Külföldön is előfordul, hogy a főnök megpróbál visszaélni hatalmával és ellenszolgáltatást vár azért, hogy „jóban legyenek". Nem könnyű ezeket a helyzeteket kezelni, miként az Edina mai írásából is kiderül. Már csak az a kérdés, hogy jön ide a szakáll?

A kép illusztráció

„Egyrészt örülök annak, hogy Londonban sokszor esik az eső, másrészt olyasmit szeretnék megosztani veletek, amibe még az anyukámat sem tudtam beavatni.

Az előzmények

Eladónak tanultam, aztán mivel többet akartam, és érdekeltek a ruhák meg a divat, a ruhaipari főiskola következett. Munka mellett nem volt egyszerű, át kellett szerveznem az életemet, nem volt hó végi dőzsölés, és néha elgyengültem a baráti „szívességek" hallatán, de aztán inkább a sarkamra álltam. Nem szerettem volna kiszolgáltatva lenni senkinek.

Időközben üzletvezetővé sikerült felküzdeni magamat az egyik pesti plázában, de valahogy ez sem volt jó. Viszont mire elvégeztem az iskolát a diplomám legfeljebb a szekrény billegő lába alá volt jó.

A váltás

A munkahelyem az előléptetés ellenére is posvány volt, éppen barátom sem akadt, hitelem meg még annyi se, és a súlyos családi viszontagságok után maradásom sem. Úgyhogy egy barátnőmmel elszántuk magunkat, hogy szerencsét próbálunk külföldön. Az angolunk elég jó volt, tehát hol máshol, ha nem – Londonban? Kettővel több magyar már nem oszt, nem szoroz abban a tömegben.

Fogalmam sem volt, hogy milyen óriási az a tömeg és a belváros, csak amikor már ott bolyongtunk, és az életrajzainkat szórtuk az olyan az üzletekben, ahol még 2011-ben sem lehetett online jelentkezni.

Nem az olcsó étel, hanem a drága lakbér miatt fogyott a pénzünk, még úgy is, hogy egy kétágyas szobában éltünk a barátnőmmel. Viszont a forgalmas üzleteknek nem kellettünk, hiába a többéves tapasztalat, mert az nem itteni. Mintha Londonban másként kéne eladni ugyanazt a göncöt, mint Pesten.

Tehát maradtak az otthoni százforintos boltokhoz hasonló pound shop-ok. Árufeltöltőnek, vásárlókra mosolygónak kellettünk, igaz nem ugyanarra a helyre vettek fel minket.

A probléma

Jókat lehetett röhögni azokon a helyzeteken, amik naponta történtek velünk. Legalábbis a legtöbbön. Nagyjából két hónap után a paki menedzser behívatott az irodájába, és mondta, hogy néhány reklamáció érkezett a hozzáállásommal kapcsolatban. Kértem, hogy mutassa meg őket, mert nekem nem rémlik ilyesmi. Hülye lettem volna elveszteni ezt a nem túl jó bevételi forrást, ha nem muszáj, amíg jobb állást nem találok.

Szóbeli reklamációk voltak, állította a paki, és ő komolyan veszi őket. Amúgy is vagy 15-20 ember sorakozik, hogy betöltse a helyemet. Ez nem volt vicces, de amikor kibökte, hogy van megoldás, és igazán jól meglehetnénk, csak tennem kéne neki néhány apró szívességet, már tudtam, mi a pálya, mert ilyesmibe otthon is belefutottam néhány főnökömtől – de nem egy szirszar egyfontos boltban!

Aztán mivel visszautasítottam, jött a zsarolás: hogy akkor kirúg. Néhány nappal később mégis én jöttem el, mert addigra elterjesztette rólam, hogy rámozdultam, és ő így nem tud dolgozni. Jól kidühöngtem magamat, szétcsusszantunk egy-két buliban. Aztán újabb álláskeresés következett, majdnem egy hónapig semmi eredménnyel. Ideggörcs voltam, a barátnőm nyugtatott, de hiába.

Az ajánlat

Annyi jó mégis származott az egészből, hogy bekerültem az ő baráti társaságába, és több emberrel tudtam beszélni, hogy munkát keresek. Az egyik angol fiúval jól elvoltunk, legalább más is meghallgatott, de a nemrég történtek után egyelőre nem is akartam tőle vagy más hímneműtől semmit.

Viszont olyan ajánlatot tett, amit nem tudtam, vagyis nem akartam, visszautasítani. Nem, nem akart megdugni. A szlengben nem voltam annyira otthon, úgyhogy először nem is esett le, hogy mit értett azon, hogy legyek a szakálla (beard). Kiderült, hogy meleg a lelkem. Kedves, okos, jól is nézett ki, de csak kirakati babaként jöhettem nála számításba.

Azt kérte, hogy járjak vele buliba, moziba, ide-oda, mutatkozzunk együtt társaságban, hogy ne gondolják róla egyből, hogy meleg. Cserébe ruhákat vett, pénzt is adott, ám ami ennél is fontosabb: voltak kapcsolatai, amelyek segítségével, nem sokkal az olimpia előtt, bejutottunk egy nagy bevásárlóközpontba. Nemcsak magamra gondolok. Ennyivel tartoztam a barátnőmnek, hiszen ha ő nincs, sosem futok össze ezzel a fiúval.

Az egyfontos üzlet után jót tett a környezetváltozás, a másféle vásárlók és az emberbarátibb műszakok. A főnökeink látták, hogy hajtunk, és néhány hónap múlva több felelősséget kaptunk (készletezés, időszakosan pénztár is).

A nagy forgalom miatt unalomról szó sem lehetett, mint otthon, és ezt még tetézték a ránk hajtó biztonsági őrök is. Az egész napos szájtátás miatt, ami ugye a munkájuk része, bizonyos értelemben nem is csodálom, hogy nem volt jobb dolguk. De ettől még nem volt kellemes. Mivel egy idő múlva sikerült eljutnom a szupervizori beosztásig, kevesebb genyó ajánlat érkezett, a szokásos mosolyt, nevetést sem volt könnyű lehervasztani az arcomról.

Az incidens

Részben a fiúbarátom kapcsolatainak, részben a növekvő helyi tapasztalatomnak köszönhetően tavaly ősszel átkerültem egy belvárosi nagyáruházba, hogy a karácsonyi rohammal küzdjek.

Hónapokkal később, egyik este a kasszákat zártuk le az új főnökömmel, akitől már kezdettől fogva vártam, hogy mikor áll elő valamilyen ajánlattal, de az csak nem jött. Nem, mert kiderült, hogy a tettek embere, és ezt az alkalmat használta fel arra, hogy rám másszon.

Könnyű azt mondani, hogy küzdjél meg kiabálj. Egy üres üzletben? Nagyon féltem, mert erősebb volt nálam, és dulakodtunk. Nem sokon múlt, hogy nem szedte le rólam a nadrágot: ebben az egyik kolléganőm zavarta meg, aki visszajött, mert az öltözőben felejtette az ernyőjét, odakint meg eleredt az eső.

Annak ellenére, hogy aztán a főnök elég sok mindent megtett, hogy elhallgattasson és minél hamarabb cégen kívül tudjon minket, komolyan latolgattam, hogy feljelentem. Viszont amikor felkerestem egy ügyvédet, az elmondta, hogy bizonyítékok nélkül esélyem sem lehet. Sajnos igaza volt, mert bár elegem volt ebből a bánásmódból, de eltekintve néhány kék folttól a karomon meg a combomon, semmi jele nem volt annak, hogy igazat mondanék.

Azóta

Nem akarom az észt osztani, de aki eladónak jön Londonba, készüljön fel arra, hogy elég nagy a nyomás a hím kollégák részéről – de talán nálam is szerencsésebben meg lehet megúszni.

Időnként még összejárunk a fiúval a társaságban, de mivel talált magának nálam is szebbet, nem nekem kellett kimondanom azt, hogy inkább mással foglalkoznék, és egyre inkább zavar, hogy elhalmoznak a semmiért. Hálás vagyok neki, de inkább előre nézek, és a karrieremre összpontosítok, az emelkedő fizetésemet is igyekszem jól beosztani, normális emberekkel veszem körül magamat, rendes barátom is van, és a várossal sem csak pubok szintjén ismerkedem.

Ezenkívül szervezkedem, igyekszem felvenni a kapcsolatot az enyémhez hasonló helyzetek áldozataival, és egy munkahelyi zaklatásokra specializálódott ügyvéd segítségével megpróbálunk némi elégtételt szerezni számukra. De az még a jövő titka, hogy ez mennyire fog sikerülni."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.