Nem kétséges, hogy a gondos tervezés mellett az sem baj, ha a szerencsével sem áll hadilábon az ember a határátkelés során – legalábbis Gabriella mai írásából ez is kiderült. Elsőre nem járt sikerrel, aztán Svájc már a jelek szerint bejött, több kisebb-nagyobb csodával tarkítva. (A képekért köszönet a szerzőnek.)
„Szeretem Magyarországot! Nem panaszkodom mindenem megvolt otthon. Tanultam, dolgoztam, fenn tudtam magam tartani, 25 évesen. De valahogy mindig bennem volt az érzés: ez nem az én helyem.
Az első nem sikerült
A családi kötődés nagyon erős nálunk, úgyhogy az érzésem kissé ellenkezett a lelkemmel. Az első próbálkozásom 2012 nyarán Franciaország volt, pontosabban egy folyami hajó.
Szinte csak magyarok dolgoztak rajta, egy idő után emberileg elég lett, bezárkóztam, összetörtem és az érzés csak növekedett, hogy ez sem megy nekem?! Mit akarok én?
Visszatérve a biztonságosnak hitt világomba egyre inkább bekebelezett az otthon oly jól ismert mókuskerék effektus. Munka, munka, munka. És hova jutok? Külön lakás, külön élet, egyáltalán: élet? Hol?
Senkihez, semmihez nem volt türelmem.
Később lett egy párom, Németországban dolgozott, hazajárósként. Egyszer csak jött egy hirtelen fuvallat számára, menjünk Svájcba! Együtt. Persze jöttek a kifogások és az ismerősök: az nem fog menni, utálom a német nyelvet, tudod milyen nehéz oda bejutni?, stb.
Műkörmösként dolgoztam már majd 5 éve, főiskola mellett kezdtem el, mivelhogy kellett. Elkezdtünk munkát keresni, de féltem, hogy mi lesz? Elfogadnak? Jó vagyok én oda?
Csodák sora
Egy véletlennek (és egy igen segítőkész ismerős közbenjárásának) köszönhetően mehettem próbamunkára, aztán próba 2 hétre októberben. Tavaly november óta 100%-ban dolgozom. Ez volt az első csoda.
A második a munkavállalásival kapcsolatos, hiszen a kérvények kapcsán gyakran hallani, hogy elsőre jó, ha 1 éveset kap az ember, ha kap egyáltalán – én viszont elsőre megkaptam az ötéveset!
El sem akartam hinni, a párom sem. Valahol itt kezdődtek köztünk a problémák, aminek a végére aztán egyedül folytathattam tovább a kinti életem.
És most?
Lassan egy év után egyedül élek egy 2 szobás lakásban, és már szeretem a német nyelvet (!), a tájat, ezt a végtelen optimizmust. Aztán a harmadik csoda is megtörtént, 4 hónap után vettem egy autót.
Minden sínen
Nagyon hiányzik a család, a kiskutyám, de minden sínen van, úgy érzem. Amennyire féltem, annyira boldog vagyok, hogy meg mertem lépni! Nem egyszerű lelkileg, hullámvölgyek jönnek-mennek, viszont mindenkit csak biztatni tudok, ha teheti, induljon meg.
Persze ilyenkor gyakran jön a kifogás, hogy nincs hozzá pénz, nyelvtudás, stb. Nekem sem volt! Az első két hónap kuporgatósan ment, de aztán minden rendeződik! A nyelvet pedig meg lehet szokni, tanulni kell, próbálni beilleszkedni, akkor elfogadják az embert. Csak akarni kell!
Most nem mennék haza, nem tudom elképzelni, inkább idővel a családom is kifele orientálnám, és ha jól érzem, ők sem zárkóznak el! Ha sikerül, ha nem, mindenből tanulunk és többek leszünk emberileg.
Életemben nem gondoltam, hogy ezt én írom, gondolom, de így van! Kinyíltam, boldog vagyok és kezdem elhinni, hogy vannak szerethető, élhető helyek ebben a világban!”
A moderálási alapelveket itt találod. Svájcról további posztokat, híreket, cikkeket itt olvashatsz.
Utolsó kommentek