Az év végi ünnepi időszak az egyik az évben, amikor rengeteg külföldön élő magyar látogat Magyarországra. Ilyenkor mindig érdekes olvasni, milyennek látják ők az országot, érzékelnek-e változást, és ha igen, akkor milyet. István benyomásai nem voltak túl pozitívak.
„Idén négy éve, hogy határátkelők lettünk. Nem mentünk nagyon messzire, már amennyire egy nagyjából hatórás autóút viszonylag közelinek számít.
Ennek megfelelően tulajdonképpen rendszeresen járunk vissza Magyarországra: a nyári szünetben és ilyenkor, karácsony környékén is nagyjából tíz nap – két hét jut, ami voltaképpen nem kevés. (Ha persze a családot és a barátokat vesszük, akkor nem is sok, szinte lehetetlen ennyi idő alatt mindenkivel találkozni, de ez egy másik történet.)
Mindezt csak azért írtam le, hogy valamennyire érzékeltessem: az elmúlt években nem szakadtunk el teljesen Magyarországtól, halljuk (a családtól, barátoktól), olvassuk (különböző híroldalakról), és hát évente kétszer látjuk is, mi történik.
Ezzel együtt a mostani év végi hazaút hozott egy erős benyomást.
Magyarország (vagy legalábbis az a része, amit láttunk, a főváros és a keleti országrész északi része) szegényebb lett.
Még az elmúlt egy-két évhez képest is szembeötlő a változás, vagy persze az is lehet, hogy egyszerűen ahogyan telik az idő, ahogyan egyre jobban szakadunk el az országtól, úgy lesznek egyre erőteljesebbek ezek a benyomások.
De mit értek szegénység alatt?
A két legerősebb benyomásom a szürkeség és a lepukkantság. Igen, Budapesten (is).
A város reménytelenül szürke, olyan, mintha eltűntek volna a színek belőle. Egy Hollandiában élő, az ünnepeket szintén Budapesten töltő közeli barátom azt mondta, egészen különös élmény volt megérkezni Magyarországra. Szerinte a színek adta élénkség tűnt el Budapestről.
Nem, nem arról van szó, hogy év vége volt, amikor korán sötétedik, kevesebbet süt a nap, hanem egyszerűen egy nyomasztó szürkeségről, ami nem csak a színek hiányában, de az emberek hangulatában is visszatükröződik. Már tavaly nyáron is ez volt az érzésem.
A másik a szegénység. Elég sokat jártunk például a Váci úton és egészen megdöbbentő volt, milyen sok a kátyú – aligha van 100 méter a főváros egyik legfontosabb útvonalán, ahol nagyobb zökkenők nélkül lehetne autózni. Az utcákon elég sok a szemét, ami valahogyan elrontja az ember hangulatát és hát nem közép-európai jómódot sugall.
A vonatközlekedés is távol van az ideálistól. Személyes élmény: egy január eleji Miskolc-Budapest úton sikerült egy Kassáról (időben) érkező vonatnak a borsodi nagyvárosban összehozni egy laza 45 perces késést, mert le kellett cserélni a mozdonyt.
Persze ez lehet véletlen is, de ahogy olvasom, mostanában elég ramaty állapotban van általában véve is a vonatközlekedés. Mindenesetre a vonaton WC-re csak nagyon komoly elhatározást követően (és erős szükség esetén) szabad elmenni, a megkérdőjelezhető tisztaság pedig alapbeállításnak tűnik.
Visszatérve Budapestre, a fővárosnak kétségtelenül vannak gyönyörű részei, a Duna partja, a Vár és a belváros pár utcája nagyon szép, de ami azon túl van, inkább lehangoló. Az emberek stresszesek, idegesek, legyen szó benzinkúton dolgozó WC-s néniről (kb. 10 perce léptünk be az országba és már lekiabált) az agresszív utastársig.
Összességében nem volt túl jó élmény ez a szűk két hét, eltekintve persze a családtól és a barátoktól, akikkel mindig nagyon jó találkozni. Nyilván alapvetően ez a lényeg, de azért néha elgondolkodom azon, hogy csak én látom ilyen szürkének a magyarországi életet vagy azok is, akik ott élnek. Mit gondoltok?”
(Fotó: Puhacica)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: