Örülök a mai írásnak, hiszen egy fontos, mégis talán ritkábban látott szempontból közelíti meg a Magyarország és én témát – ez pedig a határon túl élő magyarság nézőszögéből. Gyöngyi írása nemcsak megközelítésében más, mint a legtöbb eddigi poszt, hanem stílusában is.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet. 

A szoborcsoportot aligha kell bemutatni... (fotó: flickr.com / rozsagab)

„Csak olvasta és olvasta a cikkeket, melyekben érzelmek sokasága sorakozott vegyesen. Elkeseredés, düh, bánat, kilátástalanság, szeretet, öröm, emlékek a gyermekkorból és a felnőttkorból, büszkeség, gondtalan mosoly, fájó sebek, homályos képek és tisztán kirajzolódó jelenetek, gyermekek odaadása, kollégák megbecsülő tekintete, tanítványok lelkesedése, köszönete, mindent romba döntő értesítés, flegma közöny, az elmúlt évek összegzése, aprópénz számolgatás a hó végén, csekkek rendezgetése, vágyódás más tájakra, visszahúzó erő, röghöz kötő erő, vágy és honvágy. Mind - mind ott elevenedett meg a szeme előtt a betűk rengetegéből kinyúlva, beszippantva őt is közéjük.

Ezen érzések nagy részét ő is megélte már, és mintha egy filmet indítottak volna el hirtelen a szeme előtt. Egy filmet, melyet egy hozzá nem értő filmrendező vagy szerkesztő rakott volna össze. A jelenetek össze-vissza követték egymást. Néha a saját emlékei, néha mások emlékei elevenedtek meg a képzeletbeli képernyőn. 

***

Látta a tanárnőt, aki sok-sok évi tanítás után, eldobva és elhasználva érezte magát. Aki minden idegszálával kapaszkodna, maradna, de mégis elindul egy jobb, megbecsült élet felé az idegenbe. Aki már nem akar a hivatásának élni, mert úgysem éri meg. Évtizedek tanítása után, nem fürödhet tanítványai jóleső hálájában, mert ebből ő és a családja nem élhet meg. Száz meg száz gyermekét elengedi, mert most csak a saját véreit tartja szem előtt és saját magát. Ez olyan nagy bűn?

Hát nem. Megtette, amit a szíve diktált. Fáj a seb, nagyon fáj, de főleg azért, mert nem így kellet volna ennek történnie. Ez az ország nem kellett volna, hogy elengedje. Szeretettel, megbecsüléssel és pihentető, boldog nyugdíjas évekkel kellett volna megajándékoznia. Nem így történt. Meghozta élete nehéz döntését és elindult. 

***

Ha menni kell, hát menni kell! Ha szülei ezt mondják, kicsoda ő, hogy ellentmondjon nekik? Nem erre nevelték. Néhány hónappal ezelőtt, mikor erről szó volt, még hevesen tiltakozott, hogy bizony ő nem megy Magyarországra. Nem hagy itt mindent, rokonokat, barátokat, a szobáját, az eddigi életét, ami ugyan nem sok, csak 17 év, de ez itt a gyermekkora. Na és persze őrá ne mondja azt senki, hogy román. Mennyi ilyet hallott, hogy odakint ezt mondták az erdélyi magyarokra. Sokan ezért jöttek vissza. Nem bírták érzelmileg.

Most viszont látta szülei szomorú szemeit, és nem mert ellenkezni. Nem mondhatott nemet! Nem is tudta elképzeli, hogy nélkülük éljen, de azt sem, hogy máshol éljen. Kegyetlen a sors, hogy ilyen döntést kell hozni, már ilyen fiatalon. Mi lesz akkor később, ha felnő? A szülei, hogy dönthettek így? Miért? De azért tudta, látta rajtuk, hogy hosszas vívódás és sok-sok álmatlan éjszaka van ebben a döntésben. Éppen ezért, vagy ezért is, nem mondhatott nemet.

***

Megérkezett az új hazájába. Vagy csak új lakóhelye lesz ez az ország, ez a város? Lehet neki új hazája? Hiszen neki van már egy. Most hagyta ott. De azért az még nem szűnt meg létezni. Ott maradt fizikailag is. Visszamegy valaha? Meg tudja majd szokni, hogy itt más a kultúra, mások az emberek, más a nyelv? Be fog tudni illeszkedni? Otthonra talál?

Számtalan kérdés cikázott a fejében, amikor elővette a kulcsot és belépett a lakásba, ahol többedmagával fog ezután élni. Lakótársai lengyelek, románok, törökök és két magyar is. Ők segítettek neki az ügyintézésben. Munkája már van. Holnap fog kezdeni.

Ma még kipakol a szobában, ami egyelőre kicsiny kis otthona lesz. De nem sokáig. Lesz saját lakása nemsokára. Munkája van, majd félretesz belőle, amennyit csak bír. Haza is fog küldeni belőle a családjának, ezért nagyon spórolósra kell vegye a mindennapjait. De megcsinálja. Ezért jött ki.

Itt könnyebben fog menni. Itt többet lehet keresni. De most nincs kedve kipakolni. Inkább elmegy sétálni, felfedezni a környéket, hiszen erre nagy szüksége lesz a mindennapokban. Nem kérdezősködhet minden sarkon a még igen gyenge angol tudásával. Zsebre vágta a kulcsait és elindult. 

***

Megkapták a kulcsokat. Beléptek a szolgálati lakásba. Az előszoba burkolata bordó fehér kockás padlólap. Szinte káprázott a szeme tőle. A konyha jobbra volt, egy keskeny hosszúkás helyiség. Fehér furnérlemezből készült konyhabútorral, egy picike asztal két székkel.

A lány megállt az egyik szobaajtóban a küszöbön. Onnan nézett befelé a szobába és valami megfoghatatlan fájdalom és keserűség lett úrrá rajta. A szoba padlója kopott parketta, aminek már az eredeti színét sem lehetett még csak kitalálni sem, az ablakkeretről pergett a fehér olajfesték. A falak fehérre meszelve, csupaszon meredtek vissza rá. De a legszörnyűbb, a legborzasztóbb ott trónolt, sőt terpeszkedett a szoba közepén. Egy fehérre festett, nyikorgó fém kórházi ágy, az agyonkopott kifeküdt matracával.

Mit keresek én itt? Mit vétettem? Soha senkinek nem ártottam. Ezt érdemlem?

Eszébe villant az otthoni kellemes kis szobája, ami közös volt a húgával. A könyvekkel teli polcok, amit a magyarországi ismerősöktől kaptak, mert otthon nem lehetett csak román nyelvű könyveket venni a boltban. Pedig hasonlóan édesanyjához, imádott olvasni. Látva ezt a sivár szobát, összeszorult a szíve, és könnyek gyűltek a szemébe.

Mi lesz itt velük? Lehet még boldog gyermek?

***

Boldog gyermek már nem lett. Hirtelen felnőtt. A kelleténél talán gyorsabban. Boldog felnőtt és boldog családanya viszont igen.

Sok megpróbáltatással a háta mögött, de boldog. Igaz, lehetne boldogabb és könnyebb az élete, ha Magyarországon a politikai elit és a bürokrácia a kis emberek jólétére koncentrálna. Viszont nem menne tovább, más országba, az biztos. Elég volt egyszer.

Nem volt könnyű beilleszkedni még így sem, hogy magyarok közé jött magyarként. Egy nyelvet beszéltek, de mégsem. Az első években, ha megszólalt azonnal rákérdeztek: Te erdélyi vagy? Nem értette, miből gondolják ezt, hiszen ő is ugyanúgy beszél, mint bármelyik másik magyar. Később észrevétlenül eltűnt a beszédéből az árulkodó hanglejtés.

Elfogadta a helyzetet. Nem jutott minden egyes levélmozgásról eszébe a régi élete, de még mindig megrázkódott, és a hideg futkosott a hátán, ha néha olyan helyzetbe került, amiről az otthoni emlékek tolultak elő.

Nem kesergett tovább. Körbenézett és már látta a szépet, a jót is.

Jó érzés volt, hogy nem kellett sorba állni a boltok előtt, és mindent lehetett kapni, ami szemnek - szájnak ingere.

Élvezte, hogy annyi fehér kenyeret ehet, amennyi belefér. Vajkrémmel! Ez aztán a nagy szó. Imádta. Nem is kellett rá neki szalámi vagy felvágott sem. Nem is ismerte a felvágottat.

Itt csokoládét is lehetett kapni. Táblás csokoládét! Azelőtt ilyet csak karácsonykor ehettek. A szülei a gyárban kaptak csomagot karácsonyra. Csak abban volt egy-egy tábla lengyel csoki. És narancsot is csak akkor kaptak. Ilyesmit egész évben nem lehetett kapni. Itt meg van bármelyik boltban.

Rengeteg bolt van, tele minden jóval. Van banán meg Túró Rudi. Ezeket nem szerette, de már találkozott velük, mikor itt nyaraltak a magyarországi ismerősöknél.

Itt végre farmernadrágja is van. Milyen kevéssel is beéri az ember.

Itt van rendes buszjárat.

Itt mindenhol magyarul beszéltek körülötte és vele, még a hivatalokban és a boltokban is. Nagyon jó érzés volt.

Annyi magyar nyelvű könyvet vehet, amennyit csak akar. Nem csak a könyvtárból kölcsönözheti ki őket. Minden fizetéséből legalább egy könyvet vett, de inkább a többes szám illik ide.

Az első év érzelmi gyötrelmei után, egyenesbe került. Szülei munkájának gyümölcse hamar beérett, újra lett saját lakásuk, saját szobája, igaz ismét közös a húgával. Iskolába járhatott, épp olyanba, amilyenbe mindig is szeretett volna. A vágyott munkahely is meglett. Együtt a család felépítette az új életüket. Ő is dolgozott és iskolába is járt ugyanakkor.

Megtalálta élete párját is és gyönyörű családja lett.

***

Milyen gyönyörű itt minden! Milyen szépen nyírt pázsit és milyen gyönyörű virágos és TISZTA közterek. Csak ámult és bámult. Ilyet otthon ritkán látni. Igaz, ha nagymamájához hétvégéken leugrottak vidékre, ott azért látott ilyesmit.

A falusi házak előkertjében illatosan és szépen rendezett virágoskertek tarkították a tájat. A friss levegőt harapni lehetett. Ott az emberek is többet mosolyogtak. Igaz, inkább az idősebbek, mert fiatalokat nem nagyon lehetett látni. Azok a városban dolgoztak egész nap, vagy ki sem költöztek vidékre, mert ott nem volt munkalehetőség. A nagyvárosban viszont csak az elszürkült közönyös arcokat és a rohanó embereket látni. De nem akart most az otthoni dolgokra emlékezni.

Most a jelent, az eléje táruló szépséget akarta befogadni. Ez a város egy csoda. Mosolyognak az emberek, nincs a nagy rohanás, mindenki igyekszik a dolgára, de nem idegbeteg módjára. Az ablakokban szinte földig érő virágesők pompáznak. Ragyog a nap. Az utcákon hűsítő szökőkutak csábítják a járókelőket egy kis frissítő vízpermetre. Ez egy álom. Nem is valóság.

Valószínű, hogy ő már nem megy haza. Itt ki tudja nyitni a mosolygósabb énjét. Itt nem törik le vágyait, ambícióit. Itt majd segítik a kiteljesedésben. Ez az ország más, mint Magyarország.

***

- Szeretek, nagyon szeretek itt élni. Itt jó munkahelyem van, és neked is. Itt derűsebb és élhetőbb az élet. Itt megbecsülik a munkánkat, bár hallottam a múltkor, hogy az új főnök megkérdezte milyen nemzetiségű vagyok. Nem tudom mit akart ezzel, de nem is érdekel. Eddig nem panaszkodhattam a bánásmódra. Befogadtak a kollégák. Tudták bármit rám bízhatnak. De most valahogy nagyon úrrá lett rajtam a honvágy! Te nem érzed?

- De, én is érzem néha. Viszont az is eszembe jut, hogy otthon nem kaptam munkát egy év után sem. Pedig millió önéletrajzot küldtem el, és sok interjún a legjobbnak bizonyultam, mégsem engem vettek fel. Nem akarom átélni megint azt a kilátástalanságot, hogy nem tudom eltartani a családomat. Azt nem tudnám elviselni. Szívem, itt a gyerekeknek is mindent meg tudunk adni. Otthon nem hiszem, hogy bármikor is el tudnánk vinni teniszedzésre, vagy minden hétvégén kirándulni. Tudod jól, hogy amíg otthon laktunk, egyszer sem voltunk nyaralni. Mióta itt élünk, már háromszor voltunk a tengernél. Hogy élvezték a közös nyaralást a gyerekek!

- Igen. Tudom. De néha úgy érzem, hogy felrobban a fejem. Csak mi egymás között beszélünk magyarul. A múlt héten már a lányunk véletlenül angolul szólt hozzám is. És észre sem vette. Azt hittem mentem elájulok, úgy belehasított a szívembe. Hogyan tartjuk meg így a magyarságunkat? Már túl régen lakunk itt! Vissza kellene menni!

- Nem tehetjük. A gyerekeink jövője a tét. Mit fognak ott kezdeni?

- A szinte anyanyelvi angoltudásukkal? Hát, amit csak akarnak.

- Gondolod te. Az még nem elég hozzá.

- Pedig a nagyszülők is nagyon várják, hogy visszamenjünk, hogy többször lássák az unokákat és bennünket is.

- Nagyon jól tudod, ha visszamennénk Magyarországra, akkor sem látnák többet őket. Úgysem falura költöznénk ki. Akkor sem lenne több időnk kijárni hozzájuk. Csak egy országban élnénk, de nem egymás közelében. Úgy indultunk el, nem biztos, hogy visszamegyünk. Nekem már nem elég az, amit ott kaphatok. Én már nem tudok lemondani az itteni kényelemről, a lehetőségekről, az itteni pozitív mentalitásról. Én nem akarom nézni a magyarok savanyú ábrázatát nap mint nap. A gyerekeknek sem tudnánk biztos jövőt előteremteni.

- Majd előteremtik maguknak. Nem minden magyar savanyú ábrázatú. A múlt hónapban, amikor otthon voltunk nem láttad, hogy Andráséknak milyen szép üzletük van? Az emberek elégedetten járnak hozzájuk. Kedves, mosolygós kiszolgálást, mindig friss árut, és megértő figyelmet kapnak, ha belépnek az üzletbe. Andrásé az árubeszerzés, Anikóé a vevők és a reklámozás, a tervezés. Igazi üzletasszony lett belőle.

- Persze vannak ügyesek, kreatív emberek. De hány órát is dolgoznak érte? Voltak nyaralni valaha is?

- Mi is nagyon sokat dolgozunk.

- De meg is kapuk mindent, amit csak akarunk. Én erről már nem tudok lemondani.

***

Ő élt ettől rosszabb helyzetben is. Ott is boldog volt. Most már itt is az.

Az évek múlásával, itt is rosszabb lett a helyzet. Látja ő ezeket is. Látja az egészségügy kilátástalan helyzetét, amiben az ápolók és az orvosok, műszerek nélkül minden erőfeszítésükkel életet próbálnak menteni.

Nem ítéli el azokat, akik ezt nem bírják feldolgozni és inkább elmennek. Nem is érti, a kormány miért nem minden forrását az egészségügy rendbetételére fordítja. Hát nem kell ennek az országnak a dolgos kéz? Nem kellene egészségben tartania azokat, akik akarnak, és még tudnak dolgozni?

Felfoghatatlan ez az állapot. Hónapokkal később kapni időpontot egy vizsgálatra, és ha eljött az idő, mégsem lehet elvégezni a vizsgálatot, mert elromlott a gép. Be kell vinni a saját gyógyszeredet, pizsamádat, evőeszközödet, tisztálkodási szeredet, ha kórházba kerülsz.

Ha bármilyen hivatalos dolgot kell elintézni, az is egy külön tortúra. Csodálkozunk az elfásult arcokon? Sok-sok okuk van erre.

De akkor is keressük a jó dolgokat, ha aprók is. Keressük a társaságát azoknak az embereknek, akik bíznak, akik tesznek érte, hogy jobb legyen.

Ő is értékeli, ami van. Érzi a hiányt is. De más országban is mindig lenne, ami hiányzik. Lehet, hogy jobb munkahelyen, több pénzért dolgozhatna, jómódban élhetne más országban. De idegen kultúrában, idegen nyelven beszélne. Mindig átgondolná, mielőtt valamit kimond, hogy az helyes-e úgy. Bár ez egy idő után biztosan megváltozna. Automatikusan menne. Akkor viszont a magyar nyelv, az anyanyelve kopna meg. Főleg, ha nem lennének a közelében magyarok.

Viszont azt mondják, álmodni mindig az anyanyelvünkön álmodunk. Ki tudja?

Most is álmodik? De nem.

Csak elmerengett a kiköltöző és visszaköltöző magyarok véleményét, érzéseit olvasva. Ő is elhagyta szülőföldjét, de nem Magyarországról ment el, és nem Magyarországra jött vissza, hanem Magyarországra jött.

Ő egy Magyarországra jött magyar.

Pont ezért benne is örökké kettős érzés kavarog, és az ilyen írások újra előhozzák az emlékeket, az érzéseket.

Ilyenkor ő is mindig mérleget készít a hátrányokról és a pozitívumokról. Neki mindig Magyarország felé billen a mérleg nyelve.

Talán, mert úgy érzi: „Ott az otthonod, ahol a családod!”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.