A külföldi élet kipróbálásának egyik legegyszerűbb és legelterjedtebb módja, ha valaki au-pairként vállal munkát. A rengeteg buktató (például elég nagy lutri, milyen családhoz kerül az ember, még akkor is, ha előtte tájékozódik) mellett viszonylag biztos egzisztencia (legalább a fedél és az étel biztosított) és nyelvtanulási lehetőség várja a próbálkozókat. Azonban mint Erenya írásából is kiderül, érdemes sok mindenre figyelni.

„Diplomás óvónő vagyok, aki imádja a munkáját. És mivel a munkám alapja az anyanyelv, meg se fordult a fejemben, hogy valaha külföldre menjek. Különben is, ha mindenki ilyen-olyan indokokkal világgá megy, ki marad itthon?

Diploma előtt magánóvodában dolgoztam - már itt is láttam olyan embereket / helyzeteket, amitől bárki világgá futott volna!!! - diploma után pedig 2 évet egy magas követelményeket támasztó munkahelyen, csodálatos, jól képzett kollektívával, akiktől rengeteget tanultam. Többek közt maximalizmust.

Két év után határozott idejű szerződésem lejárt, ekkor, magánéleti okokból is, először jutott eszembe, hogy ki kéne nézni világot látni, és megtanulni végre rendesen a német nyelvet, ami családi örökség folytán elég rendesen benne volt a tudattalanomban, annál inkább bosszantott, hogy nincs belőle használható tudásom.

Takarítás is lesz?

Hamar találtam munkát au-pairként. Gyakorlatilag a második hirdetésre felvettek, amire írtam. Félig magyar család volt, Svájcban, 4 nyelven beszélő ötévessel és pici babával. Gondoltam, 26 óvodás után két gyerek, abból az egyik csak fél napig, plusz egy kis takarítgatás, mi az nekem! Na, ahogy azt Móricka elképzeli...

Apropó, takarítás. Hadd álljak meg egy szóra: nekem au-pairként nem jelentett problémát, hogy alaposan takarítsak, lévén, vezettem már előtte háztartást. De bizony azóta több felől hallottam, hogy az au-pairnek jelentkező kislányok meglepődtek, mikor szembesültek vele, hogy bizony a kosz az terem, és nem elég kéthetente takarítani, pláne kisgyerekek után.

És bizony a házimunka monotonitása az egyetem mozgalmassága után nagyon idegőrlő tud lenni, és hamar felveti a gondolatot, hogy én egy kihasznált cseléd vagyok, derossznekem. Ezzel nem árt tisztában lenni. A többi okosmegmondást lásd a post végén. :)

Engem kikapcsol a házimunka, feltéve, ha nem hajszolnak, nem áll fölöttem / mögöttem senki, hogy ellenőrizzen, és ha nem gyerek mellett kell csinálnom. Nos, első au-pair munkám során ezen kivételek közül sajna mindegyik "teljesült".

Magyarokhoz ne menj!

Németországban au-pairkedő barátnőm (aki azóta már nemzetközi kapcsolattartó egy német-magyar cégnél) nem kertelt: Magyarokhoz sose menj dolgozni! Mert akkor te leszel az utolsó csicska! Aki egyszer megvetette a lábát külföldön magyarként, az örömmel fogja rajtad kitaposni az összes vélt és valós sérelmét, amivel addig odakinn szembesült.

Akkor nem akartam hinni neki. Ma már én is ezt mondom mindenkinek. És fáj, hogy ezt kell mondanom.

400 frankot ígértek havonta, persze szerződés nélkül, szűkös anyagi viszonyaikra hivatkozva. Akkor még nem tudtam, amit ma tudok, hogy egy au-pairnek 5-6 órát szabad maximum dolgozni naponta.

Én gyakorlatilag napi 11 órán át be voltam fogva, ami különösebben nem volt megerőltető, csak kicsit idegőrlő. Vigyáznom kellett volna a járni tanuló gyerekre, de ahol üveg dohányzóasztal, kockakő és márvány kandallópárkány van, ott ez egy kicsit nehézkes. Pláne, ha még közben takarítanom meg főznöm is kellett.

Gond a főzés körül

Elvileg tudok főzni. Gyakorlatilag semmi nem ízlett a családnak, amit főztem, és a harmadik ilyen eset után anyuka mártírsóhajok kíséretében magára vállalta a főzést, nem fukarkodva a szurkálódó megjegyzésekkel, hogy ennyit rá tudna bízni az ötéves lányára is, hogy megmelegítse az ebédet a mikróban. Mikor egyszer túl sok krumplit tettem a kisbaba pépjébe, újabb mártírsóhajok kíséretében azt is kivette a kezemből.

Sosem kaptam új esélyt, ha csak egyszer is nem volt tökéletes, amit csináltam. Rettenetesen nyomasztott ez.

És emellett persze esténként (magyar anyanyelvű társaság lévén) a lelkiszemetes szerepét is betölthettem. Hallgathattam a bevándorlók nyomorát és létbizonytalanságát (kétszintes kertes ház, Volkswagen, motorbicikli és évente kéthetes trópusi nyaralás hol nyomor, kérdem én??), a "hülye albánok és szerbek" szidását, akik nem dolgoznak, csak lenyúlják a segélyt, bezzeg a dolgozó embernek semmi kedvezmény nem jut, és anyuka házassági válságát.

Tűrtem birkatürelemmel, de egyre gyűlt bennem a felháborodás, és mikor anyuka egyszer engem tett felelőssé a gyerek megbetegedéséért, letettem a villát ebédnél, felálltam az asztaltól, összepakoltam és még aznap este leléptem. Öt hét volt.

Rémes magyarországi viszonyok

Itthon találtam volna állást, mégis elképedtem a viszonyoktól. Szürke vagy feketemunka magánovikban, betegszabi nélkül, betegség esetén azonnali kirúgással, mert nincs kit a helyedre állítani, olyan körülmények között, hogy inkább nem is részletezem; illetve tüneményes állami ovik csak sajnos olyan, állami normatívában megállapított fizetéssel, amivel pont tökéletesen éhen halsz. Babysitterként éldegéltem, aztán januárban, mikor kitelt az időm az akkori "családomnál", mert anyuka a kistestvér születésével otthon maradt, újból nekiláttam keresgélni.

A sok hiábavaló hazai kuncsorgás után elbűvölt a rengeteg ajánlat, amit kaptam, ahogy felregisztráltam a nemzetközi oldalra. Gyakorlatilag 2 nap alatt elárasztottak üzenetekkel. Talán túlzottan mámoros is lettem, mert habozás (és sajnos szerződéskötés) nélkül igent mondtam az ajánlatra, ami a legtöbbet kínálta, egy hét alatt felszámoltam a pesti életem és útra keltem.

Újból Svájc

Zürich agglomerációja, egy éves kisbaba és egy vállalhatatlanul control freak anyuka, akinek, akárhogy igyekeztem, nem tudtam megfelelni. Egy szót se szóltam, mikor igencsak nyomatékosan tudomásomra hozta, hogy hogyan KÖTELEZŐ hajtogatni a ruhákat a szekrényben, és a szivacs mely felével kell mosogatni a lábost kívül és melyikkel belül.

Napi 9-10 órát dolgoztam, miközben anyuka otthon dolgozott, és a gyerek folyamatosan az anyja után üvöltött, mert hallotta a mocorgását az íróasztalnál a papírvékony falon keresztül.

A járni tanuló gyerek és a csúszós padló + üvegasztal, kandallópárkány imádnivaló kombinációja itt is fennállt. Egyszer aztán be is következett a baleset: gyerek elcsúszott, beütötte a fejét, s bár semmi baja nem lett, anyuka engem tett felelőssé, mert nem voltam elég közel hozzá, hogy elkapjam - előző nap kioktatott, hogy ne járjak annyira a gyerek sarkában, engedjek több szabadságot neki, ne érezze rabnak magát! - tehát közölte, hogy pakoljak össze azonnal, kezembe nyomta a fizetésem, és kirakott az utcára.

Február közepén, 0 fokban, naplementekor a város szélén - a hely, ahol voltam, úgy aránylik kb. Zürichhez, mint a Kamaraerdő Budapesthez.

Jótét lelkek és sorozatos szerencsés véletlenek közbenjárásával jutottam haza végül épségben.

Hol követtem el a hibát? Nem volt szerződésem. Semmi mással.

Nem adtam fel

Újra nemzetközi au-pair oldal, újabb hirdetés, bár gyanakvóbban, mint eddig. És másfél nap után egy felkérés, e-mailcím csere, és hirtelen ott volt a postafiókomban egy munkaszerződés-nyomtatvány. Aztán egy hétre rá kitöltve két példányban ugyanez a postacímemen. Csak alá kellett írnom és az egyiket visszaküldenem. Nem hittem a szerencsémben!

Egy szenzációs és tüneményes család plusz egyedik tagja lettem 7 hónapra, Graubünden kanton egy csöpp kis falujában. Mikor megérkeztem, némi alvás és bőséges ebéd után első utunk a postára vezetett, ahol bankszámlát csináltunk nekem, majd a községházára, ahol kitöltöttük a tartózkodási engedélyt kérelmező papírt, innen a vasútra, ahol megkaptam a kedvezményes utazásra jogosító kártyát s végül a nyelviskolába, ahol beírattak az éppen kezdődő, heti kétszeri félintenzív német kurzusra.

Ilyen is van. Ilyennek kéne lennie!

Imádtam itt dolgozni és imádtam Svájcot. Nem csak a nyelvet tanultam meg - bár a Hochdeutschot, nem a svájci dialektust - de az emberek mentalitását is megtanultam értékelni.

Tisztaság, megfontoltság, átgondoltság

A tisztaságot - amivel együtt jár bizonyos fokú sterilitás. A megfontoltságot, ami sokszor ridegségnek tűnik nekünk, magyaroknak. Az átgondoltságot, ami bizalmatlan óvatosság is lehet, de megvan rá az okuk, hogy a gyönyörű országukat, amire ők annyira vigyáznak, ne hagyják másoknak szétbarmolni.

Az óvatos kimértséggel ellentmondónak tűnő nyitottságot, ami miatt senkit nem izgat, ha te pl. mezítláb mászkálsz a vasút peronján. Amíg nem zavarsz másokat a viselkedéseddel, nem taposol be a magánszférájukba, békén hagynak.

A gyerekeket fantasztikus profizmussal és kellő ráhagyással önállóságra nevelik, az óvoda- és iskolarendszer csodáiról már volt szó a blogon, így azt nem is dicsérném tovább. Lenyűgöző.

Tanácsok jövendő au-paireknek

Hosszúra nyúlt a beszámolóm, hát inkább zárnám néhány általános jótanáccsal reménybeli au-pairek részére:

Hadd szögezzek le valamit: az au-pair NEM babysitter. Az au-pair egy modern "kosztos deák", aki (nyelv- és kultúra)tanulás céljából tartózkodik a fogadó országban, egy szállásadó családnál, ahol kosztért, kvártélyért, anyanyelvi környezetért cserébe KISEGÍT a családnál házimunkában és gyerekfelügyeletben. És ismétlem, 5-6 órát dolgozik naponta. És nem is kötelezhető bármilyen munkára.

Hogy sok család ezt arra használja ki, hogy megspórolja a takarítónőt meg a babysittert, és agyonhajszolják a kiszolgáltatott au-pairt, az egy másik dolog. Lehúzós főnökök minden szakmában vannak.

Aki fél, hogy belefut ilyesmibe, forduljon ügynökséghez, azok jobban ellenőrzik a fogadócsaládokat, és segítségért is fordulhatsz hozzájuk. Többnyire. Vagy nem, és cserébe még ők is sápot húznak a munkádból. Körül kell nézni, kinek a vállán lépsz ki a nagyvilágba, mint ezt ezen a blogon már annyian megírták.

Én személy szerint azért nem fordultam ügynökséghez, mert már túl vagyok az engedélyezhető korhatáron. Inkább keresgéltem, és ezt ajánlom mindenkinek.

Pár feltétellel.

Dolgozni mindenhol kell

Ezen ne lepődjetek meg. KOMMUNIKÁCIÓ mindenek felett! Meg kell részletesen beszélni, lehetőleg szerződésbe is megírni, mi a feladatod, napra lebontva!

Ha a szülő ettől elzárkózik "majdmegbeszéljük" "majdahogyalakul" "agyerektőlfügg" jelszóval, az annak a jele, hogy le akarnak húzni és ahol lehet, pluszmunkát lőcsölni a nyakadba! Ne hagyjátok magatokat! Sok család van, az ilyen lehúzós népeket hagyjátok meg a kétségbeesett idiótáknak, akik bármit elvállalnak, csak legyen meló.

Ragaszkodjatok hozzá, hogy fizessék a kiutazásotokat!

Kötelességük! Kérjétek, hogy csináltassanak nektek bankszámlát, ne zsebbe rakassátok a pénzt. Szerződés, szerződés, itt is ez a varázsszó! Könyörögve kérlek titeket, ne kövessétek el azokat a hibákat, amiket én.

Ja, és a betegbiztosításotokat is fizetnie kell a családnak, vagy annyival többet adni, hogy haza tudd utalni az otthoni TB-dre, ha EU tagállamban dolgozol és van kék kártyád, ez is egy vállalható megoldás.

A gyerek... gyerek

Fontos figyelmeztetés, mert elképesztő, de sokan nem gondolnak bele ebbe: a gyerek ordít, visít, néha verekszik is, a gyerek be szokott pisilni-kakilni (még a már szobatiszta is néha), sőt meg is betegedhet. És nem, nem biztos, hogy szót fog fogadni neked, az első 1-2 hónapban biztosan nem. Vagy utána se.

Nem csak lányoknak

Bármilyen meglepő: fiú is lehet au-pair. Éppen amiatt, amit fentebb írtam, mert az au-pair nem gyerekvigyázó személyzet. Porszívózni, felmosni, mosogatógépből ki- és bepakolni, pizzát mikróban megsütni egy fiú is képes.

Ha mondjuk a fogadócsalád három égetnivaló fiúgyermekkel rendelkezik, akik álló nap fociznak meg Lego StarWarssal lövöldöznek, direkt jól jöhet nekik egy kompetens játszótárs. Szóval, fiúk, kalandra fel!

Nem mindegy, milyen au-pair leszel

Kétféle au-pair van: az egyik játszik a gyerekkel, hogy az anya dolgozhasson, a másik dolgozik, hogy az anya a gyerekkel játszhasson. Hogy tisztázzátok, te melyik leszel (illetve mikor épp melyik), ahhoz ismételten kifinomult kommunikáció szükséges.

Sose menjetek olyan családhoz, ahol LEGALÁBB AZ EGYIK szülővel nem tudtok középfokon kommunikálni. Mert bajok lesznek!

Nem vagy családtag

Ha szerencséd van, családtagként fognak kezelni, de sose feledd, hogy mégsem vagy az. Ez nehéz. Nagyon nehéz. Mikor a kultúrsokktól és a nyelvtudás hiányától elmagányosodva legszívesebben odarohannál a vendégekhez beszélgetni, és szembesülsz vele, hogy őket te nem érdekled. Muszáj a háttérbe húzódni és eltűnni.

Megterhelő, mi több, idegőrlő, de ilyenkor mindig arra kell gondolni, hogy legalább van saját szobád, ahová visszavonulhatsz, ellentétben sok külföldi munkavállalóval, akik a kezdeti időkben sokszor alkalmi szállásokon kénytelenek meghúzódni, tömegével; és mindig van mit enned, nem kell nézegetni az árakat, hogy mit vehetsz meg még a minimál fizetésedből.

Magánszférád nincs sok, és aki annak előtte önálló élethez szokott, annak nehéz lehet az is, hogy mintegy plusz egyedik gyerekként van kezelve és nincs kompetens beleszólása semmibe, nem ura az életének.

Más oldalról nézve viszont au-pairnek lenni tökéletes indítás "idegenben" a nyuszikáknak, akik túl soknak találják azt, hogy mindenért ők maguk felelősek egy szokatlan, más nyelvű környezetben.

A felelősség kérdése

Viszont igenis felelős vagy sok mindenért így is. Legfőképpen a gyerekek testi épségéért. És a saját kapcsolati tőkédért.

Megéri mosolyogni és keresni az emberek társaságát a nyelviskolában, a faluban, a szomszédságban, mert az emberek megjegyzik a kedves, törekvő au-pairt, és sose lehet tudni, ki fog felajánlani olyan lehetőséget, aminek révén a munkád lejárta után is kinn maradhatsz, más munkakörben, más minőségben. Vagy kifogod a benzinkútnál állva a gazdag svájci milliomos férjet, még az is lehet :D

Merj váltani!

Utolsó és legfontosabb tanács: ha nagyon nem tetszik a dolog, merjetek váltani!!!! Hátha a következő családdal nagyobb szerencsétek lesz. De sajnos aki alapvetően nem szívesen foglalkozik gyerekekkel, annak sanszosan másutt se lesz jobb.

Sok szerencsét mindenkinek!"