Ma három nagyon különböző posztot választottam a heti ajánlóba, ennek megfelelően próbálunk állampolgárságot intézni Olaszországban, átadunk egy hidat Svédországban, majd bambuszraftingozunk is egy jót Indonéziában.
Kezdjük az olaszokkal, már csak azért is, mert biztosan akadnak jó páran köztetek, akiknek – az Olaszmamma blog szerzőjéhez hasonlóan – eszükbe jutott már, hogy tulajdonképpen fel is vehetnék annak az országnak az állampolgárságát, ahol élnek. Mert hát miért ne… Nos, akkor kezdésként (és kedvcsinálóként) egy kis olaszos kálvária. :)
„Négy éve élek Olaszországban, és három éve már jogom lett volna benyújtani a kérelmemet olasz állampolgárságért, de aztán mindig elodázódott azzal, hogy „minek az nekem?”, meg „úgysem járok jobban”, meg „úgyis EU van”.
Aztán tavaly úgy döntöttem, hogy meguntam, hogy állandóan árgus szemmel kell figyelnem, hogy melyik magyar okmányom mikor jár le, és azt vagy horror áron hosszabbítom / újítom a konzulátuson, vagy megyek miatta haza, és nyilván nem készül el otthon tartózkodásom alatt, meg különben is, ha adják, miért ne fogadjam el. (...)
Szóval egy hideg téli napon elbattyogtam a konzulátusra, beadtam a kérelmet a szükséges dokumentumok iránt, amelyek azután egy meleg nyári napon meg is érkeztek.
Két okirat szükséges a magyar hatóságoktól: egy új típusú születési anyakönyvi kivonat, illetve az erkölcsi bizonyítvány, valamint ezek hivatalos fordítása. Már abból sejtettem, hogy a Prefettura kötekedni fog, hogy a születési anyakönyvit a konzulátus apostille-al küldte meg, az erkölcsit pedig nem.
(Megjegyzem, hogy kb. 30 éve nem kell apostille - diplomáciai felülhitelesítés - magyar hatóságok által kibocsátott okiratokra olaszországi felhasználáskor, de tudjuk, hogy milyen naprakészek az olasz hatóságok… egy három évtizedes űr simán belefér). (...)
Online időpont kell, anélkül kutyafüle. Július első hete volt ez. Gyorsan hazarohantam, egyből a gép elé, első szabad időpont október vége. Egy-két hangos káromkodás után, foglaltam, bevéstem, majd éltem tovább. (...) Az októberi időpontra magammal cibáltam olasz férjemet is, mert tudtam, hogy senki nem tud úgy kötekedni, mint ő, és én sokkal hamarabb megadom magam a hatóságok baromságainak, mint egy olasz. (...)
Ügyintéző Gizike nekem szegezte A KÉRDÉST: „milyen állampolgár”? Én: „magyar”. Gizike: „Ahhh, hát ez már...” Én: „ez már jó jel” - fejeztem be helyette a mondatot. Gizike: „Hát nem, mert a magyar hatóságok mindig elvétik a papírokat, soha nem jó semmi, na, mutasd, mit hoztál!”.
Aztán persze elkezdett okoskodni, hogy márpedig apostille kell. Orra alá dugtam a jogszabályt, ami szerint ez nem így van. 30 éve. Mondta, hogy ez baromság, biztos fake, mert ő erről nem tud. (...)
Ennél a pontnál jól jött a férjem, aki csodálatos tenorján előadta neki, hogy nehogy már a borítójáról ítéljük meg a könyvet, azt olvassa már, ami bele van írva, meg, hogy akkor ő felhívja az önkormányzatot, és átadja az illetékes osztályvezetőt Gizikének, elbeszélgethetnek a témáról. Erre Gizike elfogadta a papírt.
Ekkor a probléma már csak az volt, hogy legyen egy apostille az erkölcsin. Egyébként küldhettem volna valami rabszolgát is magam helyett, mert ezt figyeljétek: állampolgársági kérelem benyújtásakor SEMMILYEN személyazonosító okmányt nem kértek.
Kedélyesen elbeszélgettünk, majd elbúcsúztunk, még azzal a vicces információval engedtek utamra, hogy két hónap elteltével érdeklődhetek, hogy mi az ügyiratszám. Hiába, be is kell iktatni. Jó munkához meg idő kell, rosszhoz meg pláne. Nekem majdnem egy évem ment rá az egész hercehurcára...”
Amennyit lehetett, próbáltam visszaadni a bürokrácia okozta hercehurcából, de szerintem érdemes a teljes posztot elolvasni, amit ide kattintva tehettek meg.
Jöhetne gyakrabban is a király
Olaszország után irány a svédek, ahol nemrég adták át a sundsvalli hidat, ami Európa egyik legnagyobb építkezése volt az elmúlt időszakban – számol be az Egy másik élet blog. A történetnek azonban nem ez a legérdekesebb pillanata szerintem, hanem…
„Február elsejétől fizetős lesz a nemrég átadott új híd, amely máris átformálta a város látképét. Az elmúlt egy hónapban ingyenesen kerülhettük ki a központot, de nemsokára kilenc koronát kell fizetnie a személyautósoknak egy átkelésért. (...)
A megnyitóünnepségen tiszteletét tette XVI. Carl Gustaf király. (...) Érkezése előtt a város vezetése gyorsan arrébb gurította a környéken letelepedett román koldusok lakókocsijait.
Mikor ez az uralkodó fülébe jutott, az udvar kérdőre vonta a helyi politikusokat, mire a felelősök személyesen kértek bocsánatot az érintettektől és áramellátást, toalettet valamint újabb lakókocsit bocsátottak a bevándorlók rendelkezésére. „Jöhetne gyakrabban is a király” – foglalta össze a történteket az egyik szociális munkás.”
Az építkezésről, az elkészült hídról még többet az eredeti posztban olvashattok, ahol képek is vannak a valóban hatalmas beruházásról.
Szilveszter a fejvadászokkal
Végezetül elhagyjuk Európát, és egészen Indonéziáig megyünk a Zol-Indonézia blog segítségével, annál is inkább, mert ki lehet-e hagyni egy bambuszraftingot, vagy egy olyan látványt, amikor húsz darab, egyenként tízméteres bambuszcsövet szállít valaki egy robogón? Na ugye, hogy nem.
„Első körben a Kumai – Palangka Raya közti csekély 550 kilométeres távot kellett csomagokkal alaposan megpakolt vasparipáink hátán leküzdeni. Ez a táv európai szemmel nézve nem olyan durva, viszont indonéz közlekedési viszonyok közt elég komoly kihívás.
Az „autópályán” (jobb esetben kettő, de általában inkább másfél sávos kátyús aszfaltcsík) kevesebb a jármű ugyan, mint a túlzsúfolt Jáván, cserébe viszont az mind böhöm nagy, füstokádó kamion. (...)
Egész napos kéjutazást követően késő este, fájó tomporral vágtattunk be Közép-Kalimantán tartományi fővárosába, Palangka Raya-ba. (...) A városból kicsit kimotorozgatva közép-kalimantáni viszonylatban érdekes természeti jelenségeket fedezhetünk fel: dombok! Mi több, sziklák!
Ezekre felkaptatva aztán legeltethetjük a szemünk az elénk táruló hatalmas lapos pusztaság/erdőség panorámája láttán. A Bukit Batu elnevezésű sziklaképződmény tetején előszeretettel meditálgatott maga Tjilik Riwut is, közép-kalimantáni nemzeti hős is, a tartomány első kormányzója.
Számos helyen feltűnt, hogy sokan babaház-szerű (és méretű) kisházikókat építettek faluhelyen / városban a házaik elé, sőt, fontosabb természeti képződmények közelében is. Először azt hittem, ezek madáretetők, később felvilágosítottak, hogy valójában ezek a dolgok / helyek szellemeinek szánt „szükséglakások”. Borneón ugyanis a kereszténység, iszlám és buddhizmus mellett a szellemhit is nagyon dívik.
Palangka Raya város ékessége a Kahayan folyó felett átívelő (roppant találóan elnevezett) Kahayan híd, amit nem volt egyszerű felépíteni, mert folyton összedőlt, akárcsak magos Déva vára. Ekkor hívták fel a helyi dayak sámánok a jómunkásemberek figyelmét, hogy minden valamire való borneói híd talapzatába legalább két emberi koponyát be kell építeni, máskülönben még jó, hogy összedől!
Először állítólag bikakoponyával próbálták helyettesíteni az emberit, de persze a szellemek ennek nem dőltek be. Az urbánus legenda szerint végül be kellett áldozni két munkást. A híd azóta áll. (...)
A legnagyobb produkció a bamboo-rafting névre elkeresztelt helyi találmány volt, amit pont Szilveszter napján sikerült kipróbálni. Bambusz raftingra így kell feliratkozni:
1) megérkezel este a faluba, hallasz a falubeliektől a dologról
2) hozzáteszik, hogy elég veszélyes, főleg így az esős évszakban, mikor az Amandit folyó egy kicsit sebesebb és nagyobb vízhozamú a kelleténél
3) te erre hümmögsz és rávágod, hogy jó, majd holnap eldöntöd világosban, kívánod-e az életed kockáztatni
4) másnap reggel arra ébredsz, hogy a falubeliek már készítik neked a bambusztutajt, nincs visszaút. (...)
Ezek a tutajok hosszú – kb. 10 méteres – összekötözött bambuszrudakból állnak. Egy ilyen alkalmatosságra kb. 2-3 utas fér fel és egy „gondolás”. Ezek a gondolások helyi bácsik, akik a tutaj orrában állnak egy hosszú bottal. Amikor nyugodt a folyó, akkor cigizgetnek. Ilyenkor aranyóra is van rajtuk.
Amikor emelkedik az adrenalin, mert a folyó épp „lejt” vagy hatalmas zuhatag felé sodródik a tutaj, amiken könnyen szétplaccsanhat mind a vízi alkalmatosság, mind az utasai, akkor a bácsik eldobják a cigit és a bottal megpróbálják ellökdösni a hajót az életveszélyes akadályoktól. (...)
S hogy mi történik a sok kilométeres hajókázást követő partraszállás után a tutajokkal? A környezettudatos helyiek újrahasznosítják őket. (...) Láttam én már Ázsiában cifra logisztikai megoldásokat, de a kb. húsz darab, egyenként tízméteres bambuszcsövet egy robogón cigizgetve elszállító dayak csávó előtt muszáj leróni a tiszteletkört.”
Ez természetesen ebben az esetben is csak egy rövid kivonat, még több érdekességet az eredeti posztban olvashattok és láthattok.
A moderálási alapelveket itt olvashatod el.
Utolsó kommentek