Határátkelő

A megérkezés első napjai mindig egyfajta kábultban telnek, különösen igaz ez, amikor az ember egy olyan más (és nagy…) országba érkezik, amint az Egyesült Államok. Ezért is érdekes Panni mai posztja, hiszen ebben egy év elteltével reflektál az első benyomásokra – kicsit már más szemmel.

Kényes téma a mai, hiszen Tsabus voltaképpen egy szakítólevelet küldött, amin érződik a csalódottság, és a düh. A szakítás napjaink egyik legfontosabb közösségi felületén a Facebookon történt, és elsősorban azért érzem ide tartozónak, mert egyrészt szerintem nem egyedi történetről van szó, másrészt azt is megmutatja, mennyire másként látszik külföldről mindaz, ami Magyarországon történik. (A levél és az abban leírtak természetesen a szerző véleményét, tapasztalatait tükrözik.)

Juli és családja egy éve költöztek Németországba, miután elegük lett abból, amit Magyarországon napi szinten átéltek. Az egy év már éppen elegendő idő ahhoz, hogy az első tapasztalatokat összefoglalja, még ha csak röviden, címszavakban is. A nekem írt levélben úgy fogalmazott, hogy akár tízszer ennyit is tudna írni, remélem, fog is!

Talán akad, aki emlékszik még rá, hogy valamikor tavasszal a londoni Highgate temetőbe kalauzolt el minket a London Budapest Metro blog szerzője. Akkor nagyon szerettétek az írását, aminek most megszületett a második része, ami szerintem legalább olyan érdekes, mint az első volt.

Te is jártál valamilyen érdekes helyen? Hol nyaralsz / nyaraltál? Írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

A kérdés elsőre minimum furcsa, ugyanakkor az elképzelés vitaalapnak nem rossz. Arról van szó, hogy vajon a fejlettebb uniós államoknak valamiképpen kompenzálniuk kellene-e azokat az országokat (és ezek jellemzően a később csatlakozott kelet-európaiak), ahonnan sokan költöztek hozzájuk munkát vállalni.