Tulajdonképpen amikor Rózamami a Magyarország és én pályázatra érkezett írását olvastam, akkor döbbentem rá igazán, hogy milyen sok idő eltelt a blog indulása óta (lassan 4 év), és ami ennél jóval fontosabb, milyen sok minden változott ennyi idő alatt. Megváltoztak például az emberek, elmúltak keserűségek, és lassan egyre inkább észlelhető a határátkelők két „generációja”: akik már évek óta elmentek, és akik pár hónapja költöztek külföldre. Ez nem csak időbeli, hanem gondolkodásbeli különbség is, hiszen másképp látják és ítélik meg Magyarországot is. Mindennek egyik nagyszerű példája Rózamami írása.
Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.
Akkor elegem volt mindenből. Az országból, a körülöttem lévő emberekből.
Gondolkoztam sokat. Lehet, hogy csak nekünk nem volt szerencsénk? Lehet, hogy mi is elszúrtunk sok mindent? Lehet. Biztos.
Az is igaz viszont, hogy a közöny és a hozzánk való (v)iszony a hivatalokban, bankban, végrehajtónál, kórházakban is rátett még erre a lapátra. Olyan érzés volt ez nekem, mint amikor az amúgy is földön levő emberbe még belerúgnak kettőt... aztán átgázol rajta egy lovaskocsi... végül négyfelé vágják és kiszögezik a falusi kultúrház négy sarkára.
Amikor eljöttünk dühös voltam, csalódott, dacos, de ezzel együtt reményteljes, bizakodó végül is életünk derekán egy nagy kalandba vágtunk bele családostul. A férjem hat hónap alatt próbálta megalapozni a boldogulásunkat, s amíg én a gyerekekkel otthon voltam, a türelmetlenséggel vegyes elégedetlenségem csak nőtt.
Egyre nehezebben ment megtalálni a jót a napokban, hetekben, az idő egyre lassabban telt, a szájíz egyre kesernyésebb lett, az ország még utálatosabb, ahogy mint egy lassú méreg hatott napról napra a kétségbeesés, úgy kezdett elfogyni az örömre való képesség is.
A nagyanyám frappáns mondásával élve „a kakas is k.. (prostituált), a sz.. (béltartalom) is ízetlen” volt (bocs).
Jó ideig kitartott a harag
Első felindulásunkban a szigetre érkezés után mindent megtettünk, hogy jól érezzük magunkat. Igyekeztünk megismerni Angliát. Sokat kirándultunk, feltérképeztük a környéket, próbáltunk ismeretségeket, barátokat szerezni, beilleszkedni, segíteni ahol lehet.
A bőröm alatt hordozott harag kitartott egy jó ideig. Azért nem foglalkoztam igazán a honvágy kérdésével, mert nem volt. A rét zöldebb volt, a nap fényesebben sütött. Az élet egyre könnyebb, a szabadidő egyre több lett.
Letéve minden terhet nyugalom kúszott az életembe,mely elkezdett lassan visszatérni a talán tízévekkel azelőtti önmagához, amikor még tudtam tervezni, még voltak elképzeléseim, urambocsá’ álmaim. Olyan lett az életem, mint egy szanatórium. Gyógyultam…
Az első nehézségeket kétségtelenül segített leküzdeni ez a fajta „mérgezett” állapot. Két évig még magyar tévét sem néztem(-tünk), a magyar hírportálokat kerültem (magyarul szinte csak könyvet és blogokat olvastam), iszonyú erőfeszítések árán sikerült elnyomnom magamban a Túró Rudi és a füstölt kolbász utáni vágyat is.
Kezdtek átértékelődni a dolgok
Aztán ahogy könnyebb lett a tarisznya, nyugodtabb az élet kicsit kezdtek átértékelődni a dolgok. Nem fordult át az ellenkezőjébe, csak már nem haragudtam annyira.
Ha nem történt volna mindaz, ami és ahogy történt, akkor ma nem lennénk itt – mondogattam magamnak… Az effajta ambivalens hála érzésével is nehéz volt mit kezdeni. A mérleg serpenyőjébe a jó dolgokat is belepakolni nem volt sima ügy.
Hálás kell legyek a magyar orvosoknak, mert meggyógyultam – igaz benne volt vastagon a pénztárcánk – na de a szakmai tudásnak ára van (meg a sugárkezelési várólista helyének is, hogy a többiről ne is beszéljek).
Hálás kell legyek a falu körjegyzőjének, hogy a hozzá nem értésével együtt a házunk mégiscsak elkelt (árverésen, kevesebb, mint félárért). Hálás kell legyek a földhivatalnak, hogy nem tudják gyorsabban csatolgatni földdarabokat ide-oda, mert ezzel megmentettek minket attól, hogy egy másik hitelügyletbe verjük magunkat (noha az megmentette volna az elsőt).
Hálás kell legyek a bankoknak, faktoringoknak, végrehajtónak, mert ha hagyják, hogy részletben fizessük ki a tartozásunkat, még a végén a káposzta is megmarad magyar földben és ott rohad meg.
Hálásnak kell lennünk az iskolának, hogy a jól képzett és pedagógiai érzékkel bőven megáldott tanároktól annyit tanultak a gyerekeink, hogy magasan túlszárnyalják az angolokat, (és néhányuk igyekezete ellenére sem sikerült az érdeklődést és az életkedvet kiölni belőlük).
Nosztalgia, nem honvágy
Nem ócsárolni akarnék. Van mindennek két oldala, ezt akartam elmondani. Igen, sok múlik az országon, és sok múlik rajtunk is. Van nosztalgia-érzés bennem, bennünk, de azt hiszem, ez nem honvágy.
Jók voltak a szalonnasütések persze... meg a pincebulik, sportbálok, falunapok, kocsmadélutánok, búcsú. A somogyi dombok, mikor a fősulira utaztam. A Mecsek, mikor kirándultunk. Az annyira megélt balatoni nyarak, hogy még most is érzem az iszap meleg illatát az orromban.
Barátok, apa sírja, anya kávéja, öcsimetál, rockmaraton - mind hiányoznak.
Ott nőttem fel, Magyarország megtanított kreatívnak lenni (már a kezdet kezdetén, hisz ki más tud vécépapír-gurigából Mikulást csinálni), ráébresztett saját esendőségemre (hülyevagyfiamegyes), logikus megoldásokkal segített az életre nevelni (milyen is a kockát gurítani, a gömböt meg vinni). Szerettem persze.
A ma Magyarországát is ide kell kevernem sajnos, éppen azért, mert ez már egy másik Magyarország. A társaság szétszéledt.
Nem süthetnénk már szalonnát, vagy ha igen, csak nagyon óvatosan. Nehezen férne meg egy tűz mellett a bolsi, libsi, fidesznyik, nácibérenc mittudomén, akármit is akarnak ezek jelenteni, nem beszélve a kisebbségiekről, zsidókról, melegekről. Megint divat lett utálni egymást. Valamikor egyszer már mintha lett volna ez így. Nem emlékszem pontosan, mi is lett a vége?
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...” annak a szalonnának.
Ahol az mondja meg ki vagy, hogy mit olvasol, mit nézel, hova jársz színházba? Ez a Magyarország nem hiányzik nekem, sajnálom. Nem akarnék ilyen helyen élni. Fáj ez? Igen fáj. Akkor mégiscsak szeretem Magyarországot?
Szeretem a madarakat is. Itt Robin van, ott meg Cinke.
Imádom, hogy Korongvilág összes könyvét olvashatom, mert megtanultam egy másik nyelvet is - meg imádtam, hogy huszonévesen magyarul olvashattam.
Szeretem a humort. Nagyon. A Little Britain-t, az Off Their Rockers-t, Stephen Fry-t, Hofit, Bödőcsöt, Kőhalmit.
Szeretem a táskákat, van matyómintás is meg skótkockás is. Hogy lehetne egyik különb, mint a másik? Mi van? Nem mindegy hol élünk?
Akinek nagy szíve van, több ország is elfér abban.”
A moderálási alapelveket itt találod.
AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL
A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.
Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.
A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.
Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.
Az utolsó 100 komment: