Jó lenne, ha a mai poszt nem vihart kavarna, hanem elgondolkodtatna mindenkit a háború és egymás öldöklésének hiábavalóságáról. A történet csupán az egyik fél oldaláról mutatja be az izraeli-palesztin konfliktus mindennapi, emberi oldalát. Természetesen amennyiben a másik oldalról is ír valaki, azt is azonnal megjelentetem (ez egyben felhívás is!), mert a célom az, hogy az embert lássuk meg a borzalmak mögött – történjék az bármelyik oldalon. Kérek mindenkit, ilyen szemmel olvassa a most következő történetet. Köszönöm!

"Magyarországon születtem 1976-ban. Mint sok más gyerek én is szerettem a háborús filmeket, legyen az második világháborús vagy csillagháborús, de azért persze főleg hollywoodi. Otthoni játékaim között éppúgy megtalálható volt a hatlövetű western colt mint a tapadókorongos puska vagy a csúzli.

Valószínűleg nem volt olyan generáció a XX. századi Magyarországon, amely békésebben nőtt volna fel, mint a mienk. A háborút hírből ismerhetjük - filmekből, nagypapa elmondásából, vagy a Panoráma nevű külpolitikai magazinból. Volt valami Irak - Irán, meg közel kelet, meg Chrudinák Alajos, később meg Jugoszlávia meg Vujity Tvrtko. Ezen helyek egyikéről sem tudtam sokat, talán annyit, hogy a térképen mind 10 és 50 cm közötti távolságban volt tőlem, és ép ésszel fel nem tudtam fogni, miért ölik egymást ott az emberek.

Ugorjunk most előre 20-30 évet! Az év 2012, a helyszín egy csendes izraeli kertváros, Gan Javne, amely Tel Avivtól mintegy 20 km-re délre, Gázától kb. 35 km-re északra található. Van egy izraeli feleségem, Hila és két izraeli gyerekem, a lányom, Alma 3 és fél, a fiam, Nadav 1 éves.

Óvóhely az óvodában is

Hogy miben nyilvánul meg az izraeliségük? Anyanyelvük héber, bár Alma ért egy kicsit apanyelven is. Hila ízig-vérig izraeli családból származik, velem ellentétben neki gyerekkori élménye a háború. Az öbölháború idején édesapját behívták tartalékos szolgálatra és a pár évvel idősebb unokatestvére jött át segíteni anyjának a légiriadók alatt a kisgyermekekkel és a gázálarcokkal.

Sajnos Alma 3 és fél éves létére már több mint egy éve tudja, hogy ha megszólal a légvédelmi riadó szirénája, akkor be kell szaladni az óvóhelyre. Óvóhely természetesen az óvodában is van. Vagy nem is olyan természetesen, mert csak az 1990 után épült épületekben volt kötelező építeni. Sok iskolában, óvodában nincs semmi.

Az újabban épült lakásokhoz is tartozik egy biztonsági szoba, ami gyakorlatilag egy betonból épült, többé-kevésbé hermetikusan (igen, itt a biológiai és kémiai háború árnyékában) lezárható, ám kis kellemetlenséggel akár rendes szobának is használható helység. Legtöbbször - pince híján - raktárnak, vendégszobának, számítógép esetleg gyerekszobának szokták használni.

Nadav ma ünnepelte héber naptár szerint az egy éves szülinapját. Nem volt egy könnyű év: koraszülött, két műtét, tüdőgyulladás, és bár szeptembertől bölcsibe jár, a betegségek miatt többet volt otthon, mint a bölcsiben. Neki talán fel sem tűnik, hogy az utóbbi napokban hogyan bolydult fel az életünk.

45 másodperc...

Múlt szombat este egy haifai hétvége után késő este, fáradtan közeledtünk Gan Javne felé. A gyerekek végre elaludtak a kocsiban. Befordultunk az országútról a bekötőútra, amikor megszólalt a légvédelmi riadó. Eltelt pár drága másodperc mire felfogtuk mit is hallunk. Ez lehetett az első alkalom, amikor az autóban ért minket és talán az első Nadav születése óta.

Kicsit hezitáltunk, mitévők legyünk. Ha az úton ér valakit a riadó, elvileg le kell állni az út szélén, eltávolodni a kocsitól, lefeküdni a földre és a kezével védeni a fejét az esetleges szilánkoktól, a fülét a robbanás hangjától. Mindez 2 alvó, bekötött kisgyerekkel nem tűnt megvalósíthatónak a rendelkezésünkre álló kevesebb, mint 45 másodperc(!) alatt.

Úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg hazáig. 2-3 perc volt az út az utcánk bejáratáig. Ott mondtam Hilának, hogy elkezdem kikapcsolni a gyerekeket a biztonsági övből, a lakáskulcsot a számba készítem, ne parkoljon, csak álljon meg a ház előtt az úton, én kiveszem Nadavot az én oldalamról, ő meg Almát az ő oldaláról.

Pillanatokon belül bent is voltunk az óvóhelyen. Mikor letelt a 10 perc, amit a riadó után még ott kell tölteni, kimentünk leparkolni a kocsit és behozni a táskákat. Régebbi gyakorlat alapján úgy döntöttünk, hogy matracokon alszunk az óvóhelyen, ha szűkösen is, de mégiscsak jobb lesz, ha nem kell az éjszaka közepén két kisgyerekkel rohangálni egy emeletet. Este még úgy tudtuk nem lesz ovi, de reggel végül úgy döntöttek, hogy lesz, így kis késéssel, de elmentünk dolgozni.

Hosszabb időre kell berendezkednünk

Szerdán délután fél ötkor leszálltam a vonatról, hogy munka után felszedjem a gyerekeket az oviból. Útközben hallottam a rádióban, hogy több éves bújócska és fogócska után percekkel azelőtt az izraeli hadseregnek sikerült ártalmatlanná tennie a legkeresettebb gázai terroristát.

Elhoztam a gyerekeket, és előrelátóan az összes holmijukat is, hiszen várhatóan nem lesz másnap ovi, amit pillanatokon belül SMS-ben erősítettek meg. Hazasiettünk és elkezdtem rendet rakni az óvóhelyünkön, amit mi békeidőben játszószobának használunk.

Szóltam Hilának, hogy be kéne vásárolni, de talán jobb lenne, ha nem nálunk, hanem a Gázától messzebb lévő Rehovoton, a munkahelye mellett tenné ezt meg. Közben már az összes TV csatornán rendkívüli műsor volt az eseményekről.

Mikor Hila hazaért, világos volt, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk az óvóhelyen. Ennek megfelelően rendezkedtünk be a biztonsági szobában: bekészítettük a kiságyat, matracokat és egy kis asztalt a laptopnak, amin a híreket néztük, iPad, telefonok, töltők, meg a gyerekek játékai.

Egy perc alatt 6 rakéta

Úgy terveztük, hogy Hila otthon marad Nadavval, én meg elviszem magammal Almát Tel Avivba a munkahelyemre. Reggel még volt egy időpontunk Nadav egyik orvosánál - felhívott minket a titkárnő, hogy biztos jövünk-e. Jövünk. Már annyira készek voltunk Nadav örökös betegeskedésétől, hogy minél hamarabb lássa minden orvos, talán egyiknek lesz egy jó ötlete.

10 perccel indulás előtt megszólalt a sziréna. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Egy perc alatt 6 rakéta csapódott be a környékünkön. A rádióban van egy állomás, amin mindig bemondják, hol van riadó.

Bekapcsoltuk. Sistergett, de megállás nélkül sorolták a városok és falvak neveit. Később még 4 becsapódás hangja csattant. Világos volt, hogy esély sincs elhagyni az óvóhelyet. Na jó, azt még talán, de nem messzebb, mint 45 másodpercre! Ez még arra sem lenne elég, hogy bekössük a gyerekeket a kocsiban, nem beszélve arról, ha egy ilyen rakétaeső útközben érne minket az orvoshoz, vagy a vonathoz, pláne a vonaton, akkor mit csinálnánk?!

Lemondtuk az orvost. Én otthonról kezdtem dolgozni, Hila meg többnyire a gyerekekkel volt. Azt nem kell mondani, hogy Almát mennyire kibillentette az is, hogy nincs ovi, hát még az, hogy fél napot egy zárt szobában, vagy annak 5 méteres környezetében kell töltenie. Még Nádávnak is nehéz volt.

Irány a szülői ház!

11:30-ra csendet jósoltak. Vihar előtti csendet. Akkor lesz a kiiktatott terroristavezér temetése. Mi még hezitáltunk, de már kezdtünk pakolni, hogy a táskák kéznél legyenek. Napközben jöttek a telefonok. Barátok hívtak meg minket: gyertek hozzánk, itt csend van. Jöhettek ma, jöhettek a hétvégére, ahogy jól esik. És persze ott volt a szokásos opció is: Hila szülei.

Én hiába mondtam, hogy mind a 4 meghívás olyan helyre szólt, ami Gázától kevesebb, mint 75 km-re van, és a hírszerzés biztosra vette, hogy a Hamasznak vannak olyan rakétái amik 75 km hatótávolságúak, ráadásul a legtöbb meghívónk házában még óvóhely sincs. Végül Hila a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntött: szülők. Bepakoltunk a kocsiba, és ráléptem a gázra.

Ahogy megérkeztünk Bat Jamba, kiszálltunk az autóból, Hila húga kijött elénk, hogy segítsen bevinni a táskákat. BUMM! Ez meg mi volt? Néztünk össze Hilával. Hülyék vagytok, agyatokra ment a sok rakéta - nevetett Hila húga - nem volt semmi sziréna. Bementünk a házba, bekapcsoltuk a TV-t. Arról beszéltek, hogy a pár perccel azelőtti riadó Rishon Lecionban és Holonban (Bat Jam déli és keleti szomszédvárosai) hibás riasztás volt-e. Méghogy hibás! A fejünk felett durrant!

Egy órával később megszólaltak a szirénák. Felgyorsulnak a dolgok, összekavarodik minden: rohantam le, Hila kisebbik húgával az alsó emeletre. A lent lévők nem is hallották a szirénát a TV-től. Szaladtunk. De hova is? Ja, nincs óvóhely.

- Amikor gyerekek voltunk, ide álltunk a sarokba - emlékezett vissza a Hila testvére. Igen ám, de a nagyszoba másik végében ott tátong az ablak, márpedig ajánlatos olyan helységet keresni, ahol nincs ablak. Végül bementünk a lépcső alá, a WC bejárata elé. Kb. 1-1,5 négyzetméteres hely, 5 felnőtt, 2 kisgyerek. Közben hívják Hila apját. Épp jött volna haza a munkából, és a parkolóban érte a riadó.

Pszichológiai hadviselés

Hila anyukája fel akar menni a tetőre megnézni a rakétákat vagy a krátereket. A lányok húzzák vissza - ne legyél már hülye, anya, így halt meg ma 3 ember Kirját Malahiban! Lehet, hogy jön még rakéta. 10 percig itt kell maradni! - ugyan már! - BUMM! Anyuka összerezdül. Látható hogy nehezen dönt, hogy hülyesége, kíváncsisága vagy félelme kerekedjen felül.

Én is beszóltam valamit. Erre mindenki lehurrog, hogy maradjak már, nézzem meg hogy fél Alma miattam. Hol van már az apuka? A telefonok behaltak. Már a vonalas sem működött. Milyen messze van az a parkoló? Később kiderült, hogy még a munkahelyi parkolóban érte a riadó. Földalatti parkoló. A legbiztonságosabb hely!

Ránéztem Almára, és tényleg félt. A háziak felkészületlensége, töketlenkedése, kiabálása kibillentette. Végül azért mindenki megnyugodott. Mi a gyerekekkel az emeleti hálószoba helyett inkább a szalonban aludtunk matracokon. Péntek és szombat is hasonlóan telt. Nem volt sok riadó, nyilván kevesebb, mint otthon lett volna, de éppen elég ahhoz, hogy a tudatodban maradjon.

Persze tudjuk mi ezt jól, hogy ez egy pszichológiai háború, a terror része. De hiába tudod, hogy ezekkel a rakétákkal nem fogják elfoglalni a hazádat, sőt, jó eséllyel meg sem sérülsz, ha közben az egész életedet a félelem irányítja. Mert jobb félni mint megijedni, ami a gyakorlatban egy csomó megoldandó praktikus kérdést vet fel:

- Hila el szeretne menni vásárolni Almával. Muszáj? Kocsival, vagy gyalog menjenek?

- Ha a földszinti szalonban megy a TV nem halljuk a szirénákat. Valakit fel kell küldeni "őrségbe" hogy meghallja.

- Valaki zuhanyozni megy. Szóljunk ha... Ja, és hol van nagy törülköző? Ha hirtelen le kéne szaladni, az átlag törülköző túl kicsi.

- Elmegyek-e dolgozni vagy dolgozom itthonról? Mi van, ha a vonaton, buszon, autópályán ér a riadó? Ráadásul lakott területen kívül nem is biztos, hogy hallani, ha egyáltalán van riadó.

Mi szerencsések vagyunk

A fenti dilemmák lassan 12 éve nagyjából másfél millió izraeli mindennapi osztályrésze. Több mint 10 000 rakétát lőttek ki rájuk a terroristák. Csodájára jár a világ, de hiába állítottak hadrendbe olyan elfogó rendszert, ami 85 százalékos hatásfokkal szedi le a Gázából kilőtt rakétákat, ha még mindig van 15 százalék esély arra, hogy lakott településre esik.

Ilyenkor bizony az anyagi kár mellett sérültek, sőt halottak is vannak. De még ha nem is lennének. Ha csak mindig gépiesen be kéne rohanni a legközelebbi óvóhelyre (ha van), akkor is pszichológiailag hatással van ránk a terror ezen formája.

Mi még szerencsések vagyunk, eddig olyan helyen laktunk, ahol évente párszor kellett az óvóhelyre rohanni. De vannak, akiknek naponta többször, sőt időnként naponta 20-30 alkalommal(!). Az ország ezen felében a gyerekek talán többször vannak otthon, mint az iskolában.

Az askeloni kórházban évek óta húzódik az új, rakétabiztos szárny építése. Tegnap hazaküldtek mindenkit, aki nem volt életveszélyben. A koraszülötteket és a gyerekeket, akiket nem lehetett hazaküldeni fél óra alatt levitték a szűkös, nem steril óvóhelyre.

Az elfekvőben lévők látogatói pár percenként magukra hagyják a mozdíthatatlan rokonokat. Arrafelé mindössze 15 másodperc áll rendelkezésre arra, hogy biztonságba helyezzék magukat, a magatehetetlen embereket meg se próbálják mozdítani, minek? Az egészségesek se jutnak el a biztonságos óvóhelyre, legfeljebb a lépcsőházig.

Hétköznapi félelmek

Az elmúlt napokban megszámlálhatatlanul sokszor hallottunk valamit, amitől egyszerűen megállt a szívverésünk - egy őrült motoros, aki kihuzatja 100-ig kettesben, egy mentőautó, a szomszéd visító gyereke, egy hülye zeneszám a rádióban, vagy éppen az egész nap megállás nélkül ismételt végtelenített hírekben bejátszott légvédelmi sziréna felvétele - majd összenéztünk, sóhajtottunk, és folytattuk, mintha mi sem történt volna.

Alma néha elcsászkál. Felmegy az emeletre. Megkérjük, ne tegye, hogy lássuk őt, és közel legyen, ha szaladni kell. De nem érti. Csak akar, nem akar, bömböl, ellenáll. Néha ő is szól egy-egy mentőautó szirénánál, hogy ez riadó!

Hogy ez élet? Ez az élet. Almának, Nadavnak, ez az élet. Arra már jobb nem is gondolni, lesz-e pár hónap múlva háború Iránnal..."

(Köszönet Évának, aki eljuttatta hozzám ezt az írást, melynek eredeti verziója itt olvasható! Végül hadd ismételjem meg még egyszer: aki a konfliktust a másik, palesztin oldalról éli meg és megosztaná a történetét, írja meg, és kiteszem. Köszönöm.)