Öt év egyfelől gyorsan eltelik, másfelől viszont ennyi idő alatt óhatatlanul sok minden meg is változik egy ember életében. Dani éppen öt éve ült fel egy repülőre és vágott neki Londonnak, most pedig összegzésre szánta el magát, összefoglalva, mit tanult ezen idő alatt, miben változott ő, és hogyan alakultak a családi kapcsolatai.

„Most van öt éve, hogy reggel hatkor felültem egy WizzAir gépre Budapesten és örökre megváltoztattam az életemet azzal, hogy kiköltöztem Londonba. A szeptember 11.-ei terrortámadások 10. évfordulóján repültem, így elég olcsó volt a jegy. Nem voltak túl sokan a gépen.

Öt év alatt sok minden történt. Elvégeztünk egy mesterképzést, éltünk Brüsszelben egy évet, majd visszaköltöztünk Londonba. Három évvel és nem kevés munkával töltött óra után pedig hamarosan befejezem a PhD-m és épp munkát keresek.

Ez az öt év megváltoztatott minket; de engem biztosan. Mindenki változik ennyi idő alatt, de ha országot/kultúrát vált az ember akkor ez hatványozottan igaz, különösen, ha fiatalon teszi ezt, amikor a személyisége, világlátása plasztikus még és kialakulóban van.

A következő három mini-fejezetben megpróbálom összefoglalni a fő tanulságait ennek az öt évnek abban a reményben, hogy esetleg hasznos lehet mások számára is.

A tudás egy lufi

Végtelenül szerencsés vagyok, hogy ennyit tanulhattam és főleg, hogy egy ilyen elképesztő helyen. Csomó félelmetesen okos és céltudatos emberrel volt szerencsém megismerkedni az elmúlt években. A velük való közös munka és egészséges rivalizálás pedig folyton arra sarkalt, hogy az abszolút maximumot hozzam ki magamból.

Van egy ilyen közhely, hogy ha te vagy a legokosabb ember egy szobában, akkor rossz szobában vagy. Ezzel megtanultam 100%-ig egyetérteni az elmúlt években és amolyan mantrámmá vált: igyekszem olyan lehetőségeket teremteni magamnak, ahol nálam jóval okosabb emberekkel vagyok körülvéve.

Ijesztő és nagyon megterhelő tud lenni egy ilyen környezet, de elképesztő energiákat és fejlődési potenciált tud előhívni bennünk, ezért nagyon kifizetődő hosszútávon. Egy másik klasszikus közhellyel élve: no pain, no gain.

Például lehet, hogy valamit nem értettél a meetingen és csak mosolyogva bólogattál (hogy ne tűnj teljesen kétségbeesettnek), de utána hazamész és szét-guglizod a témát, amíg meg nem érted. Persze rájössz, hogy mint minden tudás ez a téma is egy hagymához hasonlít, és a meetingen a legkülső héjáról volt szó.

Így reggel három lesz, mire több tucat Wikipedia és szakcikken átrágva magad, a hagyma belsejétől kiérsz a héjáig és megérted miről is volt szó. Az is lehet, hogy csak egy hét vagy hónap múlva jutsz el ide.

De a lényeg, hogy mikor elérsz a hagyma héjához, két fontos dolog történik:

- Úrrá lesz rajtad egyfajta mély és szétáradó öröm, mivel legyőztél egy nehézséget, megdolgoztattad az agyad és tanultál valami újat és ezáltal a tudásod a világról egy picivel több lett. Mint mikor egy lufiba belefújunk és az nagyobbra tágul.

- Azután rájössz, hogy ha a lufi a tudásod és a körülötte lévő levegő az ismeretlen, akkor azzal, hogy belefújtál a lufiba, nem csak a térfogatát (tudásod) növelted, de az ismeretlennel érintkező felületét is, vagyis rádöbbensz, milyen keveset tudsz.

Ha eleget csinálod ezt és rászoksz, hogy akár minden nap tanulj valami újat, hogy minden nap kicsit tornáztasd az eszed, nem félve a kudarctól, a nehézségtől, akkor az agyad egy ún. growth mindset-be kerül, aminek hihetetlenül pozitív hatásai vannak a mentális egészségedre. Ha érdekel ennek a háttere, nézd meg az alábbi videót Carol Dweck stanfordi pszichológus professzornővel.

Szerencsénkre borzasztó könnyű minden nap tanulni valami izgalmasat manapság, mikor a Harvardtól kezdve a Stanfordon át az MIT-ig több tucatnyi egyetem teszi közzé teljesen ingyenesen a kurzusait.

Egyébként nem fontos, hogy technikai, tudományos, vagy szakmádhoz kötődő dolog legyen, amit tanulsz, a lényeg hogy egyfajta mentális tornát végezzen az agyad.

Számos tanulmány vizsgálta a mentális erőfeszítés és az időskori demencia és Alzheimer-kór közti összefüggést és egy nem rég megjelent meta-study (sok tanulmány adatait összefésülő kutatási módszer) biztató összefüggést talált ezek közt. Itt egy összefoglaló és itt az eredeti publikáció.

A fenti pozitívumokon túl még azért fantasztikus a folytonos tanulás, mert kordában tartja az egód. Mikor minden nap szembesülsz azzal, hogy ezt sem és még azt sem tudod/érted, akkor ez elkerülhetetlenül önmérsékletre és szerénységre tanít. Bőségesen van mit fejlődnöm még ezen a téren, de legalább úgy érzem, találtam egy módszert, ami megbízhatóan ebbe az irányba visz.

Tehát az egyik dolog, amiben megváltoztam, hogy megszerettem tanulni, és életcélommá vált, hogy kíváncsi maradjak és minél több időt töltsek growth mindset-ben.

Országhatárok csak a fejünkben léteznek

Olyan félévente megnézem ezt a videót és minden alkalommal (függetlenül attól, hogy már vagy negyvenszer láttam) libabőrös leszek tőle.

Van valami egészen ironikus és komikus abban, ahogy az emberiség évezredek alatt és elképesztő vérontás árán, határokkal felszabdalta maga között ezt a bolygót, majd a 21. századra rádöbbent, hogy az összes komoly, fennmaradásunkat fenyegető probléma (globális felmelegedés, antibiotikum rezisztencia, terrorizmus, stb.) határokon átívelő és csak kooperációban megoldható. Ha tetszik, ha nem, közösen ülünk ebben a hajóban és a kapitány most szólt le, hogy egy jéghegy felé tartunk, úgyhogy ideje elkezdeni együttműködni.

Számomra az egyik legmeghatározóbb része a kinti életünknek a más országokból és kultúrákból való emberek megismerése volt. Az évek alatt lettek görög, török, angol, belga, holland, izraeli, olasz, spanyol, svéd, német, francia, amerikai, szaúdi, thaiföldi, ghánai, chilei, karibi, ausztrál és még ki tudja milyen ismerőseink és büszkén mondhatom barátaink is.

Rengeteg utálatos tulajdonságuk van a London méretű megapoliszoknak (sokkal élhetőbb egy Budapest méretű város), de ha valamit nagyon megszerettem itt, akkor az az elképesztő palettája az embereknek, akikbe belebotlunk az évek során.

Egészen más Lonely Planet könyvet olvasva és Travel Channel-t nézve tanulni a világról és elutazni is utazni oda és beszélgetni egy helybélivel. És egészen más beszélni egy helybélivel és ténylegesen ismerni valakit egy adott országból és a barátodnak tudni, hagyni, hogy megnyíljon és olyan kényes vagy meghitt politikai, történelmi és kulturális ügyekről beszéljen, amikről másképp szinte sose hallana az ember.

Persze egy mérés nem mérés és attól, hogy ismerek egy chilei-t és beszélgettünk 10 órát még nem leszek Chile szakértő. Ahogy attól, hogy ismerek 5–6 görögöt még nem tudnék Wikipedia szócikket írni Görögországról.

De jóval többet tudok ezekről a helyekről, népekről és kultúrákról mint mielőtt megismertem ezeket az embereket, és ami még fontosabb, hogy ezek kapcsolatok nagyobbra fújták a lufimat. A nagyobb lufiról meg tudjuk, hogy hova vezet.

A legérdekesebb mindebben az volt számomra, hogy minél több, teljesen más háttérrel rendelkező embert ismertem meg annál tisztábban láttam, hogy alapvetően szinte mindannyian ugyanarra vágyunk.

Egy szabad országban szeretnénk élni, békében, ahol közösen, demokratikusan rendelkezünk a sorsunkról, mi választjuk az elszámoltatható vezetőinket, és transzparens erős intézmények vigyázzák és szolgálják az állampolgárokat.

Az emberek elsöprő többsége egy fair társadalomban szeretne élni, ahol az így vagy úgy perifériára sodródottak hóna alá nyúl az állam és esélyt biztosít számukra, legyen szó oktatásról, egészségügyről vagy munkaügyről.

Mindannyian egy egészségesebb és tisztább bolygót szeretnénk hátrahagyni a gyermekeinknek, ahol kevesebb az éhínség, szenvedés és több az egyenlőség. A számos, felszíni különbségeinken túl, ezek az egyszerű, de őszinte vágyak összekötnek minket mind. Ha ilyen szemmel nézünk a világra, egy picivel kevésbé tűnnek megoldhatatlannak a problémáink.

Az elefánt ormánya

Persze, aki azt mondja, hogy a multi-kulti hibátlanul virágzik a Londonhoz hasonló városokban, az vagy hibbant, vagy hazudik. Aki élt már ilyen helyen az tudja, hogy a számtalan pozitív hozadék mellett rengeteg problémát és feszültséget is szül a különböző kultúrák együttélése. Nyilvánvaló, hogy még nagyon sokat kell tanulnunk egymásról és ez a folyamat sokáig, akár évszázadokig is eltarthat.

Bevallom, mostanában elég ijesztőnek és kilátástalannak tűnik ez a folyamat mikor a Brexitre, Trumpra, Le Penre és a szélsőjobb erősödésére gondolok. Az alábbi elefántra hasonlító ábra talán segíthet megmagyarázni ezeket az első ránézésre semmilyen összefüggést nem mutató eseményeket. Azt ábrázolja, hogyan változott a reálértéken vett jövedelme (függőleges tengely) a különböző társadalmi rétegeknek (vízszintes tengely) az elmúlt húsz évben.

Az ábra jobb része (az ormány csúcsa) azt mutatja, hogy a felső 1%, tehát a bolygó leggazdagabbjai 60%-al növelték a vagyonukat. Az igen! Jó nekik. A baloldalon (elefánt teste) azt látjuk, hogy a bolygó legszegényebbjei szépen gazdagodtak (persze mindig könnyebb egyről kettőre jutni, mint 50-ről 100-ra). Ezt többek közt, az ENSZ millenniumi fejlesztési céljainak határidő előtti elérése is szépen alátámasztja.

Persze nem dőlhetünk hátra, bőven van még mit tenni, de azért ez egy elképesztő sikertörténete a 20. és korai 21. századnak.

Az igazi probléma az ormánnyal, a vízszintes tengely 75% és 85% közti szakaszával van. Ezek a gazdag országok középosztályai. Annak is gerincét alkotó alsó középosztály.

Ahogy látjuk, az elmúlt 20 év nekik nem volt túl rózsás. Néhol nem hogy nem léptek előre, de egyenesen szegényebbek lettek, mint 20 éve voltak. Ez teljesen érthetően, erős feszültséget és társadalmi elégedetlenséget szül, főleg a felső 1% rongyrázását, irreális bónuszait és a 2008-as válság utáni felelősségre vonás teljes elmaradását látva. Ehhez jön hozzá a keletről érkező menekült áradat, ami olcsó munkaerőként megint csak az alsó és alsó középosztályt fogja leginkább veszélyeztetni.

Érthető tehát az feszült ellenállás és úgy gondolom, hogy a nyugati társadalmak egyik legnagyobb politikai feladata a egyenlőtlenségek csökkentése kell hogy legyen az elkövetkező évtizedekben. De fontos hangsúlyozni, hogy nincs nagyon alternatívája az egyre szorosabbra szőtt globális világgazdaságnak.

Ha szerinted van, akkor javaslom, nézd meg, hány ezer alkatrészből és milyen elképesztően bonyolult beszállítói láncon keresztül állt össze az a telefon vagy számítógép amin most ezt a cikket olvasod.

Nekem úgy tűnik, hogy olyan szintű egymásrautaltságot és összefonódást ért el a globális gazdaság, hogy egyszerűen nem tudunk előre lépni, fejleszteni, gyártani, csak ha együttműködünk.

Ami viszont sokkal fontosabb a telefonoknál és laptoknál, az például a globális felmelegedés vagy az antibiotikum rezisztencia, amik simán ki tudnak minket pusztítani akár 100 éven belül, és amiket egyáltalán nem érdekel, hogy milyen határok, meg kulturális különbségek vannak köztünk.

Mindent összevetve tehát egész pontosan látható, hogy a fajunk fejlődése és túlélése szempontjából létfontosságú a globalizált, szorosan integrált gazdasági és kormányzati kooperáció. Ez elkerülhetetlenül munkaerő vándorlással és kultúrák keveredésével jár.

Így a londoni olvasztótégelyben eltöltött évek után, nekem úgy tűnik, hogy nem csak pozitív és lélekmelengető élmény megismerni máshonnan származó embereket, de muszáj is így tennünk és nyitottnak maradnunk egymásra, mert a problémáink közösek, és egy hajóba zárnak minket.

Mindennek ára van

Az elmúlt öt évben mindkét nagymamám és több rokonunk elment. Szerencsére mind szép kort éltek meg és nem szenvedtek sokat. Ettől még borzasztó szívszorító temetésekre hazaröpködni és szembesülni az idő visszafordíthatatlan múlásával és azzal, hogy összesen egy vagy két napod van együtt gyászolni a családoddal.

Szinte kivétel nélkül minden egyes barátunk Magyarországon maradt és él, így a kiköltözés előtti heti rendszerességű sörözések, összejövetelek, moziba-parkba-kirándulni járások lecsökkentek évi 3–4 alkalomra. Az igazán jó barátságok persze kibírják ezt, de kétségkívül megsínylik.

Fájón, de megtanulod elfogadni, hogy mivel nem vagy már része a társaságnak így ritkábban érdeklődnek felőled, vagy ha beszéltek is Skype-on az szinte semennyire sem képes helyettesíteni a valódi együttlétet.

Ugyanezt éled át a családoddal is. Gyerekek születnek és cseperednek fel, házasságok köttetnek, hétvégi ebédek és programok telnek el nélküled, és csak a Facebookról látod, hogy épp megint miből maradtál ki.

Nem mondom, hogy elviselhetetlen vagy kibírhatatlan ez a helyzet, de szerintem túl keveset beszélünk Magyarországon arról, hogy milyen elképesztő pszichés terhelést jelent kivándorolni egy teljesen új kultúrába, ahol legtöbbször senkid nincs és sokszor senki vagy.

A külföldön élők általában nem is nagyon mernek erről panaszkodni az otthoniaknak, hiszen magas a fizetés, minden szép és jó, nem szeretnének visszatetszést kiváltani a nyavalygással. Ettől a hosszan tartó lefojtástól viszont egy idő után egy kicsit megkeményedik az ember.

Számomra, az egyedüli pozitív hozománya ennek az volt, hogy ráeszméltem, ha csinálok valamit, akkor azt jobb, ha 110%-osan teszem, mert minden perc, amit itt töltök, azt nem a családommal és barátaimmal töltöm otthon. Ebből fakadóan (legtöbbször) nincs henyélés meg mellébeszélés. Munka van. Bizonyára vannak hosszútávon lelkileg kevésbé megterhelő módjai az ön-motivációnak, de az biztos, hogy ez elég hatásos.

Öt éve és egy napja

Az azt megelőző nap, hogy felültem arra a bizonyos repülőre öt évvel ezelőtt, egy esküvőn voltunk. Ez volt nekem az utolsó magyarországi élményem. Bár világ életemben élveztem a szüleim támogatását a külföldi tanulásommal kapcsolatban, emlékszem, anyukám nagyon elérzékenyült aznap este.

Szomorúan bevallotta, hogy nem attól tart, hogy nem térek soha vissza, hanem, hogy annyira megváltozom, hogy már nem fogjuk egymást megérteni. Én váltig állítottam, hogy ez butaság, és hogy ez elképzelhetetlen.

Ahogy az lenni szokott, egyikünknek sem lett igaza és végül valahol a két véglet között kötöttünk ki. Kétségtelenül változtam (ahogy változott anyukám is) és talán pár dologban már máshogy látjuk a világot. Őszintén szólva furcsa lenne, ha egy 29 és egy 58 éves ember mindenben egyetértene, úgy hogy talán jól is van ez így…

De természetesen mint olyan sokszor, most is jó volt anyukám megérzése. Minden és mindenki változik körülöttünk örökösen és egyfolytában. Hazudik (de legalább is füllent) aki azt mondja, hogy ez nem ijesztő. A szeretteinken és barátainkon túl, nekem az tud mostanában irányt mutatni ebben a kavalkádban, hogy megpróbálok minden nap valami újat tanulni, kíváncsi és nyitott maradni másokra és kitartóan dolgozni a céljaimért.

Ha esetleg időnként még boldog is leszek mindettől az csak hab a tortán.”

Akit érdekel Dani írása, esetleg további posztjai, az ide kattintson.

HÍRMONDÓ

Orbán: „az Európai Unió mellett fogok érvelni”

A magyar kormányfő mindezt Kötcsén, a Polgári Piknik elnevezésű rendezvény előtt mondta. Orbán Viktor szerint jó, hogy Magyarország az Európai Unióhoz tartozik. Ha érdekel esetleg ennél több is, azt itt olvashatod el.

Nehezebb lehet belépni Európába

Ha már Európa és Európai Unió, alaposan megnehezítené az Európai Unió területére történő belépést az Európai Bizottság. Nem csak nehéz lesz, de fizetni is kell majd érte a harmadik országból érkezőknek. További részletek itt.

Jöjjenek a bevándorlók, mert túl sok a drogos

Egészen sajátos kifakadásra ragadtatta magát az új-zélandi miniszterelnök, amikor amellett érvelt, hogy miért lenne szükség több bevándorlóra országában. „Bevándorlókat kell beengedni, mert honfitársaim egy része lusta vagy drogos” – mondta John Key. Ha kíváncsi vagy a reakciókra is, akkor ide kattints!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!