Határátkelő

Az, hogy ki milyen messze hajlandó elmenni függ az embertől és persze az álmoktól is. TeePolgar álma például elég messze van, ráadásul rögtön kettő, Tadzsikisztán és Afganisztán. Ha azt gondoljátok, hogy ebbe a két országba (pláne az utóbbiba) nem könnyű eljutni, akkor nem tévedtek, már a vízumszerzés sem akármilyen kaland – miként az kiderül a mai posztból, ami tulajdonképpen egy háromrészes minisorozat első része, amiben tehát ma az ügyintézés kerül terítékre, miközben az is kiderül, hogyan lehet valaki magyar konzul a világ végétől nem túl messze. (A képeket köszönöm a szerzőnek!)

A tadzsik főváros, Dushanbe. Nem sok mindent lehet csinálni, „viszont” nagyon meleg van

A határátkelés egyik kulcskérdése a beilleszkedés, ami persze nagyban függ attól is, hogy az ember milyen hosszú távra tervez az adott országban. Persze vannak olyan helyek, ahol bármennyire is szeretnénk, szinte biztosan nem tudunk majd beilleszkedni – ma egy ilyen ország lesz az egyik célpontunk. Aztán kiderül, hogyan lehet a lehető leginkább kényelmetlenül utazni (ráadásul a világ másik felére), ám mindenekelőtt jöjjön egy kétdiplomás tanító története, aki most Hollandiában él.

A világ mindig sokkal bonyolultabb, mint gondolná az ember (napi Coelho letudva…), ennek egyik ékes példáját adják azok az uniós állampolgárok, akik Londonban élve, és élvezve a tagsággal járó minden előnyt mégis azt mondják, hogy ha tehették volna, ők bizony a Brexitre szavaznak. Vajon miért?

Ma ismét egy interjúval van szerencsém jelentkezni, és nem is akárki lesz az alanya, hanem Olasz Anna. A világbajnoki ezüstérmes (ekként számomra mindenképpen sztár, innen az önkényes címadás) nyíltvízi úszó 2013 óta él és tanul az Arizonai Egyetemen. Idén májusban a diplomáját is megszerezte, jelenleg pedig a gyakorlati évét tölti ugyanitt. Szerinte ha valaki külföldre költözik, igazán az otthoniaknak telik lassabban az idő. Az interjúban (melyet Tamás készített) mesél arról is, hogy a sok száz kilométernyi hossz leúszásán, s a vizsgákra való magoláson kívül milyen embereket, helyeket és nem utolsósorban ételeket ismert meg az Egyesült Államokban töltött ideje alatt.

Egy hete jelent meg Dezső írása arról, miként hagytak mindent maguk mögött Magyarországon és vágtak neki az angliai életnek. Akkor a kommentekben szokás szerint rengeteg kérdés (és találgatás…) felmerült, erre válaszul született a mai poszt. (A képet is tőle kaptam, címet is adott neki: Kikapcsolódás. Hogy miért éppen ez, az az írásból kiderül.)