TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért!

„Régen érlelődik bennem ez a poszt, lassan egy éve, hogy hazaköltöztem Törökországból. Amikor először olvastam a Határátkelőt, csodálkoztam is, hogy nincs még bejegyzés török élményekről, pedig nem csak földrajzilag, hanem kulturálisan sem olyan távoli az ország. Igaz, eszembe jutott, hogy a szokásos expat találkozókon sem találkoztam kint magyarral, sőt, anno az Iwiw, illetve a Facebook sem adott ki néhány diákon kívül más magyart, aki ott élne. Persze, nem véletlenül.

Két évet töltöttem Isztambulban, a világ (egyik :)) közepén. Online reklám területen dolgozom, s a hálózatunk frissen indult török irodája nagyon keresett egy szakembert a világban, hogy a négy éve még a robbanás előtt álló hazai piacon jól meg tudják lovagolni a kereslet készülő hullámait. Nem találtak ilyet. Utólag persze rájöttem, hogy egy német vagy angol szakember (s nem csak ők) Törökországról, a törökökről nagyon fals sztereotípiákkal rendelkezik – zárt török lakónegyedek, bevándorlók, kebabosok és zöldségesek, építőipari munkások, muszlimok. Persze, hogy nem akar senki „nyugatról" az ő hazájukba menni.

Vállaltam egy hónapot. Szállodában laktam, minden segítséget megkaptam, s cserébe sokat vártak el. Nappal az ő csapatukat és ügyfeleiket oktattam, éjszaka csináltam az itthoni munkámat. Kemény volt, de tetszett. Egy évre rá úgy alakult, hogy megkérdeztem őket, kell-e még szakember hosszabb távra? Örömmel vártak.

Kiismerhetetlen és segítőkész

Felpakoltam a cókmókomat és uzsgyi. Kocsival mentem, elvégre 1340 km, félúton Szófiában lehet pihenni, nem vészes. Az első benyomás finoman szólva is impresszív. Érkezik az ember egy kétszer egy sávos, sártengerrel és szeméttel övezett, igen lepukkant bolgár határátkelőre, a török oldalon pedig 10 kapu, vadiúj, kivilágított, márvánnyal borított épületek várják, hogy utána tükörsima 6 sávos autópályán érje el Isztambult. A törököknek fontos (volt) Európa.

Érkezésemkor rögtön ízelítőt kaptam két igen jellemző dologból: Isztambul kiismerhetetlenségéből és a segítőkészségből. Nagyjából sejtettem, hová kell menjek, az autóban GPS, megérkezem. Lehúzódtam a belvárosi utca szélére, ugrik a biztonsági őr, hogy itt nem lehet megállni. Elmutogattam neki a problémámat: nem találom a címet. Azt mondja, ááá, magyar, testvér, várj.

Odahívta a másik őrt, megbeszélték, megállítottak járókelőket, aztán két taxit is, s amikor már vagy 25 ember tanakodott a kocsi mellett, valaki a homlokára csapott és elkísért a két saroknyira lévő kis utcába. Ez a két dolog két év alatt sem változott. Isztambulban GPS-szel a kézben is könnyen el lehet tévedni, de bárki, bármikor hajlandó mindent eldobni a kezéből, hogy segítsen. Nem megmutatja, merre az út, hanem elkísér, mert úgy biztosabb.

Isztambul izgalmas és óriási

Törökül nem tudtam, az irodában mindenkinek hasznára vált, hogy angol a társalgás és a munka nyelve, a minimumot, amivel „meg tudtam győzni" a taxist, hogy ne a hosszabbik úton vigyen, viszont meg kellett tanuljam. A kint tartózkodásom alatt harmadik lettem egy helyi szervezésű reklámversenyen, mert nem turistaként egyértelműen láttam, hogy a 2-3 nap alatt, amit a turisták átlagosan itt töltenek, ki sem dugják a fejüket a műemléki városnegyedből, a Sultanahmetből. Pedig élveznivaló van bőven.

Sokan jártak nálam látogatóban, de messzebbre is jutott a hír, hogy Isztambulban vagyok, volt, hogy csak e-mailben érdeklődtek, szerintem mit kell megnézni. Írtam a listát, ja, még ez az étterem, meg az a múzeum, meg itt igyatok egy ilyet, no és ide menjetek ha fürödnétek, ebbe a boltba feltétlenül és társai. Elkészült, s be kellett lássam, erre két hét sem elég. Isztambul nagyon izgalmas és óriási.

Már egy ideje ott laktam, jártam a salsa bulikat (ez a hobbim), amikor is a helyi dolmus-sal (kisbusz, iránytaxi) kellett menjek valahova, életemben először. Néztem a GPSt, hol kell leszálljak, de mulya voltam, nem szóltam a sofőrnek. Mondom, úgyis közel van a végállomás, csak egy ujjnyira a térképen, majd visszasétálok. Több mint két órát sétáltam visszafelé, oda is értem a buli végére.

Elképesztő méretek

A méretekre nem csak a közel 17 millió lakos ad némi utalást, vagy az, hogy közel 100 km-t lehet az autópályán haladni a városon belül, hanem az, hogy ha munkahelyet váltasz, nagy valószínűséggel költöznöd kell. S ettől kezdve szinte biztos, hogy a barátaidat is sokkal ritkábban fogod látni. Nagyjából egy óra az, amit az emberek még ingázással eltöltenek, de többet nem éri meg, az egy óra pedig egy igen kis kört rajzol a várostérképre. Főként, ha át kell kelni a Boszporuszon.

Ugyan van két, kétszer három sávos híd is, csúcsidőben egy irányba akár 4 sávot is lehet használni mindkettőn, de mindhiába, a hídra való feljutás extrém esetben egy-másfél óra is lehet. A hídon állandó a rendőri jelenlét és mindkét oldalon áll egy-egy autómentő is, 24 órában, ott nem lehet fennakadás. Ha autóval vagy, veszett fejsze nyele, de ha taxiban ülsz, ilyenkor mondja a taxis, hogy oké, akkor levisz a hajóhoz. Az van 2-3 percenként is csúcsidőben, talán 10 perc vele átkelni, kényelmes.

Amikor ügyfélhez mentünk, sok esetben közlekedtünk inkább így. És persze sok esetben ráterveztük majd' az egész napot. Mondjuk másfél óra taxi, két óra tárgyalás, másfél vissza. Annak ellenére, hogy a benzin majdnem másfélszer annyiba kerül, mint itthon, a taxi kábé feleannyiba. Persze, ne csodálkozz, ha egy 700 ezer (!) kilométert futott Dacia Loganbe kell beülni. És azon se, hogy a sofőr a dugóban minden megálláskor elalszik, úgy kell szólongatni, hogy haladjunk. Vagy épp nem tud vezetni ezért koccan az utazás közben. Különben is, vezetni nem kell tanulniuk nekik sem, hiszen ha a kocsi farára kiteszik az „Allah megvéd" (Allah korusun) matricát, akkor biztosak lehetnek benne, hogy úgyis az lesz a sorsuk, amit megérdemelnek. Ha jó muszlimként élik az életüket, akkor lehet száguldozni.

Közlekedési káosz

A közlekedés egyébként is egy külön fejezet, ugyanis nincsenek szabályok. Vannak, de minek. Teljesen mindegy, mit mutat a tábla, a jelzőlámpa vagy a rendőr, mindenki csinál, amit akar. Valószínűleg ezért nem büntetik a mobilhasználatot sem vezetés közben, mert úgyis esélytelen telefonálni és vezetni egyszerre: a forgalom elviszi a figyelem 100 százalékát. A járdára parkolást sem büntetik, nincs az a hétköznapi autó, amelyik a sokszor 30-40 centi magas járdára fel tudna állni.

Azért szerettem kint vezetni, mert nagy a szabadságfoka, egy szabály van csak: amelyik résztvevőnek nagyobb az össztömege, annak automatikusan előnye is van. Ja, meg még egy, nyomni kell a dudát. Egy rövid a vigyázz-jövök, egy hosszabb a menj már, a még hosszabb pedig a mindjárt eldurran az agyam. Nem jöttem rá, hogyan rendezik a baleseteket, de van egy olyan érzésem, hogy a hibás fél megállapítása is valahogy erő alapján történik.

Rendőrrel csak majdnem volt dolgom, miután bemértek egy vidéki autóúton. Mondtam a török barátnőmnek, hogy meg ne szólaljon törökül, csak mosolyogjon. Én is szélesre húzott vigyorral vártam a rendőrt, és ártatlan szemmel csak annyit kérdeztem: Problem? Láttam, ahogy egy pár szemvillanás elejéig mérlegelte, hogy neki ez most mennyi idejébe és energiájába fog kerülni, s legyintett, hogy menjek.

Közlekedés témában álljon még itt a török forgalomszervezés csúcsa, amit én csak suicide road-ként emlegettem. A helyen nem fért el, csak három sáv. A délelőtti és a délutáni csúcsidőben a forgalmasabb irányban két sáv, a másikban egy van nyitva. Elválasztó nincs, csak útmenti táblák jelzik. Nem csúcsidőben viszont a középső sáv mindkét irányban használható! Térjen ki aki gyávább.

Na és a bürokrácia

Autót tartani Isztambulban egyébként luxus. Külföldinek különösen, hiszen csak 6 hónapot tölthet az autó az országban egy évben. Nincs kivétel, bírság viszont van. (Lehet adómentesen venni külfölditől megkülönböztetett rendszámú helyi autót, de csak külföldinek lehet eladni utána.) Ehhez két sztorim is van. A bürokrácia éber őrei ügyelnek arra, hogy ha autóval mentél be az országba, akkor azzal is gyere ki. Szintén nincs kivétel.

Ha ott az autód, de mondjuk a munkád Londonba szólít, akkor egy esély van, a vámáruraktár. Ehhez 10 és 4 között ki kell vándorolni a város szélére (mondtam már, hogy nagy?) és ügyintézni. Ugyan csak külföldiek tárolják itt az autóikat, de se nem beszél senki angolul, se nincs meg semmilyen papír vagy felirat angolul. Segítség kell. Űrlapot kapunk, kitöltjük. Másik szobában ügyintéző ellenőrzi, szignálja. Másik szobában valaki szintén megnézi, pecsétel. Harmadik szobában felveszik az autó adatait egy új lapra. A hamutartó megléte is külön kérdés. Negyedikben valaki ellenőrzi, ötödikben pecsételnek.

Két és fél óra várakozás nélküli – minden flottul halad! - paksaméta-terelgetés után már a főnöknél vagyunk, ő mindent átnéz, övébe rejtett pecséttel pecsétel, aláír. Kész. Na ja, gondoltam visszafele csak egyszerűbb lesz, de nem. Ugyanaz a procedúra, csak visszafelé. Kifizettem a tárolási díjat, és két óra papírmunka után már mehettem is a dolgomra. Büszke voltam magamra, hogy visszafelé már kollegiális segítség nélkül csináltam meg...

Na de azért volt még egy csavar. Azt ugyanis senki nem mondta el, hogy az eredetileg fél éves kint tartózkodási lehetőség ezzel lerövidült, mert miután elhoztam a vámraktárból, egy hónapra szűkült az időtartam. Hónapokkal később, a határon a vámos az ezt jelző macskakaparást böködte az ujjával az útlevelemben, amikor be akarta szedni a bírságot. Nem vitatkoztam vele, mert valami 5000 forint volt, de ez is 4 (!) óra papírmunkámba került a határon, dugig tele csomaggal, előttem még 1200 kilométer úttal. Amikor láttam, hogy éppen mindenki teázik, elgurult a gyógyszer. Kiabáltam, de rácáfoltak a tapasztalatomra, s egyből mindenki nekiállt dolgozni és iktatni a papírjaimat.

Viszont kiváló a tömegközlekedés

Szóval kint volt az autó, de egy-egy távolabbi út kivételével csak heti egyszer indítottam be, hogy ne merüljön le az aksi. A belvárosban úgysincs parkolóhely (vagy ha van az drága, macerás és nagyvárosokhoz illően lassú), a tömegközlekedés kiváló és 5 perc sétán belül minden kapható, ami az élethez kell. Ez szerintem a város minden részére igaz.

A tömegközlekedés egységáras (kb. 200 Ft volt egy menet, amikor kint voltam), bár a magán-üzemeltetésű buszokra és a dolmusra más a díjszabás. Ebbe belefér akár az is, hogy végigmenjünk a 43 kilométeres „metróbusz" vonalon, vagy elmenjünk a háromnegyed órás hajóútra lévő Hercegnő-szigetek valamelyikére. Egyes vonalakon vannak emeletes buszok is, állítólag ezeket Magyarországon gyártották. Csakúgy, mint a még mindig forgalomban lévő rengeteg Ikarust. Furcsa volt látni ezeket.

A buszokon és a dolmuson a sofőrnek vagy a kalauznak (yeah!) kell fizetni, a metró, a sikló, a villamos és a hajók zsetonnal működnek és jellemzően minden megállóban van automata. Nagyon egyszerű rendszer. Persze, van chip alapú „bérlet" is, egy pici kedvezménnyel. A legkönnyebben a dolmusokkal lehet közlekedni, mert bárhol le lehet szállni róla, csak szólni kell. Meg persze ismerni, hogy hol vannak a végállomásaik...

Címszavakban: mit kínál a város?

Folyamatos gasztronómiai élvezetet (számtalan vidék konyhája, mediterrán ízű zöldségek és gyümölcsök, a tenger minden gyümölcse), óriási éjszakai életet, 6000 év történelmét, egy mindenféle szinten más, ugyanakkor kicsit ismerős kultúráját, nagyon kedves és barátságos embereket, lélegzetelállító panorámákat a Boszporuszra és túlpartjára, és a város – nem jöttem rá, honnan származó – erős pozitív energiáit. Itt nem lehet unatkozni. Ezek közül mindegyiknek van egy könyvtárnyi irodalma... (Jut eszembe, az irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk könyvei sokat segítenek megismerni a kultúrát – bár ezzel nem minden török ért egyet. Én az Isztambult és az Új élet-et ajánlanám elsőre.)

Persze ez a sokszor kaotikus város csak olyannak jön be, aki kellő nyitottsággal tudja kezelni a nehézségeket és a kulturális különbségeket. Végighallgattam a Németországból érkezett szakmabeli nyűglődését, hogy itt semmi sem működik. Nem szeretnék politizálni, de aki járt Törökországban, az tudja, hogy a népeinknek nagyon sok köze van egymáshoz.

Nálunk sajnos nem tanítják az iskolában, hogy a török származású szavaink azok bizony nem a hódoltság idejéből valók, hanem sokkal régebbiek. És megdöbbentően sok van belőlük. Elég csak bemenni egy múzeumba és elolvasni az ókori tárgyak feliratait. Óriási érzés azt látni, hogy jé, ez törökül is meg magyarul is ugyanaz. Meg ez is. Meg ez is.

A mindennapi életben nem sokra megyünk azzal, hogy tudjuk, hogy a balta, a tepsi, a kos, a pogácsa és még sorolhatnám hosszú oldalakon keresztül – ugyanaz itt és ott is. A hasonlóságok persze nem érnek itt véget, a legmegdöbbentőbb talán az, hogy hasonló archetípusba tartozó emberek jönnek szembe az utcán és megvan az az érzés, hogy jé, de ismerős. De mondhatnám azt is, hogy számtalan alkalommal kaptam fel a fejem, hogy valaki magyarul beszél – pedig nem.

Mintha magunkat látnánk

A viselkedést pedig nem jellemzi jobban semmi más, mint a közlekedés. Képzeljünk el egy két sávos utat, ahol az egyik sáv elkanyarodik és üres, a másik egyenesen megy és áll a sor. Hová áll egy svájci, ha egyenesen akar menni? Beáll a sorba. Ez a dolgok rendje. Hová áll a török? Megy, ameddig lehet (a kanyarodósávban) és a lehető legutolsó pillanatban próbál besorolni. Mi van velünk, magyarokkal?

A legtöbbünk gondolkodóba esik. Tisztelem a szabályokat, kivárom a soromat, de mindenki menjen a pokolba, aki engem megelőz a kanyarodósávban. Vagy: sietek, haladok, majd beengednek elöl – de jajj, a sorban mindenki az én felmenőimet szidja. Számunkra nincs jó megoldás, mert ugyanúgy hozzuk a keletre (Törökországra is) jellemző megoldás-orientált ösztönöket – haladjunk! – és a nyugati, szabály-elvű gondolkodást.

Maradt még egy nagy halom sztorim, ajánlásom a városból, a kommentekben írjátok meg, hogy nekiálljak-e!"

Mit is mondhatnék mást egy ilyen élvezetes poszt után: részemről feltétlenül!!!