Az elmúlt napokban sok helyütt lehetett hallani a kérdést: miért éppen Párizs? Azaz miért éppen a francia fővárosban támadtak a terroristák, idén ráadásul már nem először. Közben a BBC-ben több betelefonáló is arról beszélt személyes tapasztalat alapján, hogy Párizs már régen nem az a romantikus város, amiként bennünk él, és messze nem olyan befogadó hely, mint mondjuk London. A mai tehát amolyan vitaindító poszt, kíváncsi lennék, mit gondoltok Londonról és Párizsról ebből a szempontból.

Péntek este és éjszaka az utóbbi évtizedek legsúlyosabb terrortámadás-sorozata rázta meg nem csak Párizst (ahol a támadások történtek), de egész Európát. Az események következményeit szerintem ma még senki sem látja igazán, de őszintén szólva sok jóra nem számíthatunk.

Nem is ezzel szeretnék igazán foglalkozni ma (aki szeretné felfrissíteni, mi történt, az ide kattintva megteheti) sokkal inkább azzal, vajon igazuk van-e azoknak, akik szerint Párizs és London az európai nagyvárosok két teljesen eltérő mintáját testesíti-e meg, magyarán: befogadóbb, a szó jó értelmében véve „multikulturálisabb” hely-e a brit főváros, mint a francia?

Mivel személyes tapasztalatom Párizsról sajnos nem nagyon van, ezért Carole Cadwalladr írását hívtam segítségül a The Guardianből, aki éppen erről írt cikket, és elég érdekes megállapításokat tett vitaindítónak.

Az újságíró két látogatásból indult ki, mindkettőt a két nagyváros egy-egy olyan környékére tette, ahol korábban zavargások voltak. Párizsban a 2005-ös lázongások környékére ment, míg Londonban a 2011-es fellángolások környékén tett egy látogatást.

Összegzése röviden: a londoni modell jobban működőnek tűnik, mint a párizsi. Utóbbiban ugyan ott vannak a boulevardok, a 19. századi, jóformán érintetlen negyedek, a kávézók, az Eiffel-torony és az egész utánozhatatlan hangulata, de egy város nem a kirakatot jelenti, nem a jómódúak lakta negyedekben mutatja meg az igazi arcát, nem Chelsea-ben, St. Germainben vagy éppen Kensingtonban.

Hanem ott, ahol a szegények, a számkivetettek élnek. Carole Cadwalladr úgy fogalmaz: ha Tottenhambe hívsz egy taxit, a sofőr nem abból indul ki, hogy erőszakos bűncselekmény áldozata lettél, miként az vele történt pár napja Clichy-sous-Bois-ban.

„Minden rendben önnel? Maradjon, ahol van, ne mozduljon!” – mondta neki a taxis, aki aztán ötpercenként felhívta, hogy él-e még. „Ez nem normális ám, külföldiek nem járnak ilyen helyekre” – magyarázta az újságírónak, amikor megérkezett.

Infrastruktúra és politika

Clichy-sous-Bois ugyanis az a negyed, ahol két tinédzser életét vesztette 2005-ben egy rendőrségi beavatkozás során, és amiből kirobbant az utóbbi évtizedek talán legsúlyosabb zavargása, melynek során 3000 embert vettek őrizetbe és összesen 9000 autót rongáltak meg.

„Tíz évvel később nem sok minden változott. A munkanélküliség 20 százalék körül mozog, építettek egy hatalmas új rendőrségi épületet, de infrastruktúra nem nagyon van. Még odajutni sem olyan egyszerű, nincs vasútállomás, autópálya, a 15 kilométerre lévő Clichyből odajutni a hétköznapi forgalomban majdnem annyi idő volt, mint a London-Párizs út” – írja Carole Cadwalladr.

A negyed lakóinak többsége szegény, fekete, arab. A fehérek aránya körülbelül fél (!) százalék, magyarán egy gettóról beszélünk és nem is úgy tűnik, mintha a francia főváros vezetése ezen olyan nagyon változtatni szeretne.

A Csatorna túloldalán ellenpéldaként, Tottenhamet hozza, ami ehhez képest egy integrációs Paradicsomnak tűnik. Noha az elmúlt évtizedek két nagy lázadása is onnan indult (1985-ben és 2011-ben), a városrész metróval könnyen elérhető, a főutcán üzletek sorakoznak, persze nem elegáns boltok, de legalább vannak. Miközben Clichy-sous-Boisban tulajdonképpen nincs is főutca.

Persze nem csak a főutca és az infrastruktúra számít, hanem a politika is, és London a jelek szerint ebben is jobban teljesít (legalábbis Carole Cadwalladr szerint), mást ne mondjunk, miközben a francia nemzetgyűlésben összesen 9 nem fehér képviselő van, addig Londonban a Munkáspárt például egy pakisztáni buszsofőr fiát, Sadiq Khant indítja a polgármesteri posztért.

Clichy-sous-Bois után Párizs központja olyan, mintha egy Patyomkin-falu lenne, más kérdés, hogy Londonban pedig olyan irtózatos összegeket kell kifizetni az ingatlanokért, amit egyre kevesebben engedhetnek meg maguknak.

Nem arról van szó persze, mintha a brit fővárosban nem lennének olyan utcák, városrészek, amelyekbe bárki szívesen betévedne, ami egyformán biztonságos lenne mindenki számára, de a szegregáció talán kevésbé egyértelmű és érezhető, mint Párizsban (cáfoljatok meg természetesen, ha másként gondoljátok).

Ezzel együtt is érdemes elgondolkozni azon, vajon miért tesznek meg mindent a már Calaisban tartózkodó menekültek, hogy bejussanak az Egyesült Királyság területére…?

A 93-mas körzet

De térjünk vissza egy kicsit Párizsba, és próbáljuk megvizsgálni, hogyan is épül fel a francia főváros szociológiai szempontból – remélem, a végére azért világosabban látunk majd.

A város peremkerületeire van egy kifejezés, a banlieues, ami az évek folyamán nem kicsit lett pejoratív, elsősorban a bevándorlók lakta, lepusztult környékeket értik alatta.

A banlieue-kön belül vannak a cité-k, ezek a hatalmas lakóépületek, amelyek a második világháborút követő évtizedekben épültek, és mára régen nem a munkásoknak adnak otthont (miként azt anno kissé talán utópisztikusan elképzelték), hanem a szegénység és a társadalmi kirekesztettség melegágyai lettek.

A kirekesztettség érzése ezeken a környékeken annyira erős (és a francia többségi társadalom olyan szinten nem foglalkozott vele hosszú évtizedekig), hogy mára a szélsőségek (így a dzsihád) egyik legerősebb táplálója lett.

A New Yorker című amerikai lapban még a nyáron jelent meg egy írás, aminek szerzője, George Packer a 39 éves Ben Ahmed történetét hozta fel példának, aki a lakosok és a helyi önkormányzat között dolgozik egyfajta összekötőként a Párizs északkeleti részén fekvő Bondyban, amit a köznyelv csak a 93-mas körzetnek hív.

Ben Ahmed tinédzser éveit az egyik legdurvább külvárosban, Bobignyban töltötte, ezen belül is a l’Abreuvoir citében. Korábban írt egy nyílt levelet François Hollande államfőnek „Mindenki felelős, senki sem bűnös” címmel, amiben felszólalt a munkanélküliség, a diszkrimináció, és a társadalomból való kollektív kivonulás ellen.

Egy végzetes futballmeccs

Levelében azt is megírta, mikor tört el végleg valami a francia társadalomban. Az eset 2001 októberében történt egy Franciaország-Algéria labdarúgó mérkőzésen, ami az első volt a maga nemében, mióta 1962-ben kikiáltották utóbbi függetlenségét.

Az első videón azt lehet hallani, amikor a rengeteg észak-afrikai gyökerű fiatal szurkoló kifütyüli a francia himnuszt…

Majd miután a francia válogatott belőtte a negyedik gólt is, berohannak a pályára, közülük többen Bin Laden nevét skandálva (ezt írta Ben Ahmed).

A francia közvéleményben mindez hatalmas felháborodást okozott. „A probléma ott volt a szemünk előtt, de ahelyett, hogy a megfelelő kérdéseket tettük volna fel, a megbélyegzést, a másik elutasítását választottuk” – fogalmazott Ben Ahmed.

„Aznap jött létre a törés, a politikai osztály által kifejezett elutasítás érzése, amikor inkább azt kellett volna megkérdeznünk: mi nem működik, mi a gond?” – tette hozzá a jelenséget közelről ismerő férfi.

A Périphérique

Így hívják a Párizst körbevevő autópályát, ami egyfajta szimbolikus választóvonal is. A kívül rekedtek néha úgy érzik, mintha útlevél és oltási bizonyítvány kellene ahhoz, hogy bemehessenek a belső kerületekbe.

A banlieue egyik krónikása, a Bondy blog szerzője, Mehdi Meklat szerint két párhuzamos világ él egymás mellett, Párizs és a külvárosok viszonya pedig meglehetősen skizofrén.

Ide már nem jutnak el a turisták (noha a fentebb már említett Clichy-sous-Bois megpróbált némi bevételre szert tenni abból, hogy turistautakat szervezett a 2005-ös lázongások helyszínére), de a belső kerületekben élő párizsiak sem, mi több, a helyiek szerint újságírók is csak akkor járnak arra, ha valami balhéról kell tudósítani.

És ez fordítva is így van, az ehhez hasonló gettókban élőknek eszébe sem jutna beutazni a belvárosba. Noha az amerikai gettókhoz hasonlítva azért jobb az infrastruktúra, a pszichológiai távolság sokkal nagyobb mondjuk a 93-mas körzet és a Champs-Elysées között, mint Bronx és a Times Square között – mutat rá George Packer.

„Ez egy éles határvonal, ami nem csak arról szól, hogy fekete vagy arab vagy, hanem hogy rendelkezésedre állnak-e a megfelelő kapcsolatok, van-e társadalmi hálód” – mondta a Bondy blog egy másik szerzője, Badroudine Abdallah.

Akinek lakhelye valamelyik banlieue, az nem sok jóban reménykedhet, amikor munkát keres, gyakorlatilag mindenkinek van egy története az őt ért diszkriminációról.

Egyikük, a szenegáli szülőktől származó Fanta Ba még azt is megtette, hogy megváltoztatta a nevét, keresztnévként a középső nevét, a France-t használva, vezetéknevét pedig Bas-ra franciásította, de így sem járt egyelőre sikerrel. Amikor terrortámadás történik Franciaországban, mindig azért imádkozik, hogy ne arab, fekete, vagy muszlim legyen az elkövető – írja George Packer.

A végére csak annyit tennék hozzá, hogy a pénteken Franciaországban történteket semmi sem menti és magyarázza, az elkövetőknek bűnhődniük kell – ugyanakkor a teljes képhez alighanem a fent leírtak is hozzátartoznak, és alighanem sok még a tennivaló ahhoz, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő.

A képekről

A posztban látható képeket egy spanyol fotós, Arnau Bach készítette a 93-mas körzet fiataljairól Suburbia (azaz Külvárosok) című projektje számára. A 2005-ös lázongások nyomán döntött úgy, hogy megpróbál a dolgok mélyére hatolni, ezért 2006 és 2012 között hosszú időszakokat töltött el a környéken, majd idén márciusban tért vissza megint.

Fotóival megpróbálta megragadni a külvárosi lét keménységét és élettel teliségét, olyan képet próbálva festeni, amit a kívülállók nem nagyon láthatnak.

(Fotók: arnaubach.es)

A moderálási alapelveket itt találod.