Franciska Londonban él, ahol au pairként dolgozik egy családnál. Nap közben értelemszerűen a gyerekeket gardírozza, már amikor nincsenek iskolában – most pedig leírta, hogyan telik egy napja. Ami külön érdekes benne, hogy mivel pont akkor van napközben szabadideje, amikor mások dolgoznak, így nem könnyű társadalmi életet élni… (A fotókért köszönet.) A sorozat korábbi részeit itt találod.
„Hathúszkor csörög a telefon. Ébreszt. Csak hétkor kell igazából kelnem, de én mindig is az a típus voltam, akinek ötször szundit kell nyomni, a pánikszerű öt perces készülődés előtt. A „nomakeup” szokásom is így alakult ki.
Hétkor kivacogok a szobámból, ami a ház alsó szintjén egy viszonylag és szerencsére félreeső csücsökben található. Felmegyek a gyerekekhez az emeletre, akik valószínűleg egy órája tévéznek. A szülők pár perce indultak munkába. Gyors reggeli, majd a makulátlan iskolai uniformis, kalap, kabát, cipő.
Indulás
Az iskolák félórányi autózásra vannak otthonról. Időbe telt mire megszoktam a közlekedést a bal oldalon. A kinti első vezetés olyan volt, mint itthon az első rutin pályás óra. Hol a váltó? A biztonsági öv rossz irányba kapcsolódik. Még a kormány is rossz helyen van. Mi lesz itt? Aztán idővel ez is természetessé vált.
Szóval, az út a suliig jól telik; szól a rádió, énekeljük a buta popslágereket. Oliver magyaráz valami vicceset, vagy csak nyammog a nutellás bageljén. Még mindenki hunyorgós-szótlan álmos. Főleg én: sosem voltam pacsirta típus. Inkább bagoly. Éjszaka, de legalábbis este sokkal több hasznos energiám van.
Előbb a nagyobbat dobjuk ki az iskolában. Ő már nagyon önálló, el is várják tőle, hogy felelős legyen a saját kis életéért. Ez azt is jelenti, hogy kevesebb dolgom van vele. Kevesebb időt töltünk együtt. Nem is érzem őt közel magamhoz.
Valószínűleg ez a részéről, ha nem is tudatos döntés, de semmiképp sem véletlen: nem akar közel kerülni. Én is, mint ahogyan az elődeim egyszer „elhagyom” őket. Ez a dolgok rendje. Ő pedig elég nagy, hogy ezt már értse.
Olly-val már más a helyzet. Ő még nem ilyen rutinos versenyző. Kapcsolódik és kapaszkodik. Én pedig igyekszem biztos pont lenni az életében, amíg a része vagyok. Nagyon jó fej kissrác, jó humorral, rengeteg szeretettel.
A képlékeny jövő
Amikor mindenki a suliban, én akkor élem igazán a saját életem. Van egy-két teendőm, de azok mellett elférek én is. Szokatlan furcsa szabad óráim elszigetelnek a külvilágtól.
Nehéz így szociális életet élni, vagy új barátokra szert tenni, ha mindenki más dolgozik, amikor én bandáznék. Azért van egy-két elvetemült barátom, akik ettől nem riadtak meg és néha még rá is érnek.
Általában viszont egyedül vagyok. Ezt is meg kellett tanulni, meg kellett szeretni. Hogy kitöltsem az életem tartalommal, értékes dolgokkal pedig az időm. Blogolok, vagy bemegyek a városba, ha van miért. Kávécigi. Jóleső apróságok. Kis házimunka. Olvasás. Rajzolás. Futás. Ebéd.
Eközben jönnek a gondolatok a jövőről főként kérdések formájában. Mihez kezdek, ha vége ennek az évnek? Megyek vagy maradok? Hova költözök? Mennyi pénzért? Boldog vagyok-e? Stb.
Habár nagyjából biztos vagyok abban, hogy kint maradok és stratégiám is van a hogyanokra, meg már másodállásom is a vendéglátásban, azért a jövő (ami egyre kevésbé nevezhető távolinak) elég képlékenynek és sokváltozósnak tűnik.
Délutáni programok
Aztán ránézek az órára és kapkodó pánikolásba kezdek, mivel valahogy mindig sikerül elmerülni valamiben éppen addigra, amikor már mindjárt indulni kell. Késni pedig nem szeretek. A későket sem szeretik.
Indulás a gyerekekért. A legkisebb és a legnagyobb fiú egy óra különbséggel végeznek. Ezt az órát kocsiban ülve töltöm, őrködve az alvó, iskolai izgalmaktól kimerült négyéves felett.
Ha esetleg nem dől ki, parkban játszunk. Nevetős, huncutság ez. Néha hisztizős, győzködős. Néha kedves, szeretős. A nagyfiút is összeszedjük. Irány haza – „tea time”.
Főzök. Imádok főzni, szeretik is, amiket készítek. Nagy álmom, hogy egyszer séf leszek, itt, Londonban. Közben befut a nagylány is. Őt már szinte a felnőttek közé sorolom - nagyon független, önálló és okos. Csak a kiskamasz viselkedés emlékeztet néha, hogy még csak tizenhárom.
Vacsora után minimális mennyiségű szabadidő, játékkal. Vagy házifeladat írás. Aztán különórák. Autózunk. Fél nyolckor végződik a napom, amikor Olly-t ágyba teszem. Vagyis ágyba imádkozom. Kis játék és mese. Majd „Night night” és alvás. Jó gyerek. Nagyon huncut, erős akaratú.
A komfortzóna túloldalán
A hétvégék merőben mások. Színesek, szagosak. Ekkor tapasztalom meg igazán a várost. Ekkor történnek a komfortzóna túloldalára eső dolgok. A város pezseg - mindig. Az emberek izgalmasak és kedvesek.
Mindenki megy a dolga után, nincs megállás. Ha öt percnél tovább vagy egy helyben, vagy csak arra gondolsz, milyen jó lenne kicsit ülni egy helyben, tatarozni kezdenek.
Nagy a kontraszt az itthoni es az otthoni ritmus közt. Fél évig tartott belerázódni. Addig csak kapkodtam a fejem, mint a teniszmeccseken. És álmélkodtam. Ma már otthonosan mozgok, de igyekszem nem kényelmesen. Igyekszem kívül tartani magam a komfort zónámon.
Hétvégén felkerekedek és megyek. Az összes múzeumban jártam már ötnél többször. Mostanában már gyakrabban dolgozom és töltöm azzal az időmet. Ennek van most itt az ideje. Ez az, ami meg fogja válaszolni azt a temérdek kérdésemet a közeljövőről.”
Ha szeretnétek még többet olvasni Franciskától, akkor irány a blogja, amit itt érhettek el.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek