye? (...)

A svéd királyi tv gyermekcsatornáján például gondosan ügyelnek arra, hogy mindenféle színű és hovatartozású műsorvezetőből legyen egy-egy. Így a gyerekek már azzal nőnek föl, hogy nem csupán normális nem fehér bőrűnek, homoszexuálisnak, transzneműnek, kerekesszékesnek lenni, hanem ettől függetlenül még tv-s személyiség is lehetsz - vagy bármi, amit csak szeretnél (tűzoltó, katona s vadakat terelő juhász).

Magyarországon egyelőre ott tartanak a dolgok, hogy bizonyos munkakörökbe elképzelhetetlen lenne nemtől függetlenül alkalmazni valakit. (...)

Nem ragozom tovább a dolgot, azt hiszem, mostanra már átjött, hogy mi a véleményem a témában. Annyit szeretnék csak, hogy legalább egy értelmes párbeszéd induljon el a fent említettekkel kapcsolatban, hátha sikerül egy toleránsabb, elfogadóbb világot kialakítani magunk körül." 

A teljes írást itt olvashatjátok, tegyétek is meg! (A képek forrás a szerző Instagram-oldala.)

Új élet Belgiumban mínusz 30 euróból

Elég kacskaringós életutat járt be Tamás, aki kissé kaotikus tinédzserkort követően élt Izraelben, aztán visszaköltözött Budapestre, Hollandiában újrakezdte, majd öt éve már, hogy Belgiumban fogott saját vállalkozásba – derül ki a Mindenkilaci beszélgetéséből. (Tamás szavait olvashatjátok normál betűvel.)

Antwerpen (Fotó: pixabay.com/GFXTemplate)

„Már az egyetem alatt is éreztem, hogy még szeretnék külföldön élni, de abban is biztos voltam, hogy Európában akarok maradni, mert ez a kultúra áll közel hozzám, és nagyon európainak érzem magam. Időközben a párommal is külön mentünk, ami egy újabb lökés volt, hogy másfelé próbálkozzam. 

Végül egy Hollandiában élő barátja segített neki az indulásnál, csupán annyi kikötése volt, hogy Tamásnál legyen legalább 400 euró, hogy ki tudjon fizetni egy havi lakbért, és el tudja látni magát az első fizetéséig. Tamás pedig egy héttel Hollandiába érkezését követően már el is kezdett dolgozni egy raktárban. 

Nem tetszett Eindhoven. Egy szürke városnak láttam, ahol túl sok mindent nem lehet csinálni, legfeljebb be lehet szívni a coffee shopokban. Kicsit sznobul fog hangzani, de nekem nagyon hiányzott az élő zene. Aztán egyszer átugrottam egy barátomhoz Belgiumba, és Antwerpenben sétálva azonnal találtunk egy zseniális jazzkocsmát. 

Tamásnak ennyi elég is volt, hogy beleszeressen a városba. Időközben régi párjával is kezdett ismét felmelegedni a kapcsolata, és úgy döntöttek újra megpróbálják együtt, de most már Belgiumban. Hamar sikerült is kiadó lakást találniuk, munkát viszont csak három hónappal később szerzett Tamás, szintén egy raktárban, addigra viszont már felélte minden tartalékát. 

Annyira le voltam gatyásodva, hogy rögtön az első munkanapomon felajánlotta az egyik belga munkatársam, hogy az első fizetésemig ad kölcsön harminc eurót, hogy legalább be tudjak vásárolni. Így indult az antwerpeni életem, mínusz harminc euróval. 

Vagyis valójában mínusz 730 euróval, ugyanis ebben az időszakban úgy sikerült pénzhez jutnom, hogy amikor még volt holland telefonszámom és lakcímem, visszamentem Hollandiába, ahol előfizetésre vettem egy drága telefont, amit visszavittem Belgiumba és eladtam. Természetesen ezt az összeget aztán kamatostul visszafizettem a szolgáltatónak. 

Tamás időközben szépen haladt a cégen belül felfelé a ranglétrán, de hamar rájött, hogy a raktározás nem éppen álmai melója. Végül az építőiparban kötött ki, ahol ismét a nulláról kezdte, burkoló segédmunkásként. Itt aztán nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjenek, megvan a magához való esze és képes az önálló munkavégzésre, így egyre több privát megrendelést kapott, és szép fokozatosan kialakított egy saját ügyfélkört. (...) 

Ma már saját burkoló vállalkozását viszi. Ehhez persze az is kellett, hogy munka mellett is folyamatosan nyelviskolába járt, kisebb vagyon ölt nyelvtanulásba, viszont ma már folyékonyan beszéli a holland nyelvet, ami sokat számít egy-egy megbízás megszerzésénél. 

Azt gondolom, hogy valójában nem is a burkolás az igazán rentábilis tudás, amit reményeim szerint éppen megszerzek, hanem maga az a mód, ahogyan az emberek vállalkoznak egy olyan országban, ahol vannak szabályok, és ahol a szabályok mindenkire vonatkoznak, akár csóró vagy, akár gazdag. 

Vállalkozónak lenni itt sem könnyű, viszont ha betartod a játékszabályokat, akkor megvéd a törvény, és megvéd a piac. Ráadásul itt az maga egy piaci érték, hogy ha valaki tisztességes, megbízható, ha lehet rá számítani, és elviseli a kritikát. 

Otthon eszembe sem jutott vállalkozni, tehát nem akarom osztani az észt, de szerintem itt maga a vállalkozó is egy egészen másfajta figura. A fővállalkozóm például egy sikeres ember, európai szintű megrendelései vannak, mégis a mai napig melós autóval jár, ott vannak a kocsijában a szerszámok, és ha kell, nekiáll szegélyeket rakni. 

Mellesleg itt Belgiumban a vállalkozásokat generációkon át viszik a családok, öröklődnek a felhalmozott szerszámok és a tudás, ami egy hihetetlen előny a számukra. (…) 

Én itt egy bevándorló vagyok, és rám aztán tényleg igaz, hogy azért vagyok itt, hogy elvegyem a munkájukat, hiszen dolgozni jöttem. Mégis megadják nekem az esélyt, és tudom, hogy amíg ezt nem játszom el, addig korrektek lesznek velem. És persze mi a francért is kellene utálnunk egymást? Ugyan azt szenvedi a belga és a magyar munkás, mindkettő ugyan azt a követ fogja meg, és ugyan olyan mocskos a melótól a kezünk. 

Tamás, ugyan nagyon szeretné, de egyelőre nem látja megvalósíthatónak, hogy Magyarországon éljen. Mint mondja, elvan Belgiumban, és lehet, hogy még itt fog élni húsz évig, amíg dolgoznia kell, mégsem akar itt megöregedni. 

Tudom, hogy elfogult vagyok, de szerintem földrajzilag Magyarország az egyik legjobb hely. Vannak igazi, karakteres évszakok, fantasztikus szép tájak, tele van klassz emberekkel és művészekkel, jó illatokkal és finom ételekkel. Igazából a családomon és a barátaimon kívül nincsen ragaszkodásom túl sok mindenhez. De a család velem van, akárhová is megyek, az igazi barátok pedig megmaradnak, hogyha a holdon leszek, akkor is.”

Az eredeti beszélgetést itt olvashatjátok el.

HÍRMONDÓ

Nem enyhül az elvándorlás a turizmusban

A vendég ugyan több, a szakember egyre kevesebb, már nem csak idénymunkára, állandóra sem nagyon találnak. A szállodaszövetség a kormánytól is várja a megoldást.

Így viszik el a csúcsegyetemek a magyar tehetségeket

Tízből hét magyar gimnazista külföldön járna egyetemre, Oxford és Cambridge pedig vadássza a legjobbakat.

Amiben Budapest lenyomja Máltát

Bizony, van, amiben a magyar főváros fejlettebb, mint a sziget. Ilyen is előfordul... :)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.