Saját bevallása szerint bátor döntést hozott Petra, amikor párjától egy időre külön válva, alig pár hónapnyi tartalékkal belevágott egy angliai munkavállalásba, először életében. Viszont úgy tűnik, a nehézségek ellenére bejött nekik. (És szokás szerint természetesen köszönöm neki a képeket!)

Csatorna Leicesterben

„Előre bocsátom, hogy nem lesz rövid, és azt is, hogy ez mind személyes tapasztalat és élmény, nyilván mással máshogyan történtek meg dolgok, és másként éltek át eseményeket, helyzeteket, de nekünk így sikerült. Minden építő szándékú kritikát örömmel fogadok... :)

Előzmények, avagy mit kell tudni rólunk?

Nos, magamról annyit, hogy mindig is a kereskedelemben dolgoztam, ha úgy tetszik az aljáról kezdve „küzdöttem fel" magam mindig egyre jobb és jobb pozíciókba, amik elég jó fizetéssel is jártak már a vége felé.

2007-ben csatlakoztam egy akkoriban a piacra betörő multihoz, először részlegvezetőként, majd rá egy évre üzletvezetőként dolgoztam velük. Már Magyarországon is elég rugalmas voltam lakhelyváltások terén, ha ez kedvezett nekem, így a cég által dolgoztam Debrecenben, Győrben és Budapesten is (eredetileg Székesfehérvár mellett lakom).

Karrieremet is Budapesten fejeztem be velük, az akkori egyik legnagyobb bolt vezetésével voltam megbízva, ami rengeteg munkát, feszültséget, stresszt (nekem spec. magas vérnyomást) és a magyarországi átlag feletti fizetést hozott az életembe.

Mivel akkoriban fejlődési lehetőség számomra nem volt, átmentem egy másik, multinak tűnő céghez, kicsit kevesebb munka reményében és valamennyivel több pénzért. Máig nem tudom, hogy ez életem legjobb, vagy legrosszabb húzása volt-e, soha annyit nem unatkoztam munkahelyen és soha annyira nem fizettek meg még ezért.

Összességében szörnyű volt, és a cég csődbe is ment kb. fél évvel az érkezésem után, amin egyáltalán nem csodálkozom, nem értettek a kereskedelemhez. Novemberben tudtam meg, hogy ennek a sztorinak vége, és hogy januártól már nincs munkám, viszont kárpótlásul a cég kifizet majd kéthavi fizetést, tehát pénzem lesz... Mit csináljunk??

Férjem, aki külföldi állampolgár (NEM az a külföldi állampolgár, akihez hozzámenni csak azért lehet - Töki szerint -, hogy anyagilag bebiztosítsd magad), szintén befejezte az egyetemi tanulmányait.

Munkavállalásra pedig kis hazánkban nem nagyon volt lehetősége (lévén nem beszél magyarul, és mivel afrikai állampolgár, nem is a legnépszerűbb munkavállalói csoportba tartozik), így ez a helyzet meghozta a döntést, amit Ő mindig is akart, és amiben én soha nem hittem igazán: irány külföld.

Igen ám, de oda vízum kell!

Mivel mindketten beszélünk angolul, így Anglia mellett döntöttünk. Férjemnek minden országban van legalább egy ismerőse/rokona, így azt biztosan tudtuk, hogy lesz hol laknunk a kezdetekben, nem kell aggódnunk emiatt. Én szívem szerint Franciaországba mentem volna, de sajnos nem beszélek franciául, Ő pedig csak akkor vállalhat munkát ott, ha már én is dolgozom. Akkor Anglia...

Neki vízum kellett, ami egy szörnyű procedúra, iszonyatos hogy mindenféle kis semmiségről is bizonyítékot kellett bemutatnunk, hogy tényleg házasok vagyunk, meg ilyenek. Bankszámla-kivonatok, igazolások lakhelyről, munkahelyről.... brrr!!! Az első vízumigénylésünket vissza is dobta Varsó, mivel nem látták bizonyítottnak, hogy valóságosan is házasok vagyunk.

Való igaz, hogy jobban koncentráltunk arra, hogy bebizonyítsuk, van elég pénzünk, mint arra, hogy bebizonyítsuk házasságunk valódiságát (nekem ehhez elég volt a házassági anyakönyvi kivonat meg a közös bankszámla), így csalódottan vettük tudomásul egy hideg decemberi napon, hogy... az A terv megbukott, B tervünk meg nincs. Mit tegyünk?

Megvettük a vonatjegyeket Párizsba

Logikus, ugye? Úgy döntöttünk, hogy én mindenképpen megyek, a férjem pedig azt a három hónapot, amit ki kell várni az újabb igénylésig, Franciaországban fogja tölteni a testvérénél, szerencsés esetben nekem addigra már lesz munkám, és ez még nagyobb segítség lesz a vízum megszerzésében.

Az utazás hosszú volt és körülményes a rengeteg bőrönddel, amiben a kis életünk darabjai voltak, de január közepén elindultunk, én pedig, immár egyedül, február első hétvégéjén megérkeztem Londonba. A pályaudvaron férjem unokahúga várt, akit soha életemben nem láttam még, hideg volt, és azt hiszem féltem is.

Már Franciaországban elkezdtem önéletrajzokat küldözgetni, és felvettem a kapcsolatot előző munkahelyem „nagyfőnökével", aki itt is a cég „feje". Túlzás lenne azt állítanom, hogy a viszonyom baráti volt vele, lévén sokat nem találkoztunk, de ismert, tudta, mit várhat el tőlem, így szinte azonnal válaszolt az e-mailemre, amelyben megadta a Country HR elérhetőségeit, akivel pár napon belül már egy interjú időpontjáról beszélgettünk. Megérkezésem után egy héttel túl voltam az első, két héttel a második interjún is, és március elején már a cég állományában voltam megint, ugyanabban a pozícióban, mint Magyarországon.

Közben a vízum-projecten is dolgoztunk, leveleket, e-mailek küldtünk egymásnak, és egyszer Párizsban is randevúztunk a Montmartre-on, természetesen minden jegyet, blokkot elraktunk.

Amikor április végén hazamentem, hogy Magyarországon találkozzam a férjemmel, vittem az összes szerződésem, telefonkártyákat vettem, hogy bizonyítsam a kapcsolattartást (amúgy minden nap beszéltünk telefonon, mert ingyen volt a vezetékes hívás, de az nem volt bizonyítható).

Otthon is előástunk minden kis cetlit, blokkot, jegyet és fényképeket, igazolásokat gyűjtöttünk megint, hogy végül egy rakat dokumentummal felszerelve elmehessünk a nagykövetségre, és újfent megigényelhesse a vízumot. Én visszautaztam, Ő maradt és vártunk... kb. két hét után megjött az IGEN válasz, most már Ő is jöhetett, és így május végétől mindketten az Egyesült Királyság területén vagyunk munkavállalók.

És hogy ez jó-e nekünk?

Még nem döntöttem el. Igazából ez alatt a nyolc hónap alatt ez már a harmadik város, ahol élünk/élek, hiszen Londonban kezdtem, aztán Readingben töltöttem pár hónapot, a férjem is itt csatlakozott hozzám, majd július közepétől itt, Leicesterben lakunk. Ez lett az állandó helyem, az előző boltokban helyettesítettem.

Annyival jobb a helyzetünk, hogy a férjem is dolgozik, igaz még nem abban a pozícióban, amiben szeretne, és a fizetése sem túl sok, de legalább el tudott helyezkedni. És ami fontos, hogy bár most nem azt csinálja, amit tanult, van rá esély, hogy jobb állásba is el tud helyezkedni.

Összességében ugyanazon az életszínvonalon élünk, csak talán többet tudunk megtakarítani, és mindketten tudjuk támogatni a családunkat, ami szintén fontos számunkra. Valamint itt már elkezdtünk gondolkodni a családalapításon, ami nekem Magyarországon nem fordult meg a fejemben.

De ahogyan otthon sem vettem meg 40-50 ezres kabátot, itt is sajnálok kiadni egy-egy gyönyörű darabért 150-200 fontot. Viszont ugyanúgy eljárunk kirándulni, éttermekbe, moziba, tervezzük, hogy végre meglátogatjuk férjem szüleit Afrikában, és autót is szeretnénk vásárolni a közeljövőben.

A kiadások

Akkor a kiadásokról, bár Angliáról már nem lehet újat mondani, gondolom...

Lakásbérlés: 550 font (két hálószobás, új építésű lakás a belvárosban)/ hó

Víz: 30 font/ hó

Villany: 50 font/ hó

Council tax: 85 font/ hó

Sky (TV, internet, telefon): 27 font/ hó – most, de fél év múlva a duplája lesz...

Mobil: 36 font/ hó (az enyém, igen, vettem okostelefont, de ezt ugyanígy megvettem volna otthon is), és 15 font/ hó

Étel-ital: 50-70 font között hetente, mondjuk átlagban 200-250 font/hó

Tehát az összes kiadásunk nagyjából 1300 font egy hónapra, mindketten küldünk haza 150-200 fontot, és étteremre, mozira is elmegy 100 font, ha nem több. Ezt még mindig tudjuk az én fizetésemből fedezni, tehát elméletileg a férjem fizetése a bónusz – persze most még nem, mert rengeteg mindent kell venni a lakásba, de reméljük a későbbiekben így lesz.

Nincs hiteles összehasonlítási alapunk, hogy Magyarországon mi maradt volna meg, vagy mennyi jött volna be, ha a férjem kapott is volna munkát, de sajnos nem kapott... Bár mindketten nagyon szeretjük Magyarországot, mégsem tervezzük a visszatérést.

Az épület, ahol lakunk

A munkámról

Itt is, mint otthon is üzletet vezetek/vezettem. Ezek általában nagy, többszintes kereskedelmi egységek, több-kevesebb dolgozóval, a mostani boltomban 30 körüli a létszám, Magyarországon dolgoztam 15-25-40 fős boltokban is. Az elvárások magasak, nem csak a vezetők, de az eladók felé is, ugyanakkor ez mégiscsak egy fast-fashion retail, leginkább az önkiszolgálásra épül.

Ezek a „butikok" nem azoknak valók, akik a körmüket szeretnék reszelgetni főállásban a pult mögött, és nem kifejezetten kedvez a magas sarkakat kedvelőknek sem. Ugyanakkor, ha tisztes megélhetést nem is, de biztos jövedelmet mindenképpen biztosít.

Readingben nagyon sok kollegám volt a keleti blokkból, a legtöbb lengyel volt. Itt én vagyok az egyetlen kelet-európai, persze a boltban nem mindenki született angol, sok az indiai, vagy a muszlim-indiai. Sokfélék vagyunk, na. Az elején, amikor még nem ismertem mindenkit, a nevek alapján nem tudtam beazonosítani ki a fiú, ki a lány, azért az vicces volt...

A kereskedelemről annyit még elmondanék, ha valaki még csak most fontolgatja, hogy egyszer majd külföldön szeretne boldogulni, jó befektetés elkezdeni karriert építeni egy multinál Magyarországon.

Persze a nyelvet is el kell kezdeni tanulni hozzá, de nem én vagyok az egyetlen, aki más országban próbált szerencsét, és a cég ugyanúgy felvette, mint ahogyan itt engem, általában ugyanabba a pozícióba, és nem csak angol nyelvterületen van ez így.

Szóval, ha nincs munkád, és érdekel a kereskedelem, épülj be a Zarába (vagy bármelyik Inditexes boltba), vagy a H&M-be, vagy a Mangóba, és tanuld a célország nyelvét! A fizetés az elején nem a legjobb, de a fejlődési lehetőség adott.

Belváros

A furcsaságok ellenére is élvezzük

Ahogy írtam, még nem tudom, hogy jó döntés volt-e. Nincs különösebben honvágyam, pont annyira hiányoznak a szüleim és a barátaim, mint amennyire otthon is hiányoztak (sok helyen éltem Magyarországon, sok helyen van barátom), és kifejezetten kultúrsokkról sem beszélhetek.

Talán nem ez a város a legjobb, talán nem ez az ország lesz az, ahol végleg letelepedünk, de élvezzük az új környezetet, és megpróbáljuk a lehető legtöbbet kihozni az egészből.

Vannak dolgok, amik furcsák, mások, de ezt tudtuk, és vállaltuk, amikor kiköltöztünk. Vannak napok, amikor nagyon hiányzik az ország, ahonnan eljöttem, de soha nem jutott eszembe, hogy: „bezzeg Magyarország! Ott még a kerítés is kolbászból van!!" Vagy fordítva.

Mindenesetre én mindig is magyar leszek, nekem soha nem okozott problémát ezt válaszolni, ha megkérdezték, hogy honnan jöttem. Például egy meeting alkalmával olyan lelkesedéssel meséltem Magyarországról, hogy egyik kollegám megkért, állítsak össze neki egy listát az általam legkedveltebb helyekről, hogy tudja, mit nézzen majd meg.

Az Abby park

Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy szerencsém volt, szerencsések vagyunk. Tudtuk, hogy az elején lesz segítségünk (két hónapot töltöttem férjem unokahúgánál, amiért nem kellett fizetnem), és nagy szerencse volt az is, hogy volt, aki támogatott, volt kapcsolatom abban a szegmensben, ahol el szerettem volna helyezkedni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár rengeteg cv-t küldtem szét, túl sok ajánlatot nem kaptam. Valamint az is valószínű, hogy a cégem támogatás nélkül is alkalmazott volna, talán nem ebben a pozícióban, mivel az angolom eléggé hiányos, bár már rengeteget fejlődött.

Nem csak szerencse kérdése

Összességében mégsem mondhatom el, hogy mindent csak a szerencsének köszönhetek, hiszen megterveztük a kiutazást, pénzünk is volt az első két-három hónap megfinanszírozására, és azért a támogatásért Magyarországon eléggé rendesen megdolgoztam, és megdolgozom most is.

Soha azelőtt nem éltem külföldön, szóval részemről ez egy bátor elhatározás volt, és az is, hogy elfogadtam a pozíciót, pedig tudtam, hogy nehéz lesz, mert nem értek majd meg mindent. Mind a mai napig nehéz, de nem igazán gondolkodom rajta, csinálom, amit kell, legjobb tudásom szerint. Ami, úgy látszik, működik tökéletes nyelvtudás nélkül is, látva az eredményeket, amiket a bolttal / boltban elérünk.

Persze, ahogyan már írtam is, ez az én történetem. Másnak más lenne, de ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk egyformák.

Kérlek, fogadjátok szeretettel a történetem, tudom nem hiánypótló, és már megint Anglia, és túl személyes, de én azért megírtam. Ha érdekel benneteket, írok szívesen a kereskedelemről itt és Magyarországon, valamint a bérekről is.

Akkor essünk/essetek neki a kommentekben!!"

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.