A mai poszt szerzője kis túlzással bejárta a fél világot, jelenleg egy dél-afrikai építkezésen dolgozik. Még 5 évet húzna le külföldön, hogy megteremtse leendő családjának az anyagi biztonságot. Most szóljatok hozzá! :)
„Én sokakkal ellentétben kifejezetten a pénz miatt dolgozom külföldön (összesen kb. 3,5 évet töltöttem eddig kint). Szeretek Magyarországon lenni, mert ott van a Családom, a Barátaim és számtalan emlék köt oda. Mindig is a Szülővárosomban szerettem volna letelepedni, ez azóta sem változott.
Óceánjárón
Építőmérnöki diplomával és kb. 4 év – építőiparban szerzett – tapasztalattal kerültem az első külföldi munkahelyemre, mégpedig egy óceánjáró luxushajóra, bárpincérként. Leginkább az angol nyelvtudás megszerzéséért választottam.
Négy évig tanultam középsuliban, de a tudásom elég gyér volt a külföldi, szakmán belüli munkavállaláshoz. Még néhány ok, amiért a hajót választottam: imádok utazni, különböző kultúrákat, embereket megismerni és persze bulizni.
Nem bántam meg a hajózást, de semmiképp sem maradtam volna tovább, mint amennyi szükséges a tervezett angoltudás megszerzéséhez. Ezért 5 hónap után felmondtam, mert úgy éreztem, megkaptam, amiért jöttem. Új helyekre sem jutottam volna el, ugyanis a szerződés végéig ugyanazon az útvonalon dolgoztam volna. Mellesleg így a repjegyet is a cég fizette. :)
Azért nem leányálom hónapokig szabadnap nélkül dolgozni, de a sok más dolog kárpótolja az embert (csodaszép helyek, új barátok, jó bulik). A hajós „karrieremről" ennyit, erről volt már poszt és szerintem még lesz is.
Munkakeresés
A következő 5 hónap azzal telt, hogy napi kb. 8 órában az önéletrajzomat küldözgettem a világ szinte minden részére. Persze szerettem volna minél közelebb dolgozni a sűrűbb hazalátogatás reményében, de sajnos – mivel egyetlen komoly ajánlatot sem kaptam – nem válogathattam.
Egy idő után persze elfogyott a hajón megspórolt pénzem, így nem volt más választásom, mint otthon munkát vállalni. Kb. 3 hónap művezetősködés után kaptam egy ajánlatot Olaszországból. Pénteken hívtak, hogy enyém a meló, hétfőn már náluk kezdtem.
Egy kőolaj- és földgáz-vezetékeket építő, holland cégnél kaptam munkát egy közvetítőirodán keresztül. Itt project kontrol asszisztensként dolgoztam. Minden második hétvégén otthon voltam.
Egyik alkalommal csak a szombati bulira ugrottam haza, két hétre rá pedig már csütörtöktől vasárnap késő délutánig lehettem a Családdal és a Barátokkal. Utóbbi volt a hivatalos, havi szabadság, előbbiről nem tudtak a főnökeim. Mivel vasárnap nem dolgoztunk, és csak kb. 3,5 óra volt az út hazáig, ezért adta magát a lehetőség, amit nem hagyhattam ki.
Szaúd-Arábia
Egy év után közvetlenül csatlakoztam a céghez, ami Szaúd-Arábiában ajánlott fel egy mérnöki pozíciót. A sivatagban, egy kb. 300 x 400 méteres konténertáborban éltem / dolgoztam kb. egy évet, 65 km-re a legközelebbi kis falutól, 180 km-re a fővárostól, Rijadtól.
Később egy olajfinomítóba kerültem, ami az ország keleti partján volt, ahol már sokkal civilizáltabb körülmények között dolgozhattam, élhettem. Szaúd-Arábiában az alkohol és a disznóhús teljes mértékben tiltott. Se esélyem, se időm nem volt csajozni, de ezeket mind tudtam, mielőtt elvállaltam a melót.
A szerződésem szerint minden 14. nap volt szabad, de általában csak havi egy jutott „kirándulásra". Ilyenkor általában Bahreinbe jártunk át bulizni, ott ugyanis mindent szabad. Disznóhús, alkohol, buli és persze csajok... ebben a sorrendben. :)
Az első fél évben 8 hét meló után 2 hét szabi járt, később csak 3 havonta mehettem haza ugyancsak 14 napra. Természetesen az utakat a cég fizette. Ebben az ágazatban ez a legtöbb cégnél így működik. Kocsi, kaja (vagy kajapénz), szállás, utazás biztosított.
A kint töltött másfél év után a sorozatos vízumproblémák miatt felmondták a szerződésem, szóval új állás után kellett néznem. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint amikor a hajó után külföldi munkát kerestem, viszont a 2,5 éves, külföldön megszerzett szakmai tapasztalattal könnyebb volt állást találnom. Megjegyzem, így sem kapkodtak utánam a cégek.
Már készen álltam arra, hogy Ausztráliába költözöm, ahonnan az egyedüli komoly ajánlat érkezett, de az utolsó pillanatban jött egy jobb lehetőség.
Dél-Afrikai Köztársaság
Két és fél hónapba telt, de összejött egy állás a Dél-Afrikai Köztársaságban, ahol jelenleg is dolgozom, mégpedig egy erőmű-építésen. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy minden úgy történt, ahogy, mert mind az anyagiak, mind pedig élhetőség szempontjából sokkal jobb helyre sodort az élet, mint azelőtt.
Igaz, itt is sokat kell dolgozni, de legalább pörög a túlóra. Az első szabadnapom 44 nap után volt és az első 3 hónapban 3 nap volt összesen, amikor láthattam valamit ebből a gyönyörű országból. A többi napom munkával telt. Havi átlagban 340-350 órát dolgoztunk.
Mára a helyzet kicsit megváltozott, és a munkaórák száma kb. 310-re redukálódott. Minden héten szombat délután 4-től hétfő reggel 6-ig szabad vagyok, szóval kicsit élhetek, utazgathatok az országon belül. Ha pedig az egész hétvégét ki szeretném venni, arra is van lehetőség, igaz, ezt eddig csak egyszer használtam ki.
Egy évben 30 nap szabim van, és akár 6 hazaút is beleférne a keretbe, viszont úgy csak keveset lehetek otthon. Amúgy is jó tartalékolni pár napot, amit a Dél-Afrikai Köztársaság és a szomszédos (vagy nem) országok felfedezésével tölthetek.
Pár mondat az országról
Csodaszép, viszont egyes részei veszélyesek. Főleg Johannesburgnak vannak olyan kerületei, ahová még nappal is veszélyes bemerészkedni. Főleg egy külföldi fehérnek.
Az ország északi részén, ahol én élek, nem vészes a helyzet. Igaz, egyik kollégámnak fényes nappal törték fel a kocsiját a legforgalmasabb parkolóban, de amúgy annyira nem fordul elő sűrűn az ilyesmi.
A másik, ami még említést érdemel, az a projekttel kapcsolatos tüntetések. Tavaly és idén is előfordult, hogy pár száz (idén) vagy pár ezer (tavaly) munkásnak nem tetszett a fizetés, vagy az, hogy ha végeztek a munkákkal, már nincs rájuk szükség.
Több millió dolláros daruk irányítófülkéit, különböző munkagépeket és kocsikat gyújtottak fel, eltorlaszolták az utakat. Épp szeptemberben történt az idei eset, amire persze megvolt az forgatókönyv. A menekülési útvonalon mindenki elhagyta az építési területet, egy kb. 100-200 fős csoport miatt.
Számok
* A beruházás értéke 11.2 milliárd euró
* Az építési terület 900 hektáron terül el
* 17 000 munkás dolgozik
* 450 000 m3 vasbeton szükséges a tervek kivitelezéséhez
A kazánok megépítéséhez összesen
* 126 000 t szerkezeti acél
* 107 550 t csőrendszer
* 210 000 db hegesztés szükséges
Meddig maradok?
Most leszek 30 éves, és körülbelül még 5 évet szeretnék külföldön dolgozni, hogy megteremtsen az anyagi biztonságot a majdani családomnak. Azt szeretném, hogy a gyermekeim a legjobb – akár külföldi – iskolákba / egyetemekre járhassanak.
Ez köztudottan nem olcsó mulatság, szóval úgy döntöttem, beáldozok pár évet az életemből ennek érdekében. Nagy szenvedélyem az utazás, ami ugyancsak eléggé költséges hobbi.
Letelepedés
Ahogy már említettem, mindenképpen otthon szeretnék letelepedni. Imádom a szülővárosom, és el sem tudnám képzelni, hogy máshol neveljem fel a gyermekeim. Megvannak a terveim, hogy mihez kezdek, ha hazaköltözöm, de ezekről inkább nem írnék. Egy biztos, nem alkalmazottként szerepelek a jövőképemben.
Az ok, amiért a poszt megírása mellett döntöttem, az volt, hogy szerettem volna bemutatni, megfelelő végzettséggel, nyelvtudással, kitartással és egy kis szerencsével bárki elérheti ugyanezt.
Ezen kívül kell egy terv, amihez ragaszkodik az ember, és sosem adja fel, még akkor sem, ha nehézségekkel kell szembenéznie. Egész életemben optimista voltam, csak előre mentem. Talán ennek köszönhetem, hogy ott vagyok, ahol, és persze a Családomnak, akik mindig mindenben maximálisan mellettem álltak / állnak. Igaz, ez még csak a tervezett út eleje, de úgy gondolom, jó irányba haladok."
Az utolsó 100 komment: