Egy ideig gondolkoztam, milyen címet adjak a mai posztnak, és végül arra jutottam, egy igazi hétköznapi hőstörténettel van dolgunk: hétköznapi, mert nem történik benne semmilyen különösebb kaland, csak két ember próbál meg a saját erejéből boldogulni. Ugyanakkor hőstörténet is, hiszen Dóri és párja a mindennapokat végigharcolva jutottak el addig, ahol ma tartanak. Csupán emlékeztetőül: legutóbb ott hagytuk abba, hogy hívták őket azzal, hogy egy gazdag család keres Dél-Angliába egy párt, aki besegít a mindennapjaikba. Ők pedig elvállalták…

A kép illusztráció (fotó: NETarrantMan)

„Az új család, mint kiderült, nagyon gazdag és befolyásos volt. Egy erdő mellett laktak egy hatalmas házban, ahol még Winston Churchill is járt. Mi kaptunk egy cottage-ot a családtól és használatra egy autót. A fizetésünk heti £150 font volt kettőnknek. Én vezettem a háztartást, „neveltem” három gyereket (5, 7 és 9 évesek). A párom volt felelős a kertért, állatokért.

Persze eleinte minden szép és jó volt, de már hozzászoktunk, ha elmúlik a varázslatos 3 hét , akkor mindig jönnek az extrák: tudsz-e este babysittelni…

De végre jól éreztük magunkat. Nagyon szép volt a hely. Csöndes, semmi stressz. Eleinte csak két kutya volt. Ahogy telt az idő, beszereztek pónikat a gyerekeknek és lovakat maguknak, alpakákat, nyulakat, galambokat, tyúkot. Sokat viccelődtünk azon, hogy lassan állatkertet nyithatnak.

Persze sosem a megbeszélt 5 órát dolgoztuk. Az első időszak után kaptunk fizetésemelést, mert nagyon meg voltak elégedve velünk. Így már heti £210 kaptunk, de ezt majdnem félre is tudtuk tenni, alig jártunk el.

A gyerekek elég elkényeztetettek voltak, mindent lehetett nekik, nagyon nehéz volt őket kordában tartani. Jól emlékszem, pár hete lehettünk ott, mikor a szülők bejelentették, hogy ők elmennek 5 napra és a 3 gyereket ránk hagyják. Rendesen bepánikoltam, de túléltük.

Hajmeresztő történetek és Harry Potter iskolája

Róluk nagyon sokat tudnék mesélni. Két évet töltöttünk náluk, és akadtak hajmeresztő történetek is!

Talán ami most eszembe jut az az, amikor ebédeltek, én pedig mosogattam. A két nagy mindig jól megvolt, de sokat cukkolták a kicsit. Aki éppen akkor megelégelte a dolgot, fölállt, lekapott egy hosszú kést a tartóból, és azzal kezdte el üldözni a bátyját az asztal körül.

Máskor a főnökasszonyunk lova (nagyon hatalmas volt!) megelégelte az állandó csapkodást és ahogy felült rá, ledobta a hátáról, és bevágtatott az erdőbe, majd az ablakból néztük, ahogy az összes frissen ültetett füvet felszedte a ház körül a vágtatással, és még sorolhatnám.

Azt mondanom sem kell, hogy a gyerekek magániskolába jártak, ami 45 percre volt tőlünk kocsival. Az iskola úgy nézett ki, mint a Harry Potter című filmben. Így felnőtt fejjel kicsit irigylem őket. Mindent megkaptak, jó iskolába jártak, mindig utaztak valamerre, vadászni jártak, bármit megtehettek, kipróbálhattak.

Egyébként a nagypapa volt a kőgazdag. Volt egy egész falujuk, váruk a tengerparton, bejáratosak voltak a királyi palotába.

A két év alatt kaptunk még fizetésemelést, és elvileg nagyon szerettek minket. A gyerekek is hozzánk szoktak (bár az ő életükben jöttek-mentek a felvigyázók). Ha még két évet kibírtunk volna, nyugdíjas munkánk lett volna, mivel a gyerekek bentlakásos suliba mentek és csak ritkán járnak haza. De úgy éreztük, itt az idő, hogy a saját lábunkra álljunk.

Irány London!

Így aztán 2007-ben eljöttünk tőlük fel, Londonba. A párom saját kertészeti céget alapított (volt hol gyakorolnia), persze időbe telt, és a félretett pénzünket befektettük gépekbe, autóba.

Hála az égnek, sikerült neki. Rengeteg munkája van, nem is győzi! Sok ember dolgozott neki, de egy-két év alatt mindenki „kiégett” mellőle. 12-16 órákat dolgozott, főleg nyáron. De sok ügyfele van, és nagyon szeretik.

Ám most eljutottunk egy pontra, amikor el kell dönteni, hogyan tovább. Harminc felett vagyunk, ezt a munkát nem tudja élete végéig csinálni, Így is fáj mindene a folyamatos munkától, hiszen már 8 éve csinálja.

Közben 2009-ben nagy aggódás után megszületett a lányunk, aki menet közben szépen növöget, angol iskolába jár.

2013-ban 13 év után összeházasodtunk. Nem kapkodtuk el! Volt időnk kiismerni egymást, és a kapcsolatunk minden évvel csak erősebb lett. Nem terheltük le a családjainkat kölcsönnel, kifizettük magunknak és olyan esküvőt rendeztünk, amilyenre vágytunk!

A legjobb az volt az egészben, hogy a lányom volt a koszorúslányom, aki bájosan és büszkén vitte előttünk a gyűrűnket és örök emlék marad neki, hogy ott lehetett az esküvőnkön.

Szerettünk volna itt házat venni, de irreálisan magas árak vannak Londonban és vidéken is. Már egy kisebb lakás is £300 ezer. Hiába van a páromnak 8 éve saját vállalkozása, a bank nem ad hitelt rá. Esetleg £60 ezret, abból viszont semmit sem veszünk. Viszont már nyolc éve fizetjük az albérletet, ha jól összeszámoljuk, lassan kifizetjük már a tulajnak a hitelt.

Az egészségügy, bár ingyenes, de nem sok mindent ér. Ahhoz pedig túl messze vagyunk, hogy hazaszaladgáljunk orvoshoz.

Iskolai furcsaságok

Az iskola elmegy, bár már 5 évesen írnak, olvasnak, összeadnak, ami szerintem kb. az otthoni 2. osztálynak felel meg. Viszont fogalmam sincs mit és hogyan tanulnak. Nem hoznak haza semmit, de érzem a fejetlenséget a háttérben.

Össze-vissza kapkodnak, nincs rendszer, ami alapján tanulnak. Nekem sokszor vannak dolgok, amik meglepőek az otthoni oktatáshoz képest, például nem asztalnál ülnek, hanem sokszor a hideg földön és ott is írnak, az ebédlőben nincs fűtés, ezért kabátban esznek, a tanárok nem foglalkoznak azzal, hogy ki hogyan megy ki az udvarra (télen például pólóban), nem viselhetnek fülbevalót, télen is kis topánkában jártak, nem mehettek csizmában, és még sorolhatnám.

Összegezve: a párom a jelenleginél többet nem tud keresni, hitelt nem kapunk, az egészségügy kakik, az oktatás sem a legjobb (pedig az ő sulija itt még nagyon jónak számít és vadi új).

Újabb váltás, új élet

Így tavasszal úgy döntöttünk elköltözünk. Berlinbe. Sok jót hallottunk róla. Vannak ott ismerősök. Próbáltunk nemzetközi sulit, de sajnos már nem volt hely, így a lányunk német iskolába megy. Ő nagyon várja.

Az albérleti árak sokkal kedvezőbbek. A félretett kis pénzünkből már most tudnánk venni egy kis farmot vidéken (de még gyűjtünk hozzá). Az az álmunk, hogy farmunk legyen egy szép helyen. Most talán valóra válik!

A lehetőségek is jobbnak tűnnek, és közelebb vagyunk a családhoz is (autóval kb. 12 óra). Persze aggódunk rendesen, hiszen itt mindent magunk mögött hagyunk, és egy új életet kezdünk egy idegen országban. De egyszer mér megcsináltuk, már erősebbek vagyunk, sokat tanultunk, itt az idő! :)

Már nagyon várjuk! Végre valóra válhatnak az álmaink! Amíg együtt vagyunk, teljesen mindegy, hol élünk!

Minden olvasónak nagyon szép nyarat kívánok, és azt, hogy valósítsák meg az álmaikat!”

A moderálási alapelveket itt találod.