Ma ismét egy olyan történet következik, melynek az első fele még jó régen, több mint 3 éve jelent meg (a 27. poszt volt a blog történetében…), szóval folytatódik az a sorozat, melyben régi szerzők folytatják sorsuk elmesélését. Tünde akkor már egy ideje Amerikában élt, egy egyetemen dolgozott molekuláris biológus diplomával. Amit akkor csak érintett, azt a mai írásában részletesen kifejti, így olvashatunk egy egyetemi mikroközösség életéről, a magyarokkal kapcsolatos tapasztalatairól is. Mindenesetre szerintem érdemes elolvasni az első posztot is, érdekes lesz, hogyan változtak meg a dolgok az elmúlt 3 évben.

(A kép illusztráció)

„2009 januárjában kezdődött az én határátkelésem, 25 évesen kerültem az Amerikai Egyesült Államokba. A Szegedi Természettudományi Egyetemen szereztem molekuláris biológus diplomát 2007-ben, akkoriban még a hagyományos 5 éves képzésben, ez ma már azt hiszem a mesterképzésnek számít (vagy Msc).

Egy rövid kerülővel megjártam Mexikót, mielőtt az USA-ban kötöttem ki, szigorúan kutatói, szakmai okokból. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert életem során sokszor szembesültem azzal, hogy kelet-európai, magas, szőke nőként sok mindennek gondoltak már, csak nem laborpatkánynak. Előítéletek, de szépek is vagytok!

Research technician C a munkaköri leírásom, elnézést, de fogalmam sincs, minek is fordíthatnám le. Abban az egyetlen évben, míg Magyarországon dolgoztam Gödöllőn, intézeti mérnöknek könyveltek el. Ez nem PhD-s, de több, mint asszisztens, mivel van egy diplomám.

Itt évi 35 ezer dollárt keresek, plusz juttatások, ami az egészségbiztosítást, fogászati biztosítást foglalja magába. Mostanában sokszor járok fogorvoshoz, és így is több száz dollárt hagyok ott, hogy van biztosításom, bele se merek gondolni, mi lenne, ha nem lenne.

A fizetésem nevetségesen kevés helyi viszonylatban, félreértés ne essék, én nagyon jól megélek belőle, igaz, nem egyedül vagyok, ketten keresünk a családban.

Horrortúra

A főnököm magyar! Ez egy olyan fontos és egyben (előre is elnézést) sajnálatos tény, amit nagyon fontos kiemelnem! Hat évvel ezelőtt ez volt az oka, hogy jöttem, biztonságérzetet adott. Tudni kell, hogy angolul jórészt itt tanultam meg, én amerikai angolt beszélek, nem is értem azt a fura British English mixet, amit a magyarok általában beszélnek (azok, akikkel találkoztam), már aki beszél.

Szóval úgy voltam, hogy mi magyarok összetartunk, és jöttem, sőt, volt egy másik magyar kolléga is. Egy évfolyamtársam ajánlásával jöttem – aztán kiderült, hogy egy horrortúra kezdődött el.

Félelmetesen fiatal és naiv voltam. Főnököm nem tartotta fontosnak, hogy felhomályosítson fontos tudnivalókról a jogaimat illetően, hogy s mint élnek itt az emberek, alkalmazottként mennyi szabadságom van, hány órát kéne dolgoznom, milyen jogaim vannak vagy nincsenek azon a vízumon, amin tartott, mint úgymond olcsó munkaerőt.

Az évek sorén szépen lassan önszorgalomból tanultam meg mindent. Először angolul, ezáltal kinyílt a világ, és elkezdtem beszélgetni emberekkel. Mi itt egy nagy orvosi egyetemen dolgozunk, iszonyatosan vegyes, nemzetközi társaságban, kevés amerikaival körülvéve. Ez azért is probléma, mert kevés ismeretet tudunk elsajátítani az országról és a nyelvről. (Hihetetlen, milyen nyelvi hibák tudnak így rögzülni egy társaságon belül).

Mindennapok a munkában

Szeretnék kicsit részletesebben beszélni a főnökömről és a laborról! A hat év alatt két elsőszerzős és több társszerzős cikken dolgoztam, mint technikus, vagyis olyasvalaki, aki a ranglétra legalján lakik, ugyanakkor a legtöbb tudása van.

Az évek során labormenedzserként dolgoztam, szervezések, rendelések, vegyszerek, eszközök tartoztak hozzám. Mindemellett több nagy projekt futott a kezem alatt, mintha a saját PhD-mon dolgoztam volna. Tudni kell, hogy a laborunkban soha egyetlen PhD-s sem volt, mivel főnökömnek olyan rossz híre van az egyetemen, hogy senki sem akar hozzánk jönni.

Csak postdoc-ok jönnek, és átkozzák a napot, mikor betettek a lábukat ide. Ha postdoc vagy és kb. 3 évet lehúzol egy helyen publikáció nélkül, akkor a karrieredet lehúzhatod a WC-n. És a főnököm nem adja a cikkeket könnyen! Megizzaszt minden egyes ábráért, betűért.

Eleinte elhittem, hogy ő ilyen kemény, ilyen szigorú, ilyen jó, hogy a tökéletes sem elég jó. Ebből kifolyólag elhittem, hogy én sem vagyok elég jó. Mindent megtett, hogy a tudomásomra hozza: NEM VAGYOK ELÉG JÓ! A napi 10-12 óra munka volt az alap, és sokszor fizikai munkát végzünk.

Amikor kísérlet van, és kb. 10 km-t futok le, annyit rohangálok egy nap alatt, akkor az olyan, mintha edzésen, vagy kiképzésen lennék. (31 évesen a gimnáziumi nadrágjaimba beleférek). Így kezdődött, mindenki körömszakadtáig dolgozott, volt indiai, kínai, chilei kolléga, többé-kevésbé mindenki hajtott.

De már akkor is feltűnt valami, az a hihetetlen egyenlőtlenség, ahogyan az embereket kezelte. Mára megtanultam, hogy kimondottan azt szerette, ha az alkalmazottnak gyenge személyisége van, és fél tőle. Olyan bevándorló, akit lehet egy vízumnál fogva kötélen rángatni (mint például én).

Ez nem azt jelentette, hogy ezekkel az emberekkel kedves volt, nem, ezeket az embereket hajtotta a végkimerülésig, és még kicsit tovább. Minden létező módon szerette például az én lelkemet, büszkeségemet nyomorgatni, próbált minden emberit kiölni belőlem. Nem az volt a baj, hogy meg kellett csinálni a munkát, hanem, hogy amiért engem a sárga földig lehordott, azt másnál észre se vette.

Hosszú évek teltek el, és én teljesen biztos voltam benne, hogy nem vagyok elég jó. Ha valami pozitív történt, farok csóválva örültem neki, és meg se fordult a fejemben, hogy ez azért van, mert én jó voltam valamiben, hanem mert neki végre jó napja volt. Félelmetesen hangulatember, voltak napok, amikor reggeltől-estig kötözködött velem, és akadtak, amikor teljesen kedves volt. Az életem a labor körül forgott.

Jellempróbáló teszt

25 évesen egyedül jöttem ide. Ennél a pontnál most megállnék, mert fontosnak tartom (főleg a jövő kivándorlóinak) kiemelni, hogy őrületesen nagy a különbség az egyedül és családostól történő határátkelés között. Magamon és más, egyedül kivándorlókon azt látom, hogy a szabadság az jó, nagyon jó, de aztán eljön az a pont, amikor megkattansz, és hülyeséget hülyeségre halmozol baromi nagy magányodban és elveszettségedben.

Itt ugye mindent újra kell tanulni, nincs kihez fordulni, ha gáz van, igazi jellemet próbáló vagy megölő teszt. Megtanultam, hogy a barátságokban bízni öngyilkosság, itt a szívességeknek nagy ára van, volt, hogy egy hülye magyart életem első július 4-jén egész nap költöztettem, mert neki akkor volt jó, és tartoztam a szívességgel. Reggeltől késő estig hurcolkodtunk, és vezettünk keresztül-kasul a városon, miközben mindenki piknikezett és sütögetett, este meg tűzijátékot nézett. Én azt mar átaludtam, olyan fáradt voltam.

A családostól kivándorlók megteremtenek maguknak egy új otthont, a srácok suliba járnak, így vannak új barátok is könnyen, este nem egy üres lakásba mennek haza, ha szerencsések és mindketten dolgoznak, anyagilag is sokkal jobb. De főleg az az érzés jobb, hogy a család ott van és nem 8000 km-re és 6 óra időeltolódással.

A magyarok…

Egyedülálló nőként felkeltettem a férfiak érdeklődését. Most elmondom, miért utálom a magyarokat, elsősorban a férfiakat (elnézést az erős kifejezésért, jó okom van rá).

Én voltam a friss hús abban a baráti társaságban, ahová csöppentem, és persze a legfiatalabb is. Valami régi feudális agyrém rögzült a fejükben, vagyis még nem vagy házas, akkor kurva vagy, és igenis le kell állnod velük.

Számomra sokkoló volt a rengeteg 35-nél idősebb férfi és nő, családos és egyedülálló életvitele. Többet buliznak, mint én egyetemistaként, gátlástalanul kavarnak mindenkivel, a Melrose Place egy délutáni matiné ehhez képest. Én akkor levontam a következtetést, hogy ez az ország a legrosszabbat hozza ki a magyarokból.

Volt egy barátnőm, nálam 10 évvel idősebb, aki babysitterként, illegális bevándorlóként küzdött egy jobb életért, rajta keresztül láttam az itteni, jórészt illegális magyarok össze-vissza életét. Ő még aránylag normálisan élt, sokáig megmaradt a barátság, segített, ha kértem, ott voltam, ha kérte. De aztán feladtam ezt a barátságot is, nem akartam semmilyen magyar társaságba járni, ő meg köztük élt, velük barátkozott, így hagytam.

Ebből kifolyólag csak az elején próbáltam magyar férfival kapcsolatot kialakítani, mondanom se kell, semmire se jutottam. Itt a pasik úgy választanak, hogy kinek milyen papírja van, egy esetleges házassággal tudnak-e zöldkártyát szerezni. Amelyik legális, az meg azon retteg, nehogy valami zöldkártya-vadász hálózza be. Így nem lehet normális kapcsolatot kialakítani.

…és a nem magyarok

Aztán lett egy amerikai srác, aki a könnyű célpontot látta bennem, bevándorlóként, ugye. Nem megyek bele semmilyen részletbe, nagyon csúnya vége lett.

Két éve jöttem össze egy kollégámmal, aki kanadai állampolgár, de perzsa származású. És ezzel sok minden megváltozott az életemben. Ő postdocként felismerte a képességeimet és azt is gyorsan átlátta, milyen szarul bánik velem a főnököm, vele is úgy bánt, sorstársak voltunk.

A főnököm azért utálta, mert ő nem félt ellenállni annak a hihetetlen megalázó bánásmódnak, amit a főnököm szeretett az embereken alkalmazni. Mivel kanadai állampolgár, amikor a főnököm előadta neki a „nem vagyok elégedett” szöveget, ő közölte, hogy semmi gond, akkor megy vissza Kanadába, erre a főnök, hogy hát ő nem úgy gondolta, bla bla bla.

Volt olyan, hogy a srác hajnali 3-kor jött haza egy kísérletből és másnap reggel 10-kor már a laborban dolgozott. Egy helyen dolgoztunk, láttam, mennyit melózott, csináltam én is hasonló munkákat, este 7-kor általában a testem feladta és szó szerint leestem a lábamról.

A főnököm semmi épkézláb visszajelzést nem adott neki, 2 és fél év alatt szinte egyedül dolgozott ki egy projektet, aminek a végén egy igen érdekes felfedezést tett, jó cikk lesz belőle, ha elkészül.

Ha elkészül, ugyanis addig fajultak a dolgok, hogy most nyáron a főnököm technikailag kirúgta a legkeményebben dolgozó postdocot a laborból és velem is közölte, hogy szeretné, ha minél gyorsabban elhúznék. Erre fel voltunk készülve. Addigra neki már megvolt a helye Kanadában, én pedig két kanadai egyetemre is jelentkeztem, hogy doktori fokozatot szerezzek.

Újra hazát váltok

Így aztán hat év után ismét hazát váltok, Kanadába készülök. Anyukám mondta is, hogy nem tudnék-e valami melegebb éghajlatra menni, mert Ő oda szívesebben jönne látogatóba. Mondtam, ha lesz Hawaiin a témámban kutató labor, biztos megpróbálom. :)

Szóval párom bíztatására kerestem laborokat két nagyon magasan jegyzett egyetemen, az egyik Torontóban, a másik Montrealban van. Beszéltem professzorokkal, elmentem interjúra és (teljesen szerényen) két kézzel kapkodtak utánam.

A 6 év tapasztalat és cikkek, a sok konferencia olyan CV-t adott a kezembe, ami sok ajtót megnyitott előttem. Viccesen érdekesnek találom a helyzetet, hogy a főnököm elküld, ráadásul ez az egyetem itt az első 400-ban sincs benne, miközben vezető egyetemek boldogan felvesznek.

Néhány tanulság jár a végére.

Megfogadtam, hogy ebben az életben többet NEM dolgozom magyarnak! SOHA!

A következő helyemen sokkal tudatosabban szeretném építeni az életem, itt az USA-ban elkövettem azt a hibát, hogy hagytam magam sodortatni az árral, úgy voltam vele, hogy az állás fix, minden más majd alakul. Ez sajnos nem így megy!

A főnököm biztosan nem segítene a zöld kártya megszerzésében, mert akkor nem tudna kötélen rángatni, ő szeret a vízumokkal játszani, most csak 6 hónapra kapod, most csak egy évre, aztán majd meglátjuk, hogy viselkedsz. Ez megtörtént. Én már öreg vagyok ahhoz, hogy valaki így szórakozzon velem.

Közel egymáshoz

Minden bizonnyal tanulóvízumon fogok kezdeni, aztán amint tudom, megszerzem a zöldkártyát, az állampolgárságot. Kanada ilyen szempontból normálisabb ország, bár mostanában ott is felütötte a fejét a jobboldali konzervatív őrület, de hamarosan leváltják őket.

Most mondhatnánk, hogy a főnököm nélkül nem lenne ilyen jó CV-m, de azért én is ott voltam, amikor 10-12 órákat melóztam 5 napon át minden héten 6 éven keresztül. És igen, sokat tanultam tőle, aztán egy idő után már nem, mert az ő tudása se végtelen, sok mindenhez nem ért, azokat a páromtól, saját tapasztalatból tanultam meg.

Látom más laborokban, más főnökök hogyan támogatják az ügyes technikusokat pénzzel, tisztelettel vagy segítik őket graduate school-ba, hogy PhD-t szerezzenek.

Amikor én közöltem az enyémmel, hogy doktorit akarok, szó szerint lefagyott a feje, csak akkor enyhült meg, amikor közöltem vele, hogy egy másik egyetemen. Utána még hozzátette, persze menjek, de azért nem biztos, hogy sikerül nekem. Ez ám az útravaló!

Szóval ha minden jól megy, januártól Kanadába költözöm, párom már ott van fél éve, nem leszünk ugyanabban a városban, de közel egymáshoz. És ami a legfontosabb, már egyikünk se lesz itt ebben a pokolban, amit egy jellemtelen alak alakított saját játszóterévé olyan magasztos dolgok mögé bújva, mint tudomány és fejlődés.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.