Rengeteg olyasmi az oktatók és diákok közti kapcsolatról, az együtt gondolkodásról, a csalás elutasításáról, a minél szélesebb látókör támogatásáról, aminek Magyarországon is igencsak helye lenne – derül ki Zeeuws Meisje összegző írásából. (Korábbi posztjait itt olvashatjátok el, érdemes!)
„Sokszor végiggondoltam, mik is voltak azok a legfontosabb dolgok, a mesebeli hamuban sült pogácsák, amiket nekem Hollandia, vagy inkább a nemzetközi egyetemi lét adott. Az utazás, a világlátás, a sok felejthetetlen mese a világ számos országából persze mind fantasztikus emlékek, de végeredményben ezek voltak a cseresznyék a torta tetején...
Az életfilozófia, amit ott az elméleti tudással kaptam útravalóul, úgy gondolom, sokkal fontosabb. Ezt szeretném ma az olvasókkal megosztani. Egy olyan életfelfogást, amit számunkra, akik egy olyan világból jöttünk, mint Közép-Kelet-Európa, ami ugyan csalóka mondókáival már-már arra enged következtetni, hogy lassan elérkezik hozzánk az a bizonyos kánaán, valójában azonban csak kecsegtet a szabad gondolkodással... egyszóval amit nekünk itt Európa közepén a mindennapokban hasznos lehet észben tartani.
Hogy miért is? Kezdjük szépen sorjában, mit is jelent személy szerint nekem az örökség, az őseim évszázadok alatt kialakított életfelfogása és annak egy nyugat-európai oktatási rendszerben történt alapos felülvizsgálása.
Le a határokkal az emberek között!
A tanárok, a feletteseid a te barátaid! - volt minden íratlan szabály közül talán a számomra legnehezebben megtanulható. Ennek első lépcsőfoka az volt, hogy a magyar „Jó reggelt kívánok, igazgató úr" köszönést „Hello, Dr. Brown"-ra kellett cserélni. Laza? Igen, elsőre talán felettébb az.
Itt bizony le kell rakni a hazánkban megszokott urambátyám mentalitást, amikor mindenkinek hajbókolni kell. Nincs annyi fölösleges tiszteletkör, amit csak azért kell megfutni, mert magyar honban mindig fejben kell tartani, hogy ki van kormányon és ki kinek a kije a hálózatban.
Diákként bizony eltelt egy kis idő, mire el tudtam fogadni, hogy bizalommal fordulhatok a rendszerhez, és nem kell mindig attól tartanom, hogy egyik-másik tanárom által közölt információ a tutorom politikai irányultsága vagy a szakosodásomat felügyelő professzor liberális eszméi miatt talán szándékosan félrevezető lehet.
Itt, 1500 km-re otthontól egy nemzetközi intézményben teljesen más szabályok uralkodtak: a felettes, a beosztott és a diák is a nyertes-nyertes helyzet kialakításán dolgozott. Ezért volt a dékánon a gólyahéten ugyanolyan pulóver, mint a diákokon; de ezért rendeztek rendszeresen az egyetem kontójára zártkörű vacsorákat is, ahol a néhány tanár, diák és egyetemi adminisztrációs dolgozó megvitatták a meglátásaikat az egyetemről, s együtt dolgoztak annak jobbá tételén.
Ebben az egyenlőségre épülő rendszerben ezért nem éreztem soha azt, mint hazai egyetemisták szájából gyakran elhangzik, hogy szívatásból, indokolatlanul dobják ki az első időpontos vizsgáról a diákok 2/3-át, vagy a rendszeresen változtatott tanulmányi szabályzattól (is) frusztrált adminisztratív dolgozók ellentétes információkkal kergetik őrületbe a hallgatókat.
Csalni nem ér! A vizsgán sem!
Bizalommal fordulhattam a rendszerhez. Tiszteletet kaptam az oktatóimtól és az egyetemi dolgozóktól. De cserébe tiszteletet is kellett adnom. Ez ott egészen pontosan azt jelenti, hogy ha vizsga közben kiment a tanár, nem kezdtünk el azonnal azon gondolkodni, hogyan „javíthatnánk" a jegyünkön.
Más szóval, hogy hogyan lehetne egy kicsit csalni: azaz padtárssal beszélni, jegyzetet elővenni, eredményeket egyeztetni... mert ez olyan vétségnek tűnik abban a közegben, mintha például valaki a boltban lopott volna. Egyszerűen nem jut eszébe, hogy megszegje a törvényt, ahogy a nagy átlagnak az sem, hogy fizetés nélkül elvigyen a közértből mondjuk egy csomag kávét.
S ha benned a kisördög és mégis megpróbálkozol vele egy vizsga kellős közepén, akkor olyan tekinteteket fogsz a legközelebbi barátaidtól bezsebelni, hogy legszívesebben a föld alá süllyednél.
A magolás nem siker
A jó jegyek nem jelentenek egyértelműen sikert már az egyetemen sem! Ha jól tudsz magolni és hosszasan el tudod sorolni, hogy pl. Shakespeare műveiről melyik évszázadban hogyan és kik írtak mélyreható elemzést, még nem azt jelenti, hogy érted is, mit írt a drámaíró, s ebből következően azt sem, hogy maximális jegyet fogsz kapni a vizsgán.
A különbség a kelet-európai és a holland felsőoktatási rendszerben tanuló diákok között abban rejlik, hogy míg a magyar iskolákban a tanárok nem tudatosítják, hogy a Shakespeare-ről hadaró, színjeles tanulóik általában nem egyeznek majd meg azokkal, akik a való életben sikeresek lesznek, addig a holland rendszer a kreatív koponyákra épít, s nem kíváncsi a diktafonként felszívott és visszaadott információkra.
Hogy ezt hogyan érzékeltem, mint diák? Első félévben nem értettem, hogy miért nem elég a vizsgához az, hogy tökéletesen tudom, mi van a könyveimbe írva. Ahogy azt sem, hogyan várhatják el tőlem, hogy én nagy gondolkodók legfrissebb kutatási eredményeihez valamit is hozzá tudok tenni (mert 2004-ben 2000-nél korábbi kutatásokat nem igazán használhattunk fel gyakorlati munkáinkban).
Hogyan tudnék én, még bármiféle felhalmozott tudás nélkül nagyobbat alkotni, mint ők, és észrevenni azt, amit más még nem? Na de éppen erre volt jó ez az oktatási módszer: megmutatták, hogy mi volt évszádok óta a haladás és a siker kulcsa, s ösztönöztek, hogy próbáljuk mi is a kreativitásra hangolni az elménket.
Ha valami érdekel, azt ne fojtsd el!
„Matematikát tanulnál, de szeretsz hegedülni is?" – emlékszem, ezt kérdezte a dékán már a budapesti felvételin is egyik későbbi cimborámtól. „Fantasztikus!" – mondta, „Nálunk nem kell lemondanod egyikről sem a másik javára. Lehetsz kiváló mindkettőben, sőt! Az egyik tanulása segíthet a másikban!"
A college rendszer egyik fő erőssége: elismeri, hogy példának okáért egy zenével foglalkozó diák olyan szemmel láthatja az alkalmazott matematika problémáit, amit egy „szakbarbár", vagy szépen magyarul kifejezve 1 ügyű, azaz együgyű ember soha nem venne észre - de ez fordítva is igaz.
Egy matematikus az analitikus elméjével a kottát, a ritmust és a dallamok egymásra épülését más perspektívából látja, mint aki a hegedűjéhez nőve a világból mást nem tapasztal. Avagy a „look out of the box" szemlélet itt felettébb hangsúlyossá válik.
Az iskolán kívül is van élet
Sőt, az iskolán kívüli tevékenység sokszor fontosabb az egyetemen is, mint maga a szakosodás! „Legyél bár modern filozófus, középkori zeneelméletet kutató szakember, vagy malawi szülési rituálékat tökéletesen ismerő egyén, ha fantáziát látsz abban, amit szeretsz, akkor tiéd a világ." - ezt hallottuk éjjel és nappal.
Emlékszem, mikor évekkel korábban egyik elsős gimnáziumi órán előálltam azzal az ötlettel, hogy én vagy művészettörténész vagy skandinavisztikus akarok lenni, az egyik tanárom hangosan felnevetett, s azt mondta, hogy akkor talán az északi lakberendező áruház majd hasznomat veszi, mint bolti kisegítő.
Ezzel szemben a holland tanáraim azt vallották, ha különleges érdeklődésem van, abba ne hagyjam! Ha éjszakákig a művészeti folyóiratok fölött görnyedek, és jobban lekötnek, mint a nemzetközi kapcsolatok tankönyveim, akkor ez egy fontos jel, amit nem szabad figyelmen kívül hagynom.
Nem „kell" felnőni, és szigorúan vett felnőttes dolgokat művelni. Ha igazán azt gondolom, hogy a hobbim hasznos, akkor másnak is az lesz, s én meg fogok belőle élni.
S hogy mennyire igazuk volt! Ma már nagyon sokat jelent, hogy különleges érdeklődési köröm volt, amit kitartóan és lelkesen műveltem éveken keresztül. Mert a kitartás és egy egyetemen kívüli világ megismerése olyan előnyökkel jár, amit az iskolapadban nem lehet elméletben megtanulni.
Ily módon, a látszólag legpiacképtelenebb szakokkal is lehet fantasztikusan fizető munkát találni (és ezáltal a GDP-t növelni). S amint azt az évek igazolták, a holland egyetemen hangoztatott jóslat végül, az esetek többségében beteljesíti önmagát.
A féligazság erősen ellenjavallt fogalom
Az egyetemen sosem ígérte nekem senki, hogy könnyű lesz. Az elején tudatták, hogy sokat kell tanulni. A tandíjat is magasabban tartották, mondván hogy ez egy szelektív intézmény. Tiszta ügy. De aki céltudatos volt, azt támogatták ösztöndíjjal, külföldi részképzési lehetőségekkel, szakmai gyakorlatokkal.
Nagyon fiatalon szembesítettek mindenkit azzal, hogy mindennek mi magunk vagyunk az okai. Nem hitegettek senkit. Közölték sokszor: aki plagizál, kivágják az egyetemről. Aki ellopja más tulajdonát (pl. vizsgán más tudását másolja jogtalanul), az a felelősséget meg se próbálja elhárítani.
Nem a tanár és az oktatáspolitika a hibás. Nem a szomszéd, mert hagyta, hogy másoljak. Nem is a bank, aki nem adott diákhitelt így esszéírás helyett pincérkedni kellett, s időhiányban maradt a Wikipédia másolása - csakis saját magunk. Hogy a banknak, a szomszédnak és az oktatáspolitikának is része volt a történetben? Biztosan. De végeredményben rajtunk áll, hogy mit kezdünk a nekünk osztott lapokkal.
Módszeresség...
S végezetül a két, talán legfontosabb dolog, amit megtanultam tőlük, a nemzetközi közösségtől: a módszeresség és az összefogás. Furcsának tűnhet, hiszen két nagyon egyszerű fogalom, s látszólag otthon is erre nevelik a tanulókat. Middelburgban azonban egy kissé más értelmet nyert, mint amivel én a Kárpát-medencében valaha is találkoztam.
Az egyetemen azt vallották, hogy muszáj megmutatnod, ki vagy és mit tudsz. Nem maradhatsz a komfortzónádban. Nem lébecolhatsz, mert akkor a többiek isszák meg a levét (lásd például a csoportprojekteket az előző írásban).
Magasabb szintre jutni, fejlődni és valami újat alkotni csakis akkor lehet, ha valaki kiteszi magát szélnek és viharnak. Erre volt jó a sok prezentáció: kiállni mások elé, vállalni a felelősséget, hogy most ennyire voltam képes, ez vagyok én, feketén-fehéren.
S képesnek lenni arra, hogy nem „bólogatójánosokkal" körbevéve is meg kell hallani az építő jellegű kritikát, azt nem sértésnek, hanem javaslatnak venni, mert hosszútávon csak ennek van értelme. Ezt szerintem Magyarországon is tanítani kellene.
... és összefogás
Zárásképp pedig az összefogásról. Az osztrákok, évszázados szomszédság tapasztalataként nemhiába mondják, hogy ha ellenséget akarsz, barátkozz magyarral. Arany János Péter Pálja óta már-már elcsépelt fogalom ez magyar körökben.
Az otthoni közösségben, ahol felcseperedtem és életem első, nagyon meghatározó 18 évét töltöttem, soha nem tapasztaltam, hogy az emberek büszkék egymásra, az eredményeikre. A hollandoknál viszont annál inkább.
Bár Közép-Európából folyton folyvást bírálják őket liberalizmusukért, nyitottságukért, ők felettébb szeretnek egy hajóban evezni. Ez a tengerész, kalandvágyó és felfedező nép enélkül talán nem is maradt volna fenn az évszázadok során.
Vajon hány magyar egyetemista mondhatja el magáról, hogy évek után is névre szóló képeslapot küldenek neki a tanulmányi osztályról, érdeklődnek felőle, gratulálnak minden további eredményhez, legyen az doktori fokozat, esküvő vagy gyermek születése.
Annak ellenére, hogy Middelburgból minden túlzástól eltekintve a világ számos pontjára vetődtek a diákok, az Alma Materunk továbbra is képes fenntartani azt a családias érzést, amit a campuson nagyon tudatosan kialakított. Jobban mondva mi együttesen kialakítottunk.
Jó volt és jó most is oda tartozni. Akkor is, mikor Hollandiának búcsút intve 5 évre a magyar fővárosban próbáltam szerencsét. Ahogy jelenleg is, mikor ismét becsomagoltam a (Hollandiában is gyarapított) hamuban sült pogácsámat, és egy következő nyugat-európai ország egyetemét látogatom, manapság már oktatóként.
De ez egy másik történet..."
Az utolsó 100 komment: