A mai történet számomra (és a szerzője, Alex számára is) azt bizonyítja, hogy érdemes mindent beleadva, keményen dolgozni, mert lehet előrejutni. Alex és párja két éve élnek Angliában, most pedig nagy lehetőség előtt áll. Hogy mi is az, a poszt végére kiderül.

Mielőtt belevágnánk a mai történetbe, röviden összefoglalom, hogyan is alakult Alex és barátnője eddigi története. Két évvel ezelőtt vágtak neki Angliának. Mint akkor írta: mivel otthon több mint egy évig keresett állást, és nem talált, így egy fizetésből éltek, hatalmas adóssághalmazzal, negatív hozzáállással, kétségbeeséssel.

Így kezdődött

„Régebben sokszor beszéltünk arról, hogy máshol kellene élnünk és dolgoznunk, de sosem jutottunk el ennél tovább. Aztán egy nyári estén, amikor már úgy tűnt mindennek vége, és nincs tovább, jött az elhatározás. Akkor igazán érvényes volt, a "Most vagy soha!".

Két hónap alatt a barátnőm felmondott, eladtunk mindent, ami mozdítható volt. A számítógépet, ajándék notebookot, nyomtatót, ékszereket. Semmink nem maradt. Kis segítséggel nehezen, de összehoztuk az induláshoz elegendő pénzt. Busszal indultunk neki, mert olcsóbb volt, és több bőröndöt tudtunk magunkkal hozni."

Eleinte egy ügynökségen keresztül egy gyárban dolgoztak, majd Alex barátnője egy szállodában talált teljes munkaidős melót, majd neki is sikerült a saját, vendéglátós szakmájában elhelyezkedni. Körülbelül itt ért véget a történet (ha valakit érdekelnek a részletek is, ide kattintva tudja elolvasni a teljes posztot), és most itt vesszük fel a történet fonalát.

„Hazafelé, vezetés közben tört rám az érzés, hogy írnom kellene. Mivel ez egy korrekt oldal és valóban azt közlik, amit én írok, így szeretném röviden frissíteni angliai pályafutásom történetét.

Jó néhány hónappal ezelőtt írtam meg (szintén elég röviden), hogyan is jöttünk ki, miként fizettük ki az utolsó pénzünkből az ide utat. Az a „Most vagy soha!" típusú, „átmegyek a falon is, de végre el akarok érni valamit a saját magam erejéből" típusú utazás vettek akkor kezdetét, ami még most is tart.

Szerencsére angolokkal dolgozom

Hatalmas szerencsémre találtam egy fantasztikus állást. Olyan munkahelyet, ahol már 95 százalékban angolok dolgoznak, ami rendkívül jót tett a nyelvtudásomnak.

Ez egy kisebb konyha, nem egy Gordon Ramsey-féle X csillagos, viszont nem is a lepusztult fajta. Minőségi hozzávalókkal dolgozunk. Aminek lejár a szavatossága, az a kukában végzi, és nem egy hiperszuper összehozott ételben, nehogy vesztség érjen valakit is.

Az én műszakomban hárman vagyunk a konyhán. A másik két kolléga angol, aminek nagyon örültem már akkor is, amikor odakerültem, de most talán még jobban. Kimondottan jó kapcsolatom van mindenkivel, munkán kívül is találkozunk, beszélünk, ha arról van szó.

Már angolul is jönnek a szavak

Néha nagyon fura érzés kerít hatalmába. Nagyon érdekes, és néha kicsit szégyellem is magam emiatt, de nagyon sokszor angolul jutnak eszembe dolgok. Minél többet dolgozok, és tanulok közben, úgy áll át az agyam is szépen lassan.

Nem úgy értem persze, hogy elfelejtek magyarul, hiszen az képtelenség, és nem is szeretnék! Egyszerűen vannak olyan pillanatok, amikor könnyebb kifejezni magam angolul. Ezt csak érdekességképp írtam le.

A Nagy Lehetőség

Egy szó, mint száz... amiért valójában írok, az az, hogy a supervisorom felmondott és engem ajánlott be a saját helyére!!! Hét hónap alatt értem el egy olyan szintet, amire ő úgy gondolja, hogy lehetőségem van előrelépni.

Beszélt a menedzserünkkel, aki engedélyt adott arra, hogy betanítson, megmutasson mindent, amit tudnom kell és két héten belül kiderül, megfelelek-e a pozícióra...

Ha nemet is mondanak, már önmagában az fantasztikus érzés, hogy önerőmből, egyedül elértem, hogy egyáltalán szóba jöhetett a nevem. Most láttam meg igazán, hogy itt igenis van értelme 200 százalékos erővel dolgozni. (Otthon hiába igyekeztem, ekkora lehetőségem sosem adódott...)

Biztosan nem csak ilyen munkahelyek vannak, de én ismét csak a szép oldalát tudom átadni. Remélem, ez ezután mindig így lesz...

Most várnom kell az „ítéletre", ami eldönti további sorsomat, a pályafutásomat, hogy vajon végre megindul-e felfelé a(z amúgy is felfelé ívelő) nyilam... hamarosan kiderül!"

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.