Miközben olvastam a mai posztot, azon gondolkodtam, mennyit veszített megint Magyarország azzal, hogy Péter és felesége Angliába költöztek: elment egy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó, az angolt felsőfokon beszélő tanítónő és egy keményen dolgozni akaró és tudó férfi, mert megunták, hogy mindennek ellenére sem jutnak egyről a kettőre. Tanulságos történet következik.

A jelenlegi munkahelyem

„Két álmom volt. Arról álmodoztam, hogy milyen lehet külföldön élni és arról, hogy egyszer majd gondtalan életet élek. Három éve, de talán pontosabb, ha azt mondom, hogy másfél éve ez a két álom valóra vált és ráadásul egyszerre.

Az én történetem onnan indul, amikor a családunkban két év leforgása alatt 5 embert veszítettünk el, de az alatt a 24 hónap alatt összesen 12 temetésen kellett részt vennem. Eltemettem három nagyszülőmet, barátokat, közeli hozzátartozókat és édesapámat. Őt, aki úgy döntött, hogy eldobja az életét, mert már nem látja értelmét az egésznek. És én vele együtt eltemettem az addigi életemet is, ami akkor nem volt túl happy.

A stressz

Apám elvesztésekor már házas ember voltam, volt lakásom, normális fizetést biztosító munkahelyem. A főiskola után pár kisebb állomástól eltekintve egy multi lett a munkahelyem. Az észak-magyarországi helyzetben ez egy jó lehetőség volt és így nem kellett se segélyből sem pedig minimálbérből élnem.

Napi 8 órában egy lyukban ültem és a vásárlóközönséget valamint dolgozókat ellenőriztem egy kamerarendszerrel, hogy lopnak, vagy bármi szabálytalanságot csinálnak-e. Nem volt egy álommeló, de a csapat, akikkel dolgoztam nagyon a szívemhez nőtt és a 80.000 Ft-os nettó fizu a városban már jónak számított.

Egy öreg Suzukival gurultam mindenhová, a feleségemmel pedig az új, hitel terhelte lakásunkat rendezgettük be az esküvőn befolyt pénzből. Ő akkor tanító volt, 1-4 osztályos, halmozottan hátrányos helyzetű (értsd: kisebbség) gyerekeket tanított egy szomszédos falucskában.

Minden rendben ment addig, míg elő nem léptettek. Ennek örülni kéne tudom, de elmesélem mi történt. Ekkor ütött be a gazdasági válság és a multik elkezdték a belső struktúrájukat átszervezni, azaz alulról fölfelé szabadultak meg az emberektől, hogy a gigafőnökök pénze ne csökkenjen.

Az én főnököm elment és a helyére kellett valaki. Annyi kérdeztek, hogy előre lépek-e a helyére, mert ha nem, akkor mehetek. Szóval nem volt választásom és utána jött a fekete leves. Fentről olyan nyomás alá helyezték a biztonsági osztályt és így vele engem is, mint vezetőt, ami igen nagy stresszel járt.

Azt várták el, hogy a legkisebb hibát is találjuk meg a dolgozók munkájában, hogy jogszerűen rúghassák ki őket. Persze e mellé társult, hogy az áruház vezetése a kevésbé szimpatikus (értsd: véleményt nyilvánító) kollégákat is velem vadásztatta le. Gyűlöltem. De ha nem csináltam volna, elvesztettem volna az állásom.

Ez így ment és a válság közben olyan szintet ért el, hogy a pénzünk egyre kevésbé volt elég. Kifizettem a számlákat, mert utáltam megcsúszni velük, törlesztettem a diák-lakás-személyi hitel szentháromságát. Megvettem az alap élelmiszereket és ennyi. Ennyi. Nem fért bele más. Se mozi, se ruházkodás, se esély egy nyaralásra, jobb autóra. A nagy semmi.

Persze ha vettem egy farmert a kínaiban, vagy mégis mozira vetemedtem fizetéskor, akkor már csak akkor nem csúsztunk meg semmivel, ha a feleségem bevállalt egy kis korrepetálást. Később az is kevésnek bizonyult és ott tartottunk, hogy tanítóként és multis osztályvezetőként a hónap végén 200 Ft-unk volt és én egy szellemi roncs voltam a stressztől. Élet ez?

