A mai poszt különlegessége, hogy voltaképpen egy szerzői reakciónak indult, de aztán Melinda olyan részletesen (és érdekesen) leírta gondolatait, hogy megkértem, hadd jelentessem meg önálló posztként (ezért tehát a felelősség teljes mértékben az enyém). Aki nem olvasta volna az előző posztot, az ide kattintva megteheti.

„Érdekes volt számomra olvasni a kommenteket, visszajelzéseket; köszönöm, hogy sokan hozzászóltatok. Szeretnék reagálni ezekre.

A cikket a „Magyarország és én” pályázat ihlette. És ebben a posztban - sokakkal ellentétben - nem a külföldi országról írtam elsősorban. Tudnék arról is… és abban a cikkben is ezer oldalról tudnám lelkesen ecsetelni, hogy miért szeretek az adott országban élni, hogy abban az országban miért van okom hálásnak lenni.

(Ahogy a facebookos hozzászólásban Ágnes is nagyon szépen leírja, mely helyeken élt élete során, és az egyes helyeken mit szeretett.)

Alapvetően a Határátkelő az a blog, ahol bárkitől bármikor szívesen várnak írásokat a külföldön szerzett tapasztalataival kapcsolatban. De lehet, hogy én értettem nagyon félre a pályázat témáját. Talán ennek is a célországról kellett volna szólnia?

Mindenesetre nem azt akartam az írással hangsúlyozni, hogy rossz nekem kint, és rohannék haza. (Sőt, egyelőre nem is tudom elképzelni, hogy otthon vállaljak munkát - egészen távoli jövőre vetítetten.)

Kik képviselik az érdekeinket?

Életem során már nagyon sokszor hasznosnak bizonyult, hogy meg tudom látni az értéket ott is, ahol egyébként más többnyire csak a mocskot, a nyomort, a kilátástalanságot látja. És hogy a változás/változtatás vonatkozásában totál szembe megyek piszokmód naiv és korlátozott szemlélettel.

Változás/változtatás becsapós kérdés számomra, különösen, ha a társadalmunkban akarunk bármiféle változást. Azt látom, hogy egyelőre csak a rendszerbe épített illúzió része, hogy szavazással bármiféle változást is generálhatunk.

Egyelőre nem látjuk át, hogy tömegesen kell akarnunk változtatni a kiszolgáltatottságunkon, máskülönben bábuk vagyunk és maradunk a rendszerben. Színjáték, a választóurnák elé vonulás.

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell lássuk: gyakorlatilag majdnem mindegy kire szavazunk. Lehet itt „jobbikozni”; az egész annál sokkal mélyebb dolog, hogy ilyen könnyen bárki bármit is megoldjon.

Sőt félek, hogy csak a zsarnokság, és a kiszolgáltatottság nőne, hogy bizonyos rétegek vonatkozásában a bűnbakképzés és büntetés szembetűnő lenne ugyan, de összességében csak a „rendszerszintű problémát” erősítené.

Olyan vezetőket kellene kitermelnünk magunkból, akik aztán valóban képviselik az érdekeinket, és munkájukat ennek mentén értékelnünk. Nem tudom, hogyan kellene erről beszélni, mit kellene mondani, hogy az emberekben elinduljon valamiféle szemléletváltás. Vagy egyáltalán csak mit kéne mondani, hogy ne a széthúzást erősítsem magyar és magyar között?

Nem szidom Magyarországot, az itthon maradt embereket; meglátom kicsi országunk értékekeit, és elsősorban nem a hiányosságokra világítok rá. Nem azt hangsúlyozom, hogy jejjj de szép és jó az élet odakint. Hanem - ha már Magyarországról beszélek – akkor azt, hogy: EMBEREK ÉRTÉKELJÉTEK, AMITEK VAN, MERT CSAK ARRA LEHET ÉPÍTENI (KINT IS CSAK ARRA AZ ALAPRA TUDTATOK ÉPÍTENI, AMIT OTTHONRÓL HOZTATOK!)

EMBEREK, PRÓBÁLJÁTOK ÁTLÁTNI A TITEKET BESZIPPANTÓ RENDSZERT, ÉBREDJETEK ÖNTUDATRA, PRÓBÁLJATOK ÚGY ÉLNI ÉS GONDOLKODNI, HOGY AZZAL ÉLHETŐBB RENDSZERT TEREMTSETEK!

Megvalósítani az álmokat

Elértem dolgokat az életemben és ahhoz képest, ahonnan indultam; büszke vagyok a sikereimre! 34 évesen tudom, oda megyek a világban, ahova akarok; tudom, hogy bárhol megállom a helyem és úgy általánosságban boldog vagyok „magammal”.

Egyébként még mindig nagyon erős a kalandvágy bennem és tudom, hogy annyi gyönyörű és érdekes hely és ország vár még rám. És igen, kötődöm... de nem csak Magyarországhoz, hanem Skóciához is már. És ezután is kötődni fogok helyekhez, emberekhez, bárhová is vet, bárkivel is hoz majd össze a sors: egész egyszerűen azért, mert nem félek őszintén szeretni!

Képessé váltam elkezdeni megvalósítani a személyes álmaimat. És ez nem azért van, mert azok, akik körülvettek, akik az énképemet alakították a rosszat látták kizárólag bennem. Hanem ezért, mert meglátták az erősségeimet, mert értékeltek, mert szerettek. (Ahogy teszem ezt én is Magyarországgal.)

Itt még bejön a személyes látásmód: nem azon nyavalyogtam, hogy nem tudom megcsinálni; időbe telt, de megtanultam nem hárítani a felelősséget az életem apró vagy éppen nem annyira apró kudarcaival kapcsolatban.

Megtanultam szembenézni azzal, ami aktuálisan körülvesz, ami aktuálisan az élethelyzetem; és ettől a ponttól sikerült meglátnom, hogy változtathatok, meglátnom a saját életemre vonatkozóan a felelősségemet.

Elsődlegesen sosem magamat fényez(t)em, hogy én milyen király csaj vagyok; amiért a szegény falusi leányt „kinőve” világpolgárrá lettem. Hogy a zűrös családi hátteremmel megbékélve magam mögött tudtam hagyni a múlt sebeit.

Hogy főiskolát végeztem, hogy az anyanyelvemen kívül két nyelven beszélek - ebből az angol kizárólag hobbi nyelv (és még további nyelveket tervezek megtanulni). Hogy van merszem külföldi kalandokban és élményekben gazdag életet élni. Hanem elsődlegesen hálás vagyok azért, amit kaptam.

Bár volt részem sok rosszban, de abból fejlődni tudtam, és az életem értékes tapasztalatokkal, tanulságokkal, önismerettel gazdagodott. Mert nem a jólét, nem a készen kapott szép és jó dolgok, nem a problémamentesség fejleszti, edzi az embert.

Az adott téma és poszt esetében pedig különösen távol állt tőlem, hogy az otthon maradottak képébe nyomjam fölényeskedve, hogy mennyire király minden külföldön. És hogy bő-bőőő úgy kell neked, hogy még mindig Magyarországon vegetálsz!

Mi a tanulság számomra?

Hmmm... lehet, hogy a történetemben eltoltam az arányokat és ettől talán tényleg úgy tűnik, hogy siratok valamit. Pedig nem – csak értékelek és szeretek. Hogy az átlagolvasó nem szereti a hosszú cikkeket, főleg, ha a téma és előadásmód nem igazán érdekfeszítő és élvezetes.

Talán nem mértem fel körültekintően azt sem, hogy szinte kizárólag azok olvassák a blogot, akik már kimentek, vagy a közeljövőben szándékoznak kimenni. És nem azok, akik az otthont nyögik.

De a kinti magyarok kommentjei kapcsán megfogalmazódott bennem egy kérdés: Te, aki új hazát választottál magadnak; szereted is azt a külföldet vagy elsősorban az élvezeti értékét szereted?

De hogy értsd, mire gondolok, párkapcsolati példát hozok: lehet valakivel együtt lenni kizárólag hasznosság és érdek mentén, meg lehet azért is, mert szereted. Ha szereted, akkor azzal együtt szereted, hogy horkol, hogy hízott két kilót, hogy morog veled néha, hogy vannak bizony – sokszor szinte elviselhetetlenül – rossz tulajdonságai.

Ha esetleg az együtt töltött évek során kiderül, hogy valamiért már nem passzoltok össze, hogy túlnőttél a kapcsolaton, akkor elváltok. Békével; a másikat és az együtt töltött időt megtisztelve; nem leszidva a sárga földig; nem elfelejtve a szép pillanatokat. A még megmaradt kötődést nem érezve feljogosítónak arra, hogy a másikat vég nélkül hibáztasd és lealázd.

Ez a kötődés feljogosíthat arra, hogy rávilágíts hibákra, de sokkal hatásosabbak a szavaid, ha mindeközben érződik belőlük a szeretet és tisztelet. Egyébként csak üres fölényeskedés.

A szülőföld és a szülők iránti szeretet közt talán könnyebb párhuzamot vonni. De ha nem arra irányítod a figyelmedet, hogy ebbe akár bele is köthetnél, akkor könnyebben meglátod ezt a fajta párhuzamot is.

Szóval lehet kizárólag érdekek mentén „szeretni” és lehet őszintén is; és el lehet válni így is, úgy is. Meglehetősen naivan azt gondoltam, a legtöbb határátkelő képes volt szeretni a szülőhazáját és képes volt méltósággal „elválni”. Azt, hogy képes a szülőföldjére szeretettel gondolni. Ezekben most már nem vagyok annyira biztos.

Ui.: az „ellenforradalomért” őszintén elnézést kérek!”

A moderálási alapelveket itt találod.