Roger egy igen nyomasztó dilemmával áll szemben, és nagy horderejű döntést kell hoznia, ezért fordul a blog közösségéhez. A kérdés, hogy menjen vagy maradjon, de nem Magyarországról, hanem az Egyesült Államokból Angliába. Talán elsőre nem tűnik olyan nagyon nehéz kérdésnek, de ha elolvassátok Roger történetét (aki persze magyar), akkor rájöttök, hogy nem is olyan egyszerű. Bátran osszátok meg véleményetek pro és kontra.
„Egy kissé sürgető dilemmában szeretném kikérni a Határátkelő publikumának véleményét. Egy fontos magánéleti és karrierbeli döntés előtt állok, és napokon belül kellene meghoznom a döntést. Próbálom minél részletesebben körülírni a helyzetet.
Történetem valószínűleg első olvasásra kissé kaotikusnak fog tűnni, de képtelenség lenne leírni az összes érzelmi vonalat, ami a jelen helyzetig vezetett. Fiúból vagyok, ezért nem is nagyon erősségem a drámai részek részletezése. Annyit mondok, hogy ihletet a héten megjelent hasonló párkapcsolati poszt alapján kaptam.
Budapesten kezdődött
Körülbelül öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg párommal Pesten, az akkori közös munkahelyünkön jöttünk össze. Nagyjából egy év után alakult úgy, hogy kijöhettem az Egyesült Államokba.
Elsőre úgy tűnt, a kapcsolat nem éli túl a távolságot. Végül, bár korántsem ideális körülmények között, de hosszabb-rövidebb időket közben is együtt tudtunk tölteni, így nem tudtuk sem elfelejteni, sem elengedni egymást.
Ezt végül párom állandó állása bánta, mivel ő próbálja a lehető legtöbb időt itt tölteni, amit a turistavízum megenged. Én a szűkös amerikai szabadságból próbálok minden időt otthon tölteni. Ez persze azzal jár, hogy hónapokat vagyunk külön. A kapcsolatunk mégis megerősödött, és tavaly Budapesten összeházasodtunk.
Az eredeti terv az volt, hogy amíg amerikai állampolgárságra jogosult nem leszek, addig ő utazik a két ország között, és a procedúra végével belevágunk az ő papírjainak intézésébe.
Zöldkártyával már rendelkezem. Az eredeti cél mindig is az volt, hogy az állampolgárság és a letelepedés lehetősége meglegyen. Kb. félévnyire vagyok a jelentkezéstől, erre még rá kell számolni legalább fél évet, mire az eljárás végére érek, a jelenlegi feldolgozási adatok alapján.
Persze ennek az ára az, hogy mindenfajta közös tervünk a jövőről és az ő karrierje is parkoló-pályára vannak állítva. Ezt az egy helyben toporgást az elmúlt évben már igen nehezen viseltük.
Az angol meló
Most jött egy londoni álláslehetőség, ahol legkésőbb július elején kezdenem kellene. Szóban igent mondtam, de itt húzom az időt a felmondásom előtt, mielőtt beleugranék ebbe a döntésbe.
Anglia azért hív, mert itt végre elindulhatna a közös életünk. Nem lenne több repülőtéri elköszönés, egyedül töltött hétvége stb. Emellett a meló is eddigi szakmámba vág, még ha egy kicsit visszalépés is pozíció szempontjából. Mindketten tudnánk dolgozni, a család is közelebb van, több szabadság járna, normálisabb munkaidő.
A probléma az, hogy a jelen amerikai fizetésem felét kapnám és kb. 30%-kal drágább lenne az élet. Ehhez csak annyi magyarázatot tudok hozzáfűzni, hogy az amerikai egészségügy piaci alapú, ezért sokkal több pénz van hasonló pozíciókban, mint az angol NHS-ben.
Szóval elsőre Londonban, azt mondják, igen szűkösen jönnénk ki, és egy- két évvel számolunk, mire felküzdenénk magunkat a jelenlegi életszínvonalra. Amíg végleges döntést nem hozunk, addig párom nem kezdett el munkát keresni, így az elején csak egy fizetésünk lenne.
Valamint ugye az eddig kiböjtölt idő, amit az amerikai állampolgárság megszerzéséért külön töltöttünk, elveszne. Státusz megőrzésére szolgáló, „hosszú eltávozást” engedélyező papírra az amerikai hatóságoktól három-négy hónap lenne beszerezni, erre már nem jut idő.
Így nem tudnék engedéllyel távozni, hogy aztán visszatérhessek, ha éppen úgy adódik, és az állampolgárságra is megmaradjon az esély. Ha esetleg tudjatok, hogy ezt konzulátusról is lehet kezdeményezni, akkor az nekem új infó lenne.
Amerikában könnyebb beilleszkedni?
Egy másodlagos, inkább személyes élmény, hogy úgy érzem, Amerikában talán könnyebb beilleszkedni, mint Angliában. Itt kevésbé tartanak távolságot az emberek, úgy érzem, az amerikaiakkal könnyebb azonosulni.
Angliában volt szerencsém tanulni egy évig, de ott úgy éreztem, hogy az angolok megtartják a három lépés távolságot. Persze, lehet, hogy ez azóta változott. (Bár az európai parlamenti választás eredményéből nem igazán tűnik így.)
Szóval rövidre zárva, úgy érzem, itt a távolság miatt, a ritkább hazautazási lehetőségek miatt az ember jobban integrálódik, mint Angliában. Ott a külföldi munkahely lehetősége vonzó magyar szemszögből, de kevésbé az igazi beilleszkedés.
Félek, ha kihagyom az angol lehetőséget, akkor marad még legalább egy évig a parkolópálya, amire biztos sokan azt mondják: „Óóóó, azt már ki lehet bírni!” Hát 8 hónapot se kívánok senkinek távol egymástól.
Úgy érzem, mire az USA végre összejönne, addigra rendbe jönnénk talán Angliában is. Másik oldalról az zavarna, hogy talán egy nagy lehetőséget hagytunk ki az USA-val.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: