Az a dél-afrikai, amivel éppenséggel nem mondtam nagyot, de hogy miért, az is kiderül a mai posztból, amely (vasárnap lévén) válogatás az általam érdekesnek tartott más blogok történeteiből. Így aztán ma autót vezetünk Olaszországban, bent ragadt szabadságot próbálunk elintézni Ausztriában és kicsit betekintünk a dél-afrikai egészségügybe is.

Kezdjük Olaszországgal, az Olaszmamma bloggal, amelynek legutóbbi posztja azt az alaphelyzetet mutatja be, amikor kezdő vezetőként kocsiba kell ülnünk és nagy levegőt véve nekiindulni.

„Egy húszezer körüli városban kocsi nélkül maradni már bőven elég arra, hogy kezdhesd felszámolni a szociális életed. Vezetni kell, kocsi nélkül létezni kb. lehetetlen.

Szóval itt kellett megtanulnom vezetni, ráadásul a nagymama levedlett akkor 16 éves Puntóján (szervókormány kosza ábránd) , és felejthettem el mindent, amit az iskolában tanultam.

Nem kétlem, hogy otthon is sutba kell vetni a tudomány egy részét, de itt ráadásul, főleg az elején nem árt a sikkes indulás előtt benyomni egy adag Xanaxot is, mert rettenet idegesítően vezetnek az olaszok, plusz van a közlekedési szokásjog, amit jobb minél előbb magunkévá tenni.

Azt tanultad, hogy körforgalomban arra indexelsz, amerre ki akarsz fordulni? HELYTELEN. Az olaszok (legalábbis a környékünkön), arra indexelnek, amerre éppen haladnak a körforgalomban. WTF. És akkor itt kb. véget is ért azon helyzetek felsorolása, amikor egyáltalán. Mert az index erősen opcionális kategória. Apropó opcionális: a közlekedési lámpák jelzései is gyakran csupán indikatívak... naná.

Amikor a Puntóval jártam, az ember csak azt az egy tanácsot adta, hogy ne nagyon okoskodjak, a Puntóval úgysem vesznek komolyan, ne számítsak arra, hogy elsőbbséget fog adni bárki is. Már aki egyáltalán ismeri az elsőbbségre vonatkozó szabályokat. Mert ebből is kevés van.

A parkolás külön művészet, főleg városban, ezért oda autóval be se me megyek, elmondhatatlanul utálok fél órát keringeni, hogy aztán ne találjak helyet, mert már dupla meg triplasorokban, meg mindenféle járdaszigeteken állnak vészvillogóval a kispajtások."

Természetesen a poszt ennél részletesebb, úgyhogy érdemes ide kattintani!

Mi lesz a szabadsággal?

Olaszország után a szomszédos Ausztria felé vesszük az irányt, ahol a Mammyausztria blog szerzője visz végig minket a gyermekvárás minden élményén. Közte azon is, hogy mi történik a bent maradt szabadsággal...

„Úgy néz ki, hogy a nagy intézkedések közepette a bennmaradt szabadságomat nem sikerül pont elintéznem. Kicsit szomorú vagyok. :(

Írtam a Főnökömnek egy levelet még múlt héten, hogy még van 20 nap szabim a tavalyi évről, amit szeretnék vele megbeszélni, hogy hogyan is oldjuk meg. A Főnököm felajánlotta, hogy kiírja nekem a szabijaimat, de a fejemben ott bujkált az a kisördög, hogy ez a kiírás tulajdonképpen nem is lenne igazából jó nekem.

(...)

Természetesen nekem az lenne a legjobb, ha ezt kifizetné. Én azt hittem, hogy erre van is lehetőségem, de azért arra gondoltam, hogy tuti, ami tuti, azért utánanézek.

(...)

Tegnap egy kedves ismerősöm felhívta a figyelmem egy jogi szervezetre, akik segítenek, minden nemű kérdésben. Ma felhívtam őket és végre egyértelmű választ kaptam arra, hogy mi ilyenkor is a teendő hivatalosan.

Úgy tűnik én elbuktam azt, hogy kifizessék nekem a benn maradt Urlaubomat, mert azt a Mutterschutz (szülési szabadság – Határátkelő) előtt kellett volna a Főnökömnek velem megbeszélnie, és akkor még megkaphattam volna.

Hát ez van, de nem adom fel, kértem egy személyes megbeszélésre időpontot tőle, így még hátha valamit sikerül intéznem."

A magam részéről csak remélni tudom, hogy menni fog, a további részleteket ide kattintva olvashatjátok el, vagy követhetitek a blogot a Facebook-oldalán is.

Idegölő és átláthatatlan rendszer

Végezetül kicsit messzebb megyünk az egyik kedvenc blogom, az Eközben Afrikában segítségével, méghozzá megnézzük, milyen is a dél-afrikai egészségügy.

„Úgy alakult, hogy mostanában volt alkalmam közelebbről is megismerkedni a dél-afrikai egészségügyi rendszerrel. Az alaphelyzet a következő: vannak az állami kórházak, ahova az ember bejuthat minden előzetes fizetés nélkül, aztán h kijut-e valaha, meg milyen állapotban, az már kérdéses. Igaz, volt magyar ismerősünk, aki szerint nem sokkal rosszabbak, mint egy átlagos, otthoni lepukkant kórház.

Emellett van a kiterjedt magánorvos-magánkórház hálózat, aminek kiélvezéséhez biztosítást kell kötni, avagy alkalmanként igen mélyen a zsebünkbe nyúlni. Vagy mindkettőt egyszerre, ha az ember olyan "fapados" biztosítást választ, mint mi.

Azt mindenesetre el kell ismernem, hogy a magánhálózat szolgáltatása elképesztő színvonalú. Gyönyörű, szuperül felszerelt rendelők, készséges asszisztensek, tényleg érzi az ember, hogy itt bizony szolgáltatnak a pénzéért, nem csak szívességből látják el. A kórház, amiben jártunk, leginkább egy menő szállodára hasonlít, olyan recepcióval meg fogadócsarnokkal, hogy szinte megszeppentem tőle.

(...)

Rettenetesen idegölő és átláthatatlan a rendszer, és szívből kívánom mindenkinek, aki fennhangon szidja a magyar egészségügyet úgy, ahogy van, hogy próbáljon más országban beteg lenni akkor. Én jelen helyzetemben minden áldott nap visszasírom az otthoni helyzetet..."

Akit érdekelnek további részletek, például a bonyolult és ugyanakkor vicces – a kibicnek semmi sem drága... - bürokrácia, az feltétlenül kattintson az Eközben Afrikában blog eredeti bejegyzésére!

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.