Talán nem túlzás azt állítani, hogy világszerte tízmilliók követik figyelemmel mindazt, ami az Egyesült Királyságban II. Erzsébet halála óta történik. Az események sora sok mindent elárul nem csak az országról, de saját magunkról is.

II. Erzsébet halála olyan esemény, amelyről mindenki tudta, hogy egyszer bekövetkezik, ám amikor megtörtént, olyan érzelmeket keltett és mélységeket tárt fel, melyekre nagyon sokan nem voltak felkészülve.

Kívülről nézve talán nem is nagyon érthető, mit jelentett a királynő a britek nagy részének – de talán akkor sem esünk túlzásba, ha azt írjuk, a világ egy jelentős szeletének.

Sokunk életében ő volt az a pont, ami (aki) mindig jelen volt. Emlékszem, gyerekként például kifejezetten furcsa volt, amikor egyszer már nem Ronald Reagan volt az amerikai elnök, mert pont úgy jött ki a matek, hogy az ő elnöksége alatt lettem kisgyerekből a világot érteni kezdő kamasz. De sok ilyen példa volt még – közülük az utolsó II. Erzsébet.

A halálát övező megrendülésnek (és rengeteg megszólalást végignézve és hallgatva egészen biztos, hogy sokak megrendülése teljesen őszinte) egyik oka tehát egy állandó, biztos pont elvesztése. (Gondoljunk csak bele, nagyjából 80 éves kor alatt senki sem emlékszik más brit uralkodóra, mint rá.)

II. Erzsébet, a pót-nagymama

A brit uralkodó nagyon sok embernek ráadásul egyfajta nagymama-figura volt. Erről beszélt például a BBC-nek Barack Obama volt amerikai elnök is, aki először egy londoni látogatás alkalmával találkozott a néhai királynővel.

„Nagyon emlékeztetett a nagymamámra, ami meglepett. Nem csak megjelenésében, de a viselkedésében is. Nagyon kedves, ugyanakkor a félrebeszélést nem kedvelő ember volt, száraz humorérzékkel. Nem is lehetett volna kedvesebb vagy figyelmesebb velem és Michelle-lel” – emlékezett vissza a volt amerikai elnök, aki szerint II. Erzsébet kitűnő hallgatóság volt.

„Őszintén kíváncsi volt, aki ugyanakkor türelmetlenül várta, hogy a lényegre térjünk” – tette hozzá Barack Obama, hozzátéve, hogy esetében „a kötelességtudat és a tökéletes szerepfelfogás, mint nemzeti szimbólum és egy bizonyos értékrend hordozója ötvöződött a kedvesség és megfontoltság emberi minőségével. Úgy gondolom, ezért szerették őt annyira nem csak Nagy-Britanniában, de az egész világon”.

Egy valódi közösségi élmény

Sok ember (és a BBC neten is követhető adásának egyik ereje az volt, hogy rengeteg polgárt szólaltatott meg) mesélt arról, hogy azért állt be a pillanatok alatt legendássá vált Sorba (The Queue), mert olyan egységet és együttlétet érzett, amit a hétköznapokban ritkán.

Az elmúlt napokban az egyik legnagyobbat szólt az a hír, hogy David Beckham, a 115-szörös angol válogatott (ebből 58 alkalommal csapatkapitány) labdarúgó, kulturális ikon is megtette ezt a gesztust.

Amikor megkérdezték, miért érezte fontosnak (noha az Order of the British Empire kitüntetettjeként nem lett volna neki muszáj) végigállni a(z akkor 12 órás) sort, a következőket mondta.

„Mind itt akarunk lenni, mindannyian át akarunk élni valamit, amivel megünnepeljük királynőnk csodálatos életét. Úgy gondolom, egy ilyesmit meg kell osztanunk egymással. Fontos, hogy mindannyian itt vagyunk, Pringlest, citromfagyit, szendvicset eszünk, kávézünk, fánkozunk” – fogalmazott David Beckham, valami nagyon fontosra, a közösségi élményre rávilágítva ezzel.

Ugyanerről beszéltek egyébként a BBC által megszólaltatott szakértők is, azaz hogy az elsőre teljesen értelmetlennek és eltúlzottnak tűnő, a végén már 20 órás sorállás lényege a főhajtáson és a történelemben való részvételen túl éppen az a közösségi élmény, ami egyre ritkábban adatik meg manapság.

A sorban (vagy ha úgy jobban tetszik: A Sorban) ugyanis végig ott kell(ett) állni, és mivel egyfolytában halad(t), ezért nem lehet(ett) kiállni, aludni – óhatatlan, hogy az ember beszélgetni kezd a körülötte állókkal.

Rítus, ami segít feldolgozni a traumát

A sorállás egyben olyan rítus és hagyomány is, amilyenből egyre kevesebb van az életünkben, olyasmi, ami segít feldolgozni azt a közösségi traumát, amit az élet egy stabil pontjának (mert még azok életének is fix pontja volt II. Erzsébet, akik nem kedvelték őt vagy a brit királyi családot) elvesztése jelent.

Ez persze nem egyedülálló jelenség, a II. világháború után mesélték sokan, hogy minden borzalma mellett például London bombázása olyan közösségi élményt nyújtott, amikor félre lehetett tenni a szokásos angol viselkedési elvárásokat és önzetlenül lehetett egymásnak segíteni.

A szólásszabadság kérdése

Érdekes volt egyébként végigkövetni az események alakulását, és nem csak azért, mert tényleg történelemnek vagyunk a tanúi (70 éve temettek utoljára brit uralkodót, állami temetés pedig utoljára 1965-ben volt a szigetországban, akkor Winston Churchill kapta meg a legmagasabb szintű végtisztességet), hanem azért is, mert látható volt, az első egy-két nap sokkja után hogyan jelentek meg a kritikus hangok, elsősorban a (sokak szerint) szólásszabadságot gátló rendőrségi intézkedésekkel kapcsolatban.

A brit rendfenntartók ugyanis több olyan embert is elvittek a skóciai és angliai helyszínekről, akik a monarchia ellen tiltakoztak, ami elég komoly vihart kavart a közösségi médiában. Ezt sokan kritizálták, mondván, nem lehet gátolni a szólásszabadságot még ilyen alkalomkor sem, míg az ellentábor érve nagyjából az volt, hogy mindennek megvan a maga hely és ideje.

Legalább ilyen érdekes volt látni azt is, a BBC miként próbálja kitölteni az elképesztő mennyiségű műsoridőt (általában inkább több, mint kevesebb sikerrel, bár a maratoni műsorfolyamnak azért akadtak olyan részei, amelyek kicsit soknak tűntek).

Összességben az elmúlt tíz nap sok minden megmutatott a szigetországi mentalitásból és talán nem keveset saját magunkból is. A gyász feldolgozása, életünk egy biztos (még ha olyan távoli) pontjának elvesztése, a közösségi élmény fontossága mind ezek közé tartozik – és még sok minden amiről itt most nem esett szó, de ti majd elbeszélgettek róla a kommentek között.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.