Két évvel ezelőtt jelent meg Ádám írása angliai kalandjairól (aki esetleg egészen véletlenül nem emlékezne... az ide kattintva elolvashatja). Akkor frissen érkezett határátkelőként még inkább a várakozás és az első élmények (és munkakeresési csalódások) voltak hangsúlyosak. Nos, azóta eltelt két év, most pedig következik az azóta eltelt időszak története. (Egyúttal itt ragadnám meg az alkalmat, hogy biztassak mindenk korábbi szerzőt – írja meg, hol tart ma, mi változott az életében, másként látja-e a kinti életet, szerintem ezek nagyon érdekes írások lennének!)

„Szeretném folytatni, hogy mi is történt az elmúlt másfél-két évben. Lehet, hogy kicsit hosszú lesz, de remélem, érdekes is. Szóval a történetem ott maradt félbe, hogy sikerrel kaptam állást a szakmámban (műszaki szakszövegíróként) és mind barátnőm, mind az ő testvére is elkezdtek dolgozni, szóval minden a helyén volt.

Nagyon boldog voltam, tényleg örültem annak, hogy azt csinálhatom, amiben jó vagyok, és amiért Londonba jöttem. Maga a munka eleinte nagyon izgalmas volt, ugyanis bele kellett szoknom az angol céges kultúrába, ami először elég furcsának érződött (mindig minden meeting le volt beszélve, nem voltak ilyen „van 10 perced ezt megbeszélni?” jellegű ad hoc meetingek, stb.), de hamar megszoktam.

A munkatársaim mind nagyon kedvesek és nyitottak voltak, rengeteget meséltek nekem az országról (még ha szerencsére magamtól is sokat tudtam), bevezettek az angol ciderek világába, egyéb kajákba (pl. pénteken mindig fish&chips volt a céges kantinon, illetve többször elvittek beer and curry estére), szóval éreztem, hogy segítenek integrálódni.

A magánélet már nem volt olyan jó

A munkában kapott folyamatos pozitív élményekkel szemben volt egy másik oldal is, sajnos tele negatívumokkal; ez pedig a magánéleti probléma és a bizonyos szintű elmagányosodásom volt.

Kezdem először a magánélettel: ha két ember munkahelyi élményei és státusza merőben eltér egymástól, azt nehezen fogja mindkét fél elviselni és a kapcsolat is veszélybe kerülhet.

Ez történt barátnőm és köztem; őt a hotelben, ahova felvették, folyamatos stressz és kiszolgáltatottság érzés érte, mivel nem britekkel dolgozott és nem egy olyan céges környezetben, amelyben a munkavállalót, mint értéket kezelték, emiatt pedig nagyon frusztrált volt.

Én pedig ugye pont az ellentettjét éltem át az országban, ezért nem is nagyon értettem az ő problémáját (pontosabban annyit tudtam neki mondani: „keress másik állást, oldd meg, ennyi”). Lényeg az, hogy ez odáig fajult, hogy hiába laktunk együtt, inkább csak veszekedni jártunk haza.

Haverkodni jók, barátkozni nem sikerült

A másik dolog pedig az volt, hogy az én szociális életem nem tartott tovább a munkán túl; érdekesek voltak a munkatársaim, de munkán kívül nem szerveztünk sok programot. Kicsit olyan érzésem volt, hogy az angolokkal nagyon jó haverkodni, de egy formális kereten belül marad az egész (hozzáteszem, Magyarországon sem tudtam igazán munkahelyen barátkozni, szóval itt bennem van a hiba).

Ezzel szemben barátnőm jól megtalálta a munkatársaival a hangot, állandóan eljárkáltak szórakozni, és gyakran úgy éreztem, hogy teljesen marginalizálva vagyok. Végül ez odáig fajult, hogy 1 év után úgy döntöttünk, hogy akkor elválnak az útjaink (de még 3 hónapig lakunk egy helyen, mivel addig tart az albérlet-szerződésünk).

Ezt követően 4 hét múlva ő már szólt, hogy akkor ő el is költözik, mert bizony, van egy új barátja, egy másik srác személyében. Ez engem teljesen letaglózott, mivel én inkább a magányomba temetkezve búslakodtam, nem téve semmit egy jövőbeni kapcsolatért, ehhez képest ő pedig már meg is találta a továbblépés útját (hozzáteszem, tényleg rendes a srác, szóval nem választott rosszul).

Plusz anyagilag elég kellemetlenül érintett, hogy a hátralévő 2 hónapban egyedül kellett fizetnem a lakást (volt is ebből komoly vitánk, de úgy ahogy sikerült rendeznünk).

Egyedül

Tehát nem sokkal egy évvel a határátkelés után ott ültem egyedül a lakásban, és csak az járt a fejemben, hogy akkor most mi lesz velem egyedül, hazamenjek-e, maradjak-e, tényleg csak a pénzemnek élek innentől kezdve, vagy mi legyen.

Szenvedtem még pár hetet, aztán végül összeszedtem magam és azt mondtam magamnak: „oké, akkor most, hogy egyedül vagyok, mik is azok a dolgok, amelyeket eddig nem csináltam és kellett volna?”.

És bizony, elkezdtem networkingelni. Van egy nagyon érdekes oldal a meetup.com, ami itt nagyon népszerű; gyakorlatilag online alapított csoportokról, közösségekről van szó, ahova csak besétálsz, és ott ismerkedsz.

A csoportok rendkívül sok érdeklődési kört lefednek, vannak külön dating networkök, vagy vitaklub, túrázók klubja, startup networking, stb. Több ilyen csoporthoz is csatlakoztam és rengeteg emberrel tudtam így találkozni.

Eleinte ezek abszolút felszínes barátságok voltak, de azóta egyes csoportokon belül egyre inkább vannak emberek, akikkel jobban érzem magam. A helyi magyar közösséggel is kicsit közelebbi kapcsolatba kerültem (ugyanilyen szervezett csoporton keresztül), de továbbra is inkább angol/nemzetközi társaságokban mozgok.

Hiányzott a politika

Ezt követően rádöbbentem arra is, hogy egy dolog van, ami igazán hiányzik Magyarországról, ez pedig a politika (pontosabban az, hogy aktívan részt vehessek valamilyen szinten tüntetésekben/pártpolitikában, stb.).

Úgyhogy pár hónapja úgy döntöttem, hogy felkeresem az itteni liberálisokat (Liberal Democrats), és megkérdezem őket, hogy szükségük van-e segítségre a májusban esedékes Európai Parlamenti választások előtt.

A válaszuk abszolút pozitív volt, nagyon örültek, hogy van, akit ez érdekel (alapvetően az emberek elfordultak itt is a pártpolitikától az elmúlt pár évben, úgyhogy nehéz megszólítani bárkit is, pláne még aktivizmusra sarkallni).

A leginkább pozitív dolog számomra az volt, hogy miután elmondtam, hogy ki vagyok, miért jöttem, és mik a terveim, azt mondták, hogy ez nagyon jó és felajánlották, hogy induljak a szintén májusban esedékes londoni önkormányzati választásokon (mint kerületi képviselő-jelölt).

Ezt a lehetőséget el is fogadtam és bár nem nyertem meg a lakóhelyem szerinti választókerületet (kb. 10 000 fő van egy kerületben és ez egy jobboldali körzet, ahol lakom), attól még nagyon örülök annak, hogy egyáltalán lehetőséget kaptam erre viszonylag friss migránsként.

Szóval összességében azt tudom elmondani, hogy a magányomból kezdek kilábalni, hála a networkingnek és az aktivizmusnak; ha az ember folyamatosan pörög és csinál dolgokat, akkor nincs ideje a korábbi hibás döntésein agyalni.

Talán ezért is csinálom mindezt és terveim szerint még további éveket fogok így eltölteni Londonban... remélhetőleg kevésbé magányosan, mint az elmúlt 12 hónapban tettem azt."

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.