Az ihlet

Az unokatestvérem és a párja akkor már Angliában élt és a feleségem rendszeresen tartotta is a kapcsolatot velük. Ők csábítottak minket el. Hallgattuk a meseszerű történetet a stressz-mentes életről.

Bár sosem mondták vagy ígérték, hogy ha kimegyünk, akkor csilliárdosok leszünk két hónap alatt. Elmagyarázták, hogy bár tudnak segíteni, ha már kint vagyunk, de munkát egyikünk helyett sem találhatnak. Albérletet tudnak keresni és az elején segítenek mindenhova eljutni.

De a legfontosabb, hogy döntsük el, hogy kint akarunk-e élni vagy sem, mert annak hogy kimegyünk „szétnézni” semmi értelme sincs. Akik így mennek külföldre, az esetek 80-90%-ban vissza is térnek Magyarországra. Ide egy erős elhatározás kell és tudni azt, hogy az első kudarc nem fog padlóra vinni. A drágámmal úgy gondoltuk, hogy a nagy magyar valóságnál még egy rizikós angliai utazás is többet nyújthat és szervezkedni kezdtünk.

Az új hobbim

A család persze először kóbor ötletnek hitte és úgy néztek ránk, mintha attól a naptól csak kínaiul beszéltünk volna. Semmit nem értettek. Nem hitték el, hogy én feladom a top munkámat, a feleségem pedig hátat fordít 20 ordító és piszkos kiskölyöknek. De amikor látták, hogy „elment a józan eszünk”, akkor már ráparáztak rendesen.

Mi is, amikor kiderült, hogy egy ilyen „életátültetés” azért kemény költségeket jelent. Összesen kb. 700 ezer Ft-ot kellett összeszedni úgy, hogy az ne hitelből vagy kölcsönből legyen meg és még a rezsit is hiánytalanul fizessük. Mission impossible? Nem, nem az!

A pénz előteremtése

Először eladtuk a vadonatúj bútoraink nagy részét, a frissen felújított és minden igényünket kielégítő álomlakásunkból. Minden egyes eladott darabnál valaki elvitte a szívem egy részét. Lehet, hogy valahol az országban egy nagy fenék ül most rajta.

Persze volt, aki egy az egyben cserélt volna egy Simson motorra, de az ajánlat éppen marhára nem érdekelt. Ekkor döbbensz rá, hogy mennyi ütődött ember él a földön. Közben lett vevő az autóra is, és szép 450.000 Ft-os áron megváltunk a mi fehér paripánktól. A feleségemmel sírtunk és csak azzal nyugtattuk magunkat, hogy ez az ára egy jobb életnek.

Spóroltunk, árultuk a szívünk egy-egy darabját és a pénz lassan összegyűlt. Mire pedig megfordult volna a fejünkben, hogy ez jó ötlet-e, addigra az unkatestvérem meg is vette a repülőjegyeket. Ez több mint féléves szervezést jelentett. Ha azt gondolod, hogy egy hét elég arra, hogy külföldre kiszervezd az életed hosszútávra, akkor tévedsz.

A lakás problémája

A lakáskérdés viszont nem oldódott meg. Mi legyen a lakással, ha már Angliában leszünk? Ugyebár a hitel nem szűnt meg és rezsiköltségek a téli időszakban igen szép terhet jelentenek. A központi fűtés miatt a tél egy rémálom volt, mert nem lehetett lemondani a szolgáltatást, így azt fizetni kellett.

Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy kiadjuk. Szerencsénkre egy ismerős pont albérletet keresett, ezért ő lett a szerencsés, aki a lakásunkba költözött. Úgy egyeztünk meg, hogy ha fizeti a számlákat és vigyáz a lakásra, akkor nem kérünk bérleti díjat.

Azért döntöttünk így, mert semmi kedvünk nem volt Angliából az adóhatósággal ujjat húzni, hogy adózatlan bevételem van és „kedves” emberek mindenhol vannak, akik szívesen felnyomnak az irigység miatt. Ugye-ugye?

Az egész először az anyósom nyakába szakadt, mert ő ellenőrizgette csekkigazolókat. Mert hát ismerős ide vagy oda, azért nem szívesen kockáztattam volna egy több százezres tartozást. De az anyósom is kiköltözött hozzánk később, ezért az egész az anyukám nyakába szakadt, de állja a sarat. Sok puszi neked!

Az utazás

Megvettük a világ két legnagyobb bőröndjét és próbáltuk az életünket belecsomagolni. Közben mindenfélék kavarogtak bennünk és csak egyre azt éreztem, hogy mennyire szeretem a feleségemet és tudtam, ő is szeret, hogy egy ilyen döntésben teljes szélességben mellettem áll.

Kezdtem egy álmomat valóra váltani. Külföldön fogok élni! Bepattantunk a másik unokatestvérem fekete verdájában és az amúgy kétórás pesti út nem tűnt röpke 10 percnél többnek. Éreztük, hogy ez már megállíthatatlan és átadtuk magunkat az élménynek, hogy egy új életet építhetünk fel.

A feleségem annyira átadta magát, hogy gyorsan le is gurított egy kis pezsgőt a repülő indulása előtt - mégis csak először utaztunk repcsivel. Üzenem annak, aki még nem repült, hogy semmi extra, olyan, mint a vonat... csak négyszázzal szál fel és a landolás sem sétagalopp. De semmi extra. :D

London-Luton reptérre megérkezve megfagyott a vér az ereinkben. Megremegett a térdünk és a szívünk ki akart ugrani a helyéről. Hát itt vagyunk, elkezdődött. Megszorítottuk a bőröndök fülét és belekezdtünk a világuralmi terveink megvalósításába.

Kedvenc napszakom

Minden kezdet nehéz

A feleségem felsőfokú angoltudással, én magam viszont csak egy alap angol nyelvvizsgával rendelkeztem. A drágám viszonylag hamar belerázódott a beszédbe, persze az elején volt, hogy sírva fakadt, mert egy mukkot sem értett egy telefonbeszélgetésekből például.

Én viszont teljesen rá voltam utalva és egyedül csak nagy nehézségek árán tudtam megérteni mit is mondanak nekem, a válaszok minőségét pedig hagyjuk is...

De az angolok 99%-a nagyon türelmes volt hozzám és értékelték a próbálkozást. A próbálkozást, aminek köszönhetően a szavak mondatokká alakultak a számban és most már nem félek beszélni, annak ellenére, hogy a nyelvtanom khmm... hagy még kívánnivalót maga után.

Fantasztikus érzés, hogy ilyen toleránsak az emberek. Senki nem idegbeteg attól, hogy te bevándorlóként zagyva angolt beszélsz. Nem ez érdekli őket, hanem hogy milyen ember vagy és hogy hogyan dolgozol. Nem tudom, másnak vannak e rossz tapasztalatai ilyen téren, de nekem nagyon pozitív eddig minden.

Mégis azt mondom, hogyha nem beszélsz angolul, akkor nagyon fontold meg, hogy kiutazol-e ide élni. Nem akarok senkit megijeszteni, de akkor hatványozottan megnehezíted a dolgodat.

Márpedig beszélni és beilleszkedni kell! Ha már itt vagy, a teljes magyarságod mellett egy kicsit angolosodnod is kell. Itt leszel itthon, így alkalmazkodni is muszáj. Cserébe hamar hátrahagyod a magyar depressziót és kinyílik a szemed. Szembe jön veled a nagyvilág.

Kemény volt az elején egy szobában lakni. Nehéz volt rámondani az első munkára, hogy oké, megcsinálom. Mi takarítóként kezdtünk. Olyan mázlista voltam, hogy egy szerdai napon landoltunk a géppel és csütörtökön már dolgozhattam. A párom két hétre rá kezdett egy másik cégnél.

A könny majd kicsordult a szememből, amikor felfogtam, hogy bizony biztonsági osztályvezetőből takarítóvá váltam. Szégyenérzetem volt. De tudjátok mit?! Három év takarítás után büszke vagyok a munkámra.

Munkahelyem

Most Anglia egyik patinás magániskolájában vagyok takarító és imádom. Vasárnap esténként várom a hétfőt, hogy dolgozhassak és láthassam a munkatársaimat. Gyönyörű helyen dolgozok. Nem felejtem el, hogy mennyi mocskos WC-n keresztül vezetett ide az út. És azt sem felejtem el, hogy a kemény munka, hogy vált egyre könnyebbé, hogy bár nem spóroltunk még, a pénzünk is folyamatosan gyűlt/gyűlik. Ne érts félre, mert nem két kézzel szórtam!

A takarító munka rossz, pedig jó

Az elején nagyon szenvedős volt a takarítás. „Nem állt rá a kezem”. De azt hiszem, az első hónap után, amikor már nem küzdöttem a munka ellen és elfogadtam, hogy én most takarítok, sokkal könnyebb lett.

Gyönyörű házakat láttam belülről és nagyon sok kedves embert megismertem a társadalmi ranglétra szinte majdnem minden fokáról. Persze, hogy voltak nagyon mocskos házak is, amikor a gutaütés kerülgetett. Ez normális. Itt is van, hogy utálod a melódat, csak hamarabb túlteszed magad a nehéz helyzeteken.

Porszívózás és kárpittisztítás, mosogatás és felmosás volt a repertoáromban magyar szemmel szemtelenül magas összegért – igaz, itt csak minimálbérért. Sokat vezettem a munkák között és egész Berkshire megyét vagy tartományt bejártam már.

A munkatársak jöttek és mentek mellettem. Volt, aki a szívemhez nőtt és volt olyan is, akitől már nagyon szabadulni akartam. A hónapok elteltével a „szakma” a kisujjamban van. :D :D Micsoda tehetség!! :D A mai napon meglepődök magamon, hogyan szerettem ezt meg ennyire.

Money money money

Angliában az a csodás, hogy ha dolgozol és van egy fő és egy mellékállásod mondjuk napi 10-12 órában, akkor tényleg élvezheted az életet. 10-12 óra? Elhiheted nekem, nem sok, ha nem riadsz meg a munka szótól.

Megkeresed a pénzed, bérelsz egy szobát vagy lakást és emellett fenntartasz egy normális autót - nem újat, de nem Suzukit - és még mindig marad pénzed kikapcsolódásra. Menj és vásárolj ruhát úgy magadnak, hogy nem kell aggódnod a hónap vége miatt! Vagy fizess be egy nyaralásra, vagy kettőre egy évben - megteheted és meg is érdemled. Csak ne felejts el keményen dolgozni abban a napi 10 órában!

Persze az hozzátartozik a dologhoz, hogy párban könnyebb. Sokszor úgy látom, hogy a magányos farkasoknak sokkal nehezebb, mert őket hamarabb megtalálja a honvágy. Ezért azt javaslom, ha teheted, ne egyedül utazz!

Fel nem foghatom az elmúlt 18 hónapot. Takarító vagyok én is és a párom is fő- és másodállásban. Saját házat bérelünk, vettünk egy kocsit nekem, majd a páromnak egyet. Két gyönyörű Seatot. A házassági évfordulónkat Rómában töltöttük, a legutóbbi karácsonyt és szilvesztert a Kanári-szigeteken ünnepeltük az unokatestvéremmel. Meghívtuk a barátainkat Angliába nyaralni egy kicsit.

Ezt látom az ablakomból

Aztán a maradék cuccunkat kiköltöztettük otthonról. És most a testvérem családját és a drága anyukámat várjuk egy kis pihenésre, természetesen a mi költségünkre. Van megtakarítási számlám, magánynyugdíjam és életbiztosításom. Az utóbbi 18 hónap alatt és takarító melóval.

Képzeld, hogy milyen életet élhet egy magyar mérnök srác, vagy egy tolmács magyar csaj, stb. De soha nem felejtem el, hogy ez kemény munka ára. Kitartás és alázat, emberszeretet és az élet élvezete nélkül nem megy. Igen az első 16-18 hónap kőkemény mégis látszott a fény és a második 18 hónap el is hozta a jobb életet.

Álmodd meg!

Ezt javaslom! Álmodd és tervezd meg. Döntsd el, hogy akarod a külföldi életet vagy nem. Ha akarod, legyen egy B terv is kéznél. Sosem tudhatod, mi történik. Tanuld a nyelvet, mielőtt utazol és legyen tartalékod, ha úgy indulsz neki, mint én és a párom, hogy nem fogadott biztos állás.

Ne feledd én szerencsés voltam, hogy rögtön dolgozhattam, de a párom sokat küzdött. Akkor indulj külföldre, ha dolgozni akarsz, mert a meggazdagodás itt sem vár rád, csak nagyobb rá az esély, mint Magyarországon. És végezetül ne felejtsd el a hazádat, akármiért is kell elhagynod, mert oda mindig hazatérhetsz.”

A kedvenc angol tengerpartom

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